Alkotmány, 1902. december (7. évfolyam, 286-310. szám)

1902-12-02 / 286. szám

VII. évfolyam, 286. szám. Kedd. Buda­pest, 1902. decemnber 2. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL. Vill., Szentkirályi­ utca 284. HIRDETÉSEK .Felvetetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VH., Matzlemsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk visasí. ELŐFIZETÉSI ÁR: Ü£ésn évre ........ kor. 28.— 3?élévre .................... « ]4._ 1108^redevTe........... « 7.— Egy hónapra........ « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—86. Népkönyvtárak: Budapest, december 1. II. (Dr. NI.) Miután megismertük népkönyv­táraink ügyében a ténykérdést, tisztázzunk most bizonyos eszméket, melyekre szük­ségünk lesz. Mikor az államok levetik katholikus jellegüket és több hitvallást egyforma ki­váltságokban részesítenek, vagy pedig — a fejlődés további folyamán — a vallás­­szabadságot proklamálták, akkor naiv lé­lekkel azt képzelik, vagy legalább úgy teletik magukat, mintha azt képzelnék, hogy a vallási béke korszakát nyitották meg az állampolgárok részére. Pedig ez nagy csalódás és nagy ámítás. Sem a paritásos állam, sem a felekezetlen állam nem biztosítja a vallási békét. Az az igaz­ság, hogy minden emberi cselekedetnek s minden társadalmi jelenségnek van er­kölcsi szempontja s ezen a réren vallási szempontja, igaz marad akkor is, ha az államok a paritás vagy pedig a felekezet­­lenség álláspontjára helyezkednek. Ennek következtében úgy a katholikus egyház, mint minden más hitvallás továbbra is­ állást foglal az összes emberi cselekedetek­kel és társadalmi jelenségekkel szemben s arra törekszik, hogy azokban az ő elvei, az ő hit- és erkölcsvilága kifejeződjék. Minden hitvallásnak továbbá, mely azt tartja, hogy neki magától Istentől van küldetése, hogy Istennek az üzenetét kö­zölje az emberekkel, lehetetlen megfogadnia azt a tanácsot, hogy semmiféle dologba bele ne avatkozzék, hanem szorítkozzék a templomra. Minthogy a vallás nem csu­pán istentisztelet, sem csupán szívképző rege a kis és nagy gyermekek számára, hanem az ember összes gondolatainak és cselekvésének irányítója a végső cél szem­pontjából, ennélfoga a toleranciának az a faja, melyet név szerint a katholikus egy­háztól kívánnak, az a tolerancia tudniillik, amely közömbös a különféle vallásbeli tanok és intézmények iránt, olyan indo­lencia volna Isten irányában, amelyhez foghatót hiába keresnénk. A tolerancia egy hamis jelszó, melyet azok használnak a katolikusokkal szemben, kik érzik, hogy a logika fegyvereivel nem tudnak a katho­likus egyház tanaihoz férkőzni s akik ezért hamis jelszavakkal akarják a katholikus egyházat leszerelni, ellenfeleit pedig erő­síteni. A dogmatikai tolerancia tényleg nem létező dolog. A hitvallások nem tekinthetik egymást­­kedves kollégákénak. A kato­licizmus nem, mert meg van győződve, hogy Istennek a hamisítatlan és csonkítat­­lan kinyilatkoztatását ő tartalmazza; a protestáns felekezetek nem, mert ezek azt tartják, hogy ő náluk van meg Istennek az igéje viszonylag legtisztábban, míg a katholikus egyház tele van sötét baboná­val, úgy hogy kulturális és felebaráti köte­lesség embertársainkat az erkölcsi piszok­nak e gyűjtőhelyéből kiragadni. Tisztában kell lenni azzal, hogy a pari­tásos állapot, amikor az állam «hevert val­lásokat» ismer el és a «felekezetien állam» állapota, amikor t. i. az állam a vallás­szabadságot proklamálja, önmaga pedig felekezetien kíván lenni — nem normális állapot, hanem legfölebb modus vivendi. Az államnak szüksége van erkölcsi esz­mékre, reá szorul ő is az erkölcsi tör­vényre. Hogy az állam ezeket az erkölcsi eszméket és az erkölcsi törvényt csakis a természetes rend köréből vegye, mint a pogányok, holott az ő polgárai a termé­­szetfölötti rendből is veszik életük irány­tűjét, ez éppenséggel nem eszményi és nem normális állapot. Nemcsak az erkölcsi cselekvés leghatásosabb motívumait veszti el ily módon az állam, hanem az egyház isteni küldetéséről tudomást nem vevén, annak a természetfölötti rendet illető tanait sem méltányolja, joghatóságát pedig igno­­rálja. Szóval éppen