Alkotmány, 1902. október (7. évfolyam, 233-259. szám)

1902-10-01 / 233. szám

VII. évfolyam, 233. szám. Szerda, Budapest, 1902. október 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL,­ VIII., Szentkirályi-utca 28.. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBE­N : Friedl Hubertnél vn., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza.­ ELŐFIZETÉSI ÁR: Esésn évre ..........kor. 28— Félévre........................ « 21.~ Negyedévre............ a 7— Egy hónapra........ « 2.40 Egyes szám 8 üli., vidéken 10 üll. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—66. A bécsi alku. Budapest, szept. 30. Általánosan azt hiszik, hogy a kiegye­zést Ausztriával Széll Kálmán Magyaror­szág érdekeinek feladásával kötötte meg. Minden hír, mely az osztrák fővárosból érkezik, legyen bár forrására magyar, vagy német, úgy tünteti fel a dolgot, hogy Koerbernek sikerült, Szélinek pedig nem sikerült követeléseinek érvényt szerezni. Apponyi beszédet, hogy ő meg van róla győződve, miszerint rossz kiegyezést, a Bánffy­énál rosszabbat Széll megkötni nem fog, szubjektív bizalomnak és jóhiszemű­ségnek kell tartanunk. A Ház elnöke min­dig értesülve volt a kormány politikájáról és az alkudozások folyásáról, ha nem is részletesen. Ismerte a magyar kormány terveit és követeléseit s feltette, hogy azokhoz ragaszkodni fog. Úgy látszik azon­ban, hogy Széll számításaiban csalódott, saját ravaszságát túlbecsülte, azt gondolta, hogy Koerbert is lefőzi, mint a magyar politikusokat, hogy agyonbeszéléssel és huza­vonával kihúzza az időt mindaddig, mig a Reichsrath összejön s az osztrák viszonyok a vámszövetség törvényes megújítását lehetetlenné teszik, akkor az­­ tán marad a formula és a status quo 1907-ig, a külföldi szerződések pedig meg­­hosszabbithatnak évről-évre, mig a német vámügy is megoldást nyer s azután, ha Koerber bukik, vagy kötünk vámszövet­séget a magyar érdekeknek megfelelőt, 1917-ig s a külfölddel is szerződünk ennyi időre, vagy ráérünk előkészíteni az önálló vámterületet. De Koerber ügyesebb és veszedelme­sebb volt, mint a magyar miniszterelnök, ki önhittségében taktikáját elhibázta. A csehek és németek veszekedése nem gátolta Koerbert a Magyarországgal való alkudo­zásokban, sőt inkább fokozta követeléseit, hogy olyan kiegyezéssel jöhessen a Reichs­rath elé, melyet visszautasítani az osztrák nagy pártok egyikének se legyen bátor­sága. A Reichsrath először bezsebeli a Magyarországon vett sarcot, melyen osz­toznak csehek, németek és lengyelek s azután, ha tetszik, a nemzetiségi kérdésen kiegyezhetnek egymás között vagy tovább veszekedhetnek. Az osztrák parlamenti viszonyokat tehát Koerber saját pozíciójának megszilárdítá­sára használta fel s midőn Széll ga­ranciákat követelt, megadta neki, hogy mindenik kormány kötelezi magát az alkut parlamentjében keresztülvinni, amely feltétel, ha nem sikerül, az illető kor­mány bukik, de a kész kiegyezés való­színűleg megmarad. A kérdés lényege tehát mindenesetre az, hogy mi foglaltatik a szerződésekben? Itt aztán egy másik végzetes hibát kö­vetett el a mi miniszterelnökünk. Az osz­trák kormány folyton újabb követelések­kel állott elő, mindig nagyobb feneket kerített a kiegyezésnek, revízióját köve­telte a Bánffy-féle szerződéseknek, állan­dósítását a vámszövetségnek, összekötte­tésbe hozta ezt a külföldi kereskedelmi szerződésekkel, összebonyolította nemcsak a fogyasztási, de sőt a direkt adókkal és a vasúti forgalommal — Széll Kálmán pedig, vonakodva bár, belement mindezen kérdések tárgyalásába, olyanokba is, me­lyeknek az autonóm vámtarifához semmi közük. Ö, a nagy közjogász és kis Deák nem átallotta olyan ügyeket, melyek fel­tétlenül Magyarország szabad és önálló kormányzásának és törvényhozásának vannak fentartva, szerződésileg lekötni, tehát elközösíteni. Hogy példákat em­lítsünk: a magyar államvasutak szállí­tása és díjszabása, a szállítási egyenes­ adó kivetése, a magyarországi fióküz­letek megadóztatása, a magyar ható­ságok által kiírt szállítási pályázatok­nak módozatai, melyeket idáig Ausztriától teljesen függetlenül rendeztünk, ezentúl egyforma szabályokkal, Ausztria hozzá­járulásának feltételéhez lesznek kötve. Ezt tartják a bécsi lapok. És, ha igazat mon­danak, a gazdasági kötelék Ausztria és Magyarország között és a pénzügyi függés sokkal nagyobb lesz ezután, mint idáig. Mert úgy látszik, hogy valóban minden törekvés e tárgyalások alatt oda irányult, hogy Magyarország és Ausztria között a pragmatika szankció és az 1867-diki ki­egyezés határain messze túlmenő köz­­gazdasági és pénzügyi közösség terem­tessék. Az autonom vámtarifában Ausztria oly Cifra nyomorúság. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Mészáros Istvánnak ezüst zsinóros volt a ka­bátja, selyemszerü a kalapja, a bajusza meg úgy ki volt fenve mindig, mintha lakodalomba ké­szülődne. A jó mód virított az arcáról s mégis olyan szegény volt, mint akármelyik utszéli kol­dus. Kocsis volt az uraságnál s innen volt az ezüst zsinóros felöltő, a selyemszerü kalap, no meg az arcának jó színe. Hogy-hogy nem, az már úgy van berendezve, hogy a szegény em­bernek szaporábban születnek a gyerekei s job­ban fogy a kenyere. Mészáros István után is hat neveletlen gyerek visított, ha kitette a házból a lábát. Nekik keresett, nekik dolgozott, megették egy szálig, ami a házhoz került, uj ruháról, vagy új fazékról nem is lehetett gondoskodni. István az uraság konyhájára járt a kosztért, az asszony meg főzött a gyerekeknek, ha volt mit. Vasárnap délután volt, mikor Mészáros István egy idegen, afféle emberrel tárgyalt a hídon. Nagyon fontos lehetett a beszédjök, mert mikor visszatért, úgy ki volt melegedve, mintha fát hasogatott volna, a pillantása meg ide-oda járt, mint akinek sietős a dolga. Ha a gyerekre né­zett, elfogta a keserűség, ha az asszony átölelte, lefejtette nyakáról a karját, olyan lett, mint a beteg macska, akit hiába kínálnak akármivel. Szidást kapott az uraságtól, hogy a deresek nin­csenek megkefélve, össze-vissza fűzte be a hajtó­szárat, az ostort ott feledte a színben, szóval nem lehetett hasznát venni, csak támolygott komoran, gondolkodva, beléesett a szomorúság. Este megkérdezte az asszony: — Hát aztán kelmed mi a csudát duzzog mindig, mért nem gondol a dolgával ? A gye­­reknek is ing kéne, mind lehasad már róla, ezt a szerencsétlen két libát sincs mivel megtömni, ezt is elveszi már tőlünk az Isten ! . .. István csak számolta a mentése gombjait, de nem akart szólásba kezdeni. Az asszony oda vágta a cserépfazékat a búbos mellé, eltört vagy száz darabra. — Hallod-e, ne dobálózz, aki erre, meg arra . . . mert pénzt kóstált a fazék, ingen nem adták! — Csak hogy kinyitotta mán kelmed a száját! — Bár ne tudnám mán kinyitni a számat se, meg a szememet se, hogy ne láthassam ezt a világot. Az asszony közelebb húzódott hozzá s amig a tálba levesnek való burgonyát hámozott, ko­molyan nézett az arcába. — Nem tudom, hogy kezdjem, azt se tudom, hogy folytassam — kezdte a szót Mészáros István. — Nem lehet igy élni, mint a tarló verebe: napról-napra, azt se tudom hogyan lesz holnap vagy lesz-e holnap. A gyerekeket az utcára se lehet engedni, szégyenlem őket így ruha nélkül, kenyérért is sírnak az istenadták, de hol vegyem, hol lopjam ? Az asszony bólintott, István meg folytatta: — Cifra gúnyát húznak rám, mint a menazsé­­riás majomra, a családom, az ennen vérem meg rongyokban jár s nincsen mit a szájába rakni. Húsz pengő forint — aztán semmi! Amellett gyürni­ menni, mint az Orbán lelke, nincsen az­­embernek egy szabad órája. Nem élet ez, asz­­szony, de nem is tart már sokáig ! Tenyerébe hajtotta a fejét, elővette a pipáját s rágta a szárát, hogy ropogott belé. Az asszony kíváncsian nézett rá. — A másik uraság kocsisa, az se bírja a sorát, azt mondta: elmegyen Amerikába. No hát én is megyek vele! Ott aztán lehet pénzt keresni, megbecsülik a munkást s ha dolog után lepihen nem korog a hasa. Mészáros Istvánná megcsóválta a fejét s az­tán odament a bölcsőhöz s betakarta a gyereket. — Emlékszel asszony, a Danicska János is kiment abba a más világba, oszt egyre küdözi a pénzt a feleséginek, azt is irta, hogy hazajön ő is nemsokára. Gazdagok lesznek, gazdagok, pe­dig csak kerülő volt a novaji határba. — Nagy ceremóniával megyen ám az lelkem, hogy jut kend ki oda? Mészáros István boldogan pillantott fel: — Dehogy * megyen nagy ceremóniával, a Jankó kocsis elküldött hozzám egy embert, egy zsidót, a’ mondta, hogy pénz se kell, oszt’ ahogy kiszállok a gőzös hajóból, egyszeribe munkába állok. Három pengőt is fizetnek egy napra, hogyne lehetne már abból félrerakni! Mind a ketten gondolkodtak. Az asszony végig ráncolta a kötője szélét aztán halkan meg­szólalt : — Hát a gyerekek ? — A gyerekek?­­— Meg osztán én, a családod, miből élünk, ki visel ránk gondot ? Mert hosszú idő még oda­érni is, oszt ott is kell maradni pénzt keresni, meg visszagyűrni is sokáig tart szörnyen. — Hát bizony messze van, azt mondta a­ zsidó is. — Ne menjék kend! — Hát mit csináljak ? * — Menjék az urasághoz, elmék én is maga!

Next