Alkotmány, 1902. július (7. évfolyam, 155-181. szám)

1902-07-01 / 155. szám

VII. évfolyam. 155. szám Kedd. Budapest, 1902. julius 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: Elréss évre .............tor. 28__ Félévre.......... ..«­­4._ Negyedévre............ « 7.— Egy hónapra ...... « 2.40 Egyes szám 8 fill., vik­iken 10 fin. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—68. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL, VIII., Szentkirályi­ utca 28a. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VH., Matzleinsdorfer-Strasse 7* Kéziratokat nem adunk vissza« Békeszövetségek, Budapest, június 30. Berlinben aláírták a hármas­ szövetséget Bülow kancellár s az olasz és osztrák­magyar nagykövetek. Ebből is látszik, hogy Berlinben csinálják a külpolitikát számunkra és Olaszországnak. Cipel ben­nünket a német, oda, ahova érdeke tartja és mi követjük, mert nem tudunk mit csinálni s nem merünk neki ellentállni. Németország pedig kívánta a hármas­­szövetség megújítását, noha Bülow kér­kedett vele a birodalmi gyűlésen, hogy Németországnak nincs többé olyan szük­sége a hármas­szövetségre, mint annak­­előtte. úgy látszik, hogy nagyon is van szüksége. S az oka is nyilvánvaló: Loubet látogatása az orosz cárnál és az orosz francia szövetség tüntető megerősítése s az öszes európai és ázsiai kérdésekre való kiterjesztése. Mert csak az imént egyez­kedett Khinával az angolok és németek nem csekély boszúságára. Igaz, hogy a francia-orosz szövetség is a békét hirdeti, de a germán-szláv ellen­tét mindig élesebb lesz és senki sem biz­tosít arról, hogy mikor, mely esemény indítja a heves vérű­ franciákat német­­gyűlöletük kitörésére? Németországnak mindenesetre hasznos, ha bebiztosítja ma­gát Bécsben és Rómában. Hiszen neki semmi áldozatot nem kell hozni, nem is hozott soha a hármas­ szövetségért, csak előnyeit élvezte és szabad kezet nyert tengerentúli vállalataiban. De mit nyertünk mi? E kérdésre fele­letet senki sem képes adni. Azt, hogy kizárták terményeinket Németországból és behozták az olasz borokat s azonkívül okoztak rengeteg hadi költséget az egyen­rangú nagyhatalmi állás címén. Ezúttal nem olyan könnyen ment a hármasszövetség megújítás, mint ennek­­előtte. Először a francia-olasz összebarát­­kozás zavarta meg, mert Németországnak Franciaország ellen van szüksége Olasz­ország segítségére. Azután Oroszország közeledése Ausztria - Magyarországhoz, egyességünk a cárral, a status quo fentar­­tására a Balkánon, a Rákóczi kardjának ideajándékozása a magyar Nemzeti Mú­zeumnak, Mihály nagyherceg budapesti látogatása, Ferenc Ferdinánd trónörökös­nek szentpétervári utazása: nagyon közel hoztak bennünket Oroszországhoz s Vil­mos császár nagynémet politikája némileg elidegenítette az osztrák udvart a berlini­től. A francia és orosz diplomácia nagyon dolgozott, hogy a hármasszövetség a lejárat­kor meg ne uyittassék s szerették volna ma­gukhoz vonni Olaszországot egyuj hármas­szövetségbe s talán Ausztria-Magyarország csatlakozását is szívesen vették volna. Ily irányban eleget írták, hogy Ausztria kövesse a szláv politikát s a magyarok tartsanak az oroszokkal, de a vége csak az lett, hogy minden a régiben maradt meg, mert Né­metország igy követelte s Ausztria-Magyar­ország megszokta s a mi uralkodó állam­­férfiaink nem szeretnek semmi változást, hanem minden maradjon úgy, amint volt. ) Bécsben nem akarnak semmit sem koc­káztatni s a hármasszövetségről azt tart­ják, hogy az bevált, ha nem is használt, de nem is ártott s a békét, nemcsak, mint benne írva vagyon, Oroszország ellen biz­tosította számunkra, hanem szövetsége­seink részéről is, mert feltehető, hogy sem Vilmos császár németjei, sem az olasz irredentisták nem indítanak elle­nünk háborút, amíg velük szerződéses szövetséges társak vagyunk. Ez a tökéletes békepolitika, mely min­denfelé biztosítja magát támadások ellen, tökéletesen megfelel az osztrák-magyar monarchia helyzetének és szellemének. A mozdulatlanság politikája ez, mely a legkorhadtabb épületnek is fennállását le­hetővé teszi, csak senki ne nyúljon hozzá és viharok se háborgassák. De ki áll jól, hogy Európa délkeletén a népek össze nem verekesznek, a szultán megmaradhat s nem keletkeznek-e zivatarok, melyek ellen a delegációban megszavazott új vihar-ágyuk, de még az új hármas­ szövet­ség sem biztosítanak. A jövőnek bizonytalanságával