Alkotmány, 1902. december (7. évfolyam, 286-310. szám)
1902-12-02 / 286. szám
VII. évfolyam, 286. szám. Kedd. Budapest, 1902. decemnber 2. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL. Vill., Szentkirályi utca 284. HIRDETÉSEK .Felvetetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VH., Matzlemsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk visasí. ELŐFIZETÉSI ÁR: Ü£ésn évre ........ kor. 28.— 3?élévre .................... « ]4._ 1108^redevTe........... « 7.— Egy hónapra........ « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—86. Népkönyvtárak: Budapest, december 1. II. (Dr. NI.) Miután megismertük népkönyvtáraink ügyében a ténykérdést, tisztázzunk most bizonyos eszméket, melyekre szükségünk lesz. Mikor az államok levetik katholikus jellegüket és több hitvallást egyforma kiváltságokban részesítenek, vagy pedig — a fejlődés további folyamán — a vallásszabadságot proklamálták, akkor naiv lélekkel azt képzelik, vagy legalább úgy teletik magukat, mintha azt képzelnék, hogy a vallási béke korszakát nyitották meg az állampolgárok részére. Pedig ez nagy csalódás és nagy ámítás. Sem a paritásos állam, sem a felekezetlen állam nem biztosítja a vallási békét. Az az igazság, hogy minden emberi cselekedetnek s minden társadalmi jelenségnek van erkölcsi szempontja s ezen a réren vallási szempontja, igaz marad akkor is, ha az államok a paritás vagy pedig a felekezetlenség álláspontjára helyezkednek. Ennek következtében úgy a katholikus egyház, mint minden más hitvallás továbbra is állást foglal az összes emberi cselekedetekkel és társadalmi jelenségekkel szemben s arra törekszik, hogy azokban az ő elvei, az ő hit- és erkölcsvilága kifejeződjék. Minden hitvallásnak továbbá, mely azt tartja, hogy neki magától Istentől van küldetése, hogy Istennek az üzenetét közölje az emberekkel, lehetetlen megfogadnia azt a tanácsot, hogy semmiféle dologba bele ne avatkozzék, hanem szorítkozzék a templomra. Minthogy a vallás nem csupán istentisztelet, sem csupán szívképző rege a kis és nagy gyermekek számára, hanem az ember összes gondolatainak és cselekvésének irányítója a végső cél szempontjából, ennélfoga a toleranciának az a faja, melyet név szerint a katholikus egyháztól kívánnak, az a tolerancia tudniillik, amely közömbös a különféle vallásbeli tanok és intézmények iránt, olyan indolencia volna Isten irányában, amelyhez foghatót hiába keresnénk. A tolerancia egy hamis jelszó, melyet azok használnak a katolikusokkal szemben, kik érzik, hogy a logika fegyvereivel nem tudnak a katholikus egyház tanaihoz férkőzni s akik ezért hamis jelszavakkal akarják a katholikus egyházat leszerelni, ellenfeleit pedig erősíteni. A dogmatikai tolerancia tényleg nem létező dolog. A hitvallások nem tekinthetik egymástkedves kollégákénak. A katolicizmus nem, mert meg van győződve, hogy Istennek a hamisítatlan és csonkítatlan kinyilatkoztatását ő tartalmazza; a protestáns felekezetek nem, mert ezek azt tartják, hogy ő náluk van meg Istennek az igéje viszonylag legtisztábban, míg a katholikus egyház tele van sötét babonával, úgy hogy kulturális és felebaráti kötelesség embertársainkat az erkölcsi piszoknak e gyűjtőhelyéből kiragadni. Tisztában kell lenni azzal, hogy a paritásos állapot, amikor az állam «hevert vallásokat» ismer el és a «felekezetien állam» állapota, amikor t. i. az állam a vallásszabadságot proklamálja, önmaga pedig felekezetien kíván lenni — nem normális állapot, hanem legfölebb modus vivendi. Az államnak szüksége van erkölcsi eszmékre, reá szorul ő is az erkölcsi törvényre. Hogy az állam ezeket az erkölcsi eszméket és az erkölcsi törvényt csakis a természetes rend köréből vegye, mint a pogányok, holott az ő polgárai a természetfölötti rendből is veszik életük iránytűjét, ez éppenséggel nem eszményi és nem normális állapot. Nemcsak az erkölcsi cselekvés leghatásosabb motívumait veszti el ily módon az állam, hanem az egyház isteni küldetéséről tudomást nem vevén, annak a természetfölötti rendet illető tanait sem méltányolja, joghatóságát pedig ignorálja. Szóval éppen abból, hogy