Alkotmány, 1903. február (8. évfolyam, 28-51. szám)

1903-02-01 / 28. szám

VH­, évfolyam. 28. szám. Vasárnap* Budapest, 1903. február 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL s Vm., Szen£királyi­utca 28­. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BECSBEN: Friedl Hnbertnél VH, Matzleínsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Hzéez évre ........ kor. 28.­Félévre­­ .......... « 34.~ ljegyederre., „ „ „ « 1.~ Egy hónapra .. .. „ a 2.40 Egyes szám 811U., vidéken 10 lilL megjelenik naponkint reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—60. Miért küzdünk ? Budapest, január 31. A katonai javaslatok elleni harc első hete lepergett. A harc nemesen indult s nemesen folyik. Békére ma nincs kilátás, de még fegyverszünetre sem. Fejérváry eddigi engedményei az ellenzéket nem szerelték le. Harci kedvét nem fokozták le. Sőt azt láttuk Beöthy Ákos mai klasz­­szikus beszédéből is, hogy a harc mindig impozánsabb lesz, a küzdés célja mindig tisztábban domborul ki. A célnak isme­rete pedig fokozza az erőt, acélozza az akaratot. Az ilyen küzdelmet pedig Fejér­­váry-féle engedményekkel nem lehet el­fojtani. Miért? Azért, mert Fejérváry enged­ményei a nemzeti vívmányok lapjára tar­toznak, melyek különben is törvénybizto­­sította jogaink. Tehát engedmények fejé­ben elfogadni amúgy sem szabad. A jogokat nem koldulni szokás. Morzsákból meg amúgy sem lehet megélni. De ismétlem, most nem erről van szó. Nem nemzeti vívmányok körül, nem nem­zeti jogainkért folyik a harc. Hanem a mili­tarizmus molod­­ja ellen. S úgy lát­szik, a Fejérváryak ezt még mindig nem értették meg. Még a nemzeti jelszavakkal dobálkozó függetlenségiek is részben az ország te­herviselési képességének mérlegén mérik a Ház asztalára tett katonai javaslatokat. Az ellenzék többi szónokai pedig egyene­sen kifejezték, hogy a nemzeti követelé­sek a javaslatokkal szemben se ellen­súlyt, se pótsúlyt nem képezhetnek. A Ház elé került javaslatok köpöny­egében a telhetetlen militarizmus rejtőzik, mely pénzzel és vérrel táplálkozik. A nemzet pénzével és vérével. S a nemzetben is az alsóbb néposztályból, a munkás és földmives elemekből szedi áldozatait leg­jobban. Rakovszky, Holló és Beöthy Ákos talán csak vannak oly hazafiak, mint az «engedményes» urak. Mint azok, kik az «engedmények»-nek mint a gyermek az uj játékszernek örülni s tapsolni tudtak. De ha ők ezt nem tették, hanem a negáció merev álláspontján maradtak, eb­ből a kormány levonhatja a konzekven­ciákat. Láthatja, hogy — mint Zboray mondta—nem bankós zászlóért küzdünk, hanem a nemzet erő­forrásait védjük.Védjük, hogy ha majd szükség lesz reájuk, akkor nyittassanak meg. Nem akarjuk, hogy a nemzet egy­ik kezében kard, a másik ke­zében pedig koldusbot legyen. Pedig a militarizmus telhetetlenségében ezen álla­potba hajtja az országot. Nemzetközi helyzetünk se követeli — legalább most nem — a katonaság fej­lesztését S ha a katonai körök mégis ezzel léptek a nemzet elé, világos, hogy csak a katonásdi játékszenvedély vitte őket erre a lépésre. Mint a szenvedélyes játszó, nem tudnak mértéket tartani. Elöl­ném is annyira neki, mint inkább a nénjének, aki a háztartást vezette. Százszor is megfogadta, hogy bérbeadja föld­jeit, de egy-egy esztendővel mindig meghosz­­szabbította a terminust. Egyszer aztán történt valami, éppen vásár előtti napon. A kocsis — valami hetyke, idegenből ide­szakadt legény — ablakot kért a parádés lo­vaknak. Az öreg kimérte a két csontos markával, csak úgy, mint ezelőtt, jó negyven év óta. Közbe-közbe azonban föl-fölmordult, csak úgy, mint negyven év óta minden esetben, hogy: — Hallod, te Jancsi, te mindenemet megete­ted azokkal a mihaszna párákkal! — Már hogy megetetem-e! — pattant fel a hetyke — de meg ám! Csak arra vigyázzon, hogy a reverendáját le ne etessem . . . Az öreg elbámult. Soha se beszélt Ővele ilyen hangon senki. Egyet gondolt, azután