szemben megnyugszunk a hármas szövetségben az­zal a feltevéssel, hogy talán tíz esztendeig nyugalmunk lesz belső viszonyaink ren­dezésére. Ezt tekintjük a hármasszövetség legtöbb előnyének, noha nem ez a célja, mert a diplomata urak, akik oly sokáig alkudoztak felette, míg végre megegyez­tek és aláírták, legkevésbbé sem törödnek a mi belső mizériáinkkal. De mi úgy érezzük magunkat, mint a A Borbás-fiú bajusza. Az Alkotmány eredeti tárcája. Irta: Kincs István. Borbás Mihály a korcsmában előadást tartott a fiáról. — Hogyan? Hát hazajött? — tudakolta kí­váncsian a kántor. — Igaza-e ? — lelkesedett Borbás Mihály — hát hogyne jött volna, ha már tegnap óta itthon van! És hogy kántor uram azt még most se tudja! — Ja tudja, lelkem, a sok gond! — mente­getőzött a kántor — száz gyerek helyett kell gondolkodnom, pedig kelmed jól tudja, mennyi baj, vesződség vagyon csak egyetlen gyerekkel is. Az Elemér teszem ... — Tenger pénzemet kóstálta! — kapott sza­vába a paraszt, de ahelyett, hogy lelógatta volna, inkább hátraszegte a fejét s bikanyakán csak úgy dagadoztak az erek a büszkeségtől. — Meghiszem én azt — kontrázott a kántor. — De teszem, sógor, mégis mennyit? —bán­totta a kíváncsiság az öreg bírót; neki is volt amolyan kisebbfajta kamasz fia odahaza s ha mit nem néz, hát mindjárt ráfogná a tudomá­nyokra. Szóval no, utána csinálná Borbás Mi­hálynak. Hanem hát utóbbi csak mosolygott. — Azt kérded, mennyit kóstált? — tette hozzá gúnyosan — hunyd be a szemedet, mert . . . mert ha megmondom, menten szikrát hány bele mind a kettő. — Talán csak nem? kötekedett a bíró. — Nem-e ? — tört ki hangos szóval Borbás Mihály — no hát, ha éppen tudni akarod, meg­mondom. Elemér eddig már annyit kóstált, hogy a fejed — pedig jókora — ha menten szín­­aranynyá változnék, azzal se tudnád kifizetni, amit én tíz esztendeje már utána küldtem. — Ajnye! — hangzott a csodálkozás hangja köröskörül. — A bizony — buzgólkodott tovább Borbás Mihály — itt sülyedjek el, ha nem úgy van. Bankóban meg talán ki se tudnám mondani. Mert hát bankómat annyit kóstolta ez a kölyök, hogy ha egyszerre találnának annyival befűteni itt a kályhába, akkor hát tüzet fogna még a bundánk is, olyan melegséget okádna az a kályha. Körülnézett. Kiváncsi volt, az emberek mit szólnak hozzá. Nem szóltak semmit, csak csudálkoztak. A kántor próbált még szóra gyújtani. — De meg is érte ám a gyerek azt a pénzt. S szeméből kicsmerszett, hogy ember lesz majd a gáton. — Már hogy. — Éles esze volt — folytatta a kántor. — Olyan, mint a beretva — lelkesedett Bor­bás Mihály. — Elsőben én köszörültem. —■■■ Oh! a kend köszörülése! — fakadt ki gú­nyosan a paraszt — kend hát ugyan sokat éle­sített rajta. Hiszen folyvást a gyerekét őriztette vele . . . — Oda is kell tudomány — védekezett a mes­ter — a legszamarabbat csak nem állítom a tu­lajdon gyerekem mellé ! — Aztán örökké húzatta vele a harangot. — Hogy testileg jobban fejlődjék. A tornázás csak sifk­ a harangkötélhez képest. No meg aztán meri azt mondani, hogy nem én vetettem meg minden bölcseségének az alapját. Nálam kezdett elsőben stabizálni, azután olvasni, szá­molni . . . mert, hogy igenis ha én nem vagyok, akkor a váradi fehérbarátok a fejük tetejére állhatnak, még­se faragnak belőle embert. A fundamentom mindig csak fundamentom marad. Aki homokon épit, azt elhordja a szél, viz, meg nem tudom, micsoda dementom, igy vagyon az legalább megírva a szentirásban. — Jól van no — hagyta rá Borbás Mihály — a szentirással nem akarok vetekedni, hanem azért mégis csak a mondó vagyok, hogy Elemér valóságos csodagyerek. A váradi barátok nem győzték dicsérni. — Háromszor meg is buktatták, kotyyantott bele a kántor. — Mester uram! fortyant föl a paraszt, mint akinek tyúkszemére hágnak, kössön csomót a nyelvére, különben Borbás a nevem, ha fejéhez nem vágom ezt a literest. — No, no, no, csitíitotta amaz a haragos em­bert — hiszen csak úgy mondtam, azaz hogy nem is mondtam semmit. Mert .. . mert igenis az iskolában nincs az a jó diák, kit a tanárok párszor el ne buktatnának, különben akárhány kifogna rajtuk tudomány tekintetében. — Aminthogy igaz is — emelte meg a fejét újból Borbás Mihály — Elemér bizony kifogott a barátok minden tudományán. A kis ujjában volt minden, amihez azok valamennyien kinyi­­tottak, azért muszájból elment Pestre. Ott újból tanult, mindig csak tanult. Az ember fia tulaj­

Next