az állam vissza akar vonulni a katholikus egyháztól, származik egy egész sorozata a bonyodalmaknak és vallási sérelmeknek. A hiba ott van, hogy az állam, bár mondja, hogy visszavonul a hitvallásoktól, tényleg nem vonul vissza. Ha komolyan vissza akarna vonulni, egy egész sereg intézményt szabadjára kellene hagynia. Szabadjára kellene hagynia a házasságot a kötelék tekintetében, szabadjára kellene hagynia az iskolát. Nem volna szabad olyan egységes házasság jogot alkotnia, mely a polgárokra kötelezőleg előír bizonyos állami házasságkötési formát, vagy amely a házasság érvényessége és felbontása tekintetében bizonyos egyöntetű elbánás alá veti a polgárokat; az államnak elismernie kellene az összes elismert felekezetek házasságjogát s csak ezek összeütközéseire vonatkozólag kellene bizonyos szabályokat fölállítania, melyek ily esetben normativumul szolgáljanak a házassági vagyonjog, az örökjog és egyéb, a házasságból folyó jogkérdések eldöntése Az asszony: Annyi előzékenység sincs benned, hogy keress egy helyet A férfi: Hisz’ egyebet sem teszek. Az asszony :Természetesen, nem a terraszra ülünk. A férfi: Amint parancsolod. Az asszony : Jöjj erre jobbra. A férfi: Ott minden hely el van foglalva. Az asszony: Mindegy. A férfi: De, édes, nem mindegy. Az asszony: Mondtam, hogy mindegy. A férfi (megadással): Amint parancsolod. Esik. Az Alkotmány tárcája. — Hatalmas café restaurant a Bois-ban. Az óriási terrasz, a barátságos, szőlőindával befullatott lugasok zsúfolásig telve kivasalt urakkal és mosolygó hölgysereggel. Tavaszutó. A napsugár szeszélyeskedik: hol ragyogóan süt a hölgyeknek szivárványszinekben dús kalapjaira, hol meg hirtelen homályossá válva egy felhődarab mögé búvik. A közönség nem igen vesz tudomást a napsugárnak erről a csalafintaságáról, hanem hangos kacagással iszsza a grenadinejét vagy a sörét. Délután fél hat felé. Veuriet úr és a felesége nagy izzadva helyet keresnek. Az első pillantásban leszónokol róluk az áldott, jó vidék. A férfi tagbaszakadt álak, a szeme elég vizes, ami arra enged következtetni, hogy a bácsi nem él épp valami tartalmas lelki életet. Az asszonykának a formái elég súlyosak, éles tekintete pedig amellett szól, hogy valószínűleg az övé szokott lenni az utolsó szó a házban. * A férfi (a terrasz felé tartva): Jöjj, édesem! Az asszony: Hová? A férfi: Hát leülünk. Az asszony: Ennyi eszem magamtól is van. A férfi: De édes, ne oly hangosan . .. Az asszony: Mit? Talán ezek előtt a párisi hölgyikék elött restessz engem? A férfi: Micsoda gondolati . . . Jöjj, édes. Az asszony: Hová? A férfi: Talán ide ülünk a terraszra. Az asszony: Miért épp a terraszra ? A férfi: Én nem bánom . . . Az asszony: Ezret tettem volna egy ellen, hogy épp a terraszra akarsz ülni . . . A férfi: De, édes, nekem mindegy . . . Az asszony: Ha meg mindegy, akkor miért nem ajánlottad azt, hogy a szabadba üljünk egy asztalhoz ? A férfi: Azt gondoltam... Az asszony: Mit? Hogy engem boszants. A férfi: Csodálatos gondolataid vannak... Az asszony: Vagy talán szégyelsz velem a középre ülni ?... A férfi: Az istenért, ne kiabálj! Arra gondoltam ... Az asszony: Mondtam már, hogy: engemet ingerelj, csak erre gondoltál. A férfi: Isten ments, édesem. Hanem az uj ruhád és az eső... Az asszony: Micsoda eső? Hol itt az eső? A férfi: Még nincs itt, de itt lehet. Az asszony: Megint rémlátomásaid vannak? A férfi: Az uj ruhád ... Az asszony: De jóságos ember lettél egyszerre. A férfi (szelíden): De most már igazán ideje volna leülnünk. * Még jó tíz percig tart ez a hajszolódás, míg végre találnak egy nyolc személyre szóló asztalnál egy üres széket. A férfi nagy harci küzdelmek után talál még egy széket és így nagy nehezen elhelyezkednek. Mi sem természetesebb, hogy öt percig sem ülnek még, az eső teljes nyugalommal csepegni kezd. * Az asszony: Esik. A férfi: Esik. Az asszony: És te ezt így mondod? A férfi (súgva): Fiam, lassabban, mások is ülnek az asztalnál. Az asszony: Bánom is én. A férfi: De én igen. Az asszony: De esik. A férfi: Látom és érzem. Az asszony: És te ezt így mondod csak ’ A férfi, így!