határozott. — Menj — szólt a legszelídebb hangon — ad az ablakot a lovaknak, azután jöjj be. A legény csakhamar ott állt előtte. — Imhol — kezdte az öreg pap — imhol eddigi béred. Tizennégy napival több, mert igy kívánja a törvény. Mehetsz . . . Szentgyörgynapkor csupán három perszóna lakott a parókián s egyetlen szelíd tehenecske kérődzgetett nagy unalmasan a tág istállóban. Csend, nyugalom, zavartalan áhitat uralkodott a házban s az öreg százszor is elmondta (kivált mikor az árendát bekasszálta), hogy «milyen bolond voltam, hogy előbb nem kezdtem». Az öreg néni pedig nagyokat bólintott ezen kinyilatkoztatásra s odakiáltott az egyetlen ese­tük ilyenkor semmi se szent, semmi se fontos. Még a nép megélhetése sem. Az or­szág boldogulása sem. S nem tudják hig­gadtan mérlegelni a nemzetet sen. Szinte vakon folytatják hazárd­játékukat. Rakovszky, Holló és Beöthy azonban a nemzetközi helyzetünk mérlegére is nyu­godtan reátették a javaslatokat Oly ma­gas, a nemzetközi politikát tárgyaló fejte­getések ritkán hallatszottak el a magyar parlamentben, mint éppen a mostani ja­vaslatokkal szemben. Ez is bizonysága annak, hogy az ellenzék nem obstrukciós kedvtelésből folytatja a harcot s fogyasztja a drága időt, hanem azért, mert komoly és nagyszabású politikát űz. És pedig ez­úttal a militarizmus amaz elfajulása és fel­fogása ellen, mely nemzetközi helyzetünk szilárdságát, erejét a szuronyokba helyezi. Pedig nem a puska, de még nem is az ágyu a nemzetközi pozíció alapja és fok­mérője, hanem a hatalmas, a konszolidált nemzet. S mialatt a néppárt s a nemzeti párt utolsó Mohikánja ily reális és igazán nem­zeti szempontból küzd a javaslatok ellen, a kormánypárt hallgat, mosolyog és unat­kozik. Ha szélmalmok kelepelnének, még értenék a kormánypártot. Bár ha ezzel lehetne megijeszteni és elűzni a militariz­mus kétfejű ragadozómadarát, ez is jo­gos eszköz volna. De mikor az el­lenzék szava a nemzet lelkiismere­tének visszhangja, amikor ez a szó lednek: «Jutka lelkem! Adtál-e szénát a Csá­kónak?» . . . Az eddigiekkel szemben azt mondja a mon­dás, hogy minden botnak két vége van. Az egyiket már láttuk, lássuk most ami a furkosabbat és érdekesebbet. Mert a tárgy érdekes. Pünkösd előtti nap volt, barátságos,­ kedves, tavaszi nap. Birkás Nagy András jómódú és tekintélyes gazda meghagyta a cselédjeinek, hogy menjenek ki a Duna mellé s vágjanak zöldtakarmányt a lábas jószágnak. A cselédek már fordultak is egyet, de ismét kimentek újabb tériért, miv­el a kettős ünnep miatt kétszer annyi kellett. Már szürkülni kezdett, midőn a gazda kiment az istálló felé, hogy megnézze, rendben van-e minden. Eközben valami furcsa hang, tompa zugás, morgó bugás üti meg a fülét. A gazda úgy véli, hogy a szénapadláson van valami, vagy valaki. Gondolta, hogy fölmegy és megnézi, hogy mi a csoda dorombol odafönn, macska-e, menyét-e, görény-e — de mikor a létrát a padlás szájá­hoz támasztotta, olyan valami történt, amitől a gazda csaknem kétségbeesett. A csendes zugás, tompa bugás ijesztő topor­zékolássá növekedett, miközben vadállati bőgés töltötte be az egész padlást. Birkás Nagy András belenémult az ijedségbe, kapkodta a levegőt, befutott a konyhába, onnan az utcára, tökéletesen úgy viselkedett, mint aki­nek megy . . . s csak akkor jutott szóhoz, mikor a cselédjei a két hosszú szekérrel, meg a nyolc címeres ökörrel befordultak az udvarra. Ekkor már a felesége meg a két menye ott ! A tárgy érdekes. Az Alkotmány eredeti tárcája. Irta: Törzsök Vilmos. — Úgy beszélsz, mintha hallanád, hogyan nő a fa. Hagyd el ! Ne beszélj tollas vízlakókról, zugó nádról, friss habokban fickándozó fürge halacskákról, vadról, kutyáról, fegyverről. Unom őket! Nézz, hogyan kapaszkodik fel a hitvány, mákszemnyi bogár a bükkfa derekán, leirod s azt gondolod, hogy mulattatsz. Dehogy! Örökö­sen ismétlésekbe esel s untatsz. Mit nekünk a te «termeszet»-ed! Ha ilyet akarunk, itt van