abból, hogy az állam vissza akar vonulni a katholikus egyház­tól, származik egy egész sorozata a bonyo­dalmaknak és vallási sérelmeknek. A hiba ott van, hogy az állam, bár mondja, hogy visszavonul a hitvallásoktól, tényleg nem vonul vissza. Ha komolyan vissza akarna vonulni, egy egész sereg intézményt szabadjára kellene hagyn­ia. Szabadjára kellene hagynia a házasságot a kötelék tekintetében, szabadjára kellene hagynia az iskolát. Nem volna szabad olyan egységes házasság jogot alkotnia, mely a polgárokra kötelezőleg előír bizonyos állami házasságkötési formát, vagy amely a házasság érvényessége és felbontása tekintetében bizonyos egyöntetű elbánás alá veti a polgárokat; az államnak elis­mernie kellene az összes elismert feleke­zetek házasságjogát s csak ezek össze­ütközéseire vonatkozólag kellene bizonyos szabályokat fölállítania, melyek ily eset­ben normativumul szolgáljanak a házas­sági vagyonjog, az örökjog és egyéb, a házasságból folyó jogkérdések eldöntése Az asszony: Annyi előzékenység sincs ben­ned, hogy keress egy helyet A férfi: Hisz’ egyebet sem teszek. Az asszony :­Természetesen, nem a terraszra ülünk. A férfi: Amint parancsolod. Az asszony : Jöjj erre jobbra. A férfi: Ott minden hely el van foglalva. Az asszony: Mindegy. A férfi: De, édes, nem mindegy. Az asszony: Mondtam, hogy mindegy. A férfi (megadással): Amint parancsolod. Esik. Az Alkotmány tárcája. — Hatalmas café restaurant a Bois-ban. Az óriási terrasz, a barátságos, szőlőindával befullatott lugasok zsúfolásig telve kivasalt urakkal és mosolygó hölgy­sereggel. Tavaszutó. A napsugár szeszélyeskedik: hol ragyogóan süt a hölgyeknek szivárványszinekben dús kalapjaira, hol meg hirtelen homályossá válva egy felhődarab mögé búvik. A közönség nem igen vesz tudomást a napsugárnak erről a csalafintaságá­ról, hanem hangos kacagással iszsza a grenadinejét vagy a sörét. Délután fél hat felé. Veuriet úr és a felesége nagy izzadva helyet keresnek. Az első pillantásban leszó­nokol róluk az áldott, jó vidék. A férfi tagbaszakadt álak, a szeme elég vizes, ami arra enged következ­tetni, hogy a bácsi nem él épp valami tartalmas lelki életet. Az asszonykának a formái elég súlyosak, éles tekintete pedig amellett szól, hogy valószínűleg az övé szokott lenni az utolsó szó a házban. * A férfi (a terrasz felé tartva): Jöjj, édesem! Az asszony: Hová? A férfi: Hát leülünk. Az asszony: Ennyi eszem magamtól is van. A férfi: De édes, ne oly hangosan . .. Az asszony: Mit? Talán ezek előtt a párisi hölgyikék elött restessz engem? A férfi: Micsoda gondolati . . . Jöjj, édes. Az asszony: Hová? A férfi: Talán ide ülünk a terraszra. Az asszony: Miért épp a terraszra ? A férfi: Én nem bánom . . . Az asszony: Ezret tettem volna egy ellen, hogy épp a terraszra akarsz ülni . . . A férfi: De, édes, nekem mindegy . . . Az asszony: Ha meg mindegy, akkor miért nem ajánlottad azt, hogy a szabadba üljünk egy asztalhoz ? A férfi: Azt gondoltam... Az asszony: Mit? Hogy engem boszants. A férfi: Csodálatos gondolataid vannak... Az asszony: Vagy talán szégyelsz velem a középre ülni ?... A férfi: Az istenért, ne kiabálj! Arra gon­doltam ... Az asszony: Mondtam már, hogy: engemet ingerelj,­ csak erre gondoltál. A férfi: Isten ments, édesem. Hanem az uj ruhád és az eső... Az asszony: Micsoda eső? Hol itt az eső? A férfi: Még nincs itt, de itt lehet. Az asszony: Megint rémlátomásaid vannak? A férfi: Az uj ruhád ... Az asszony: De jóságos ember lettél egy­szerre. A férfi (szelíden): De most már igazán ideje volna leülnünk. * Még jó tíz percig tart ez a hajszolódás, míg végre találnak egy nyolc személyre szóló asztalnál egy üres széket. A férfi nagy harci küzdelmek után talál még egy széket és így nagy nehezen elhelyezkednek. Mi sem természetesebb, hogy öt percig sem ülnek még, az eső teljes nyugalommal csepegni kezd. * Az asszony: Esik. A férfi: Esik. Az asszony: És te ezt így mondod? A férfi (súgva): Fiam, lassabban, mások is ülnek az asztalnál. Az asszony: Bánom is én. A férfi: De én igen. Az asszony: De esik. A férfi: Látom és érzem. Az asszony: És te ezt így mondod csak ’ A férfi, így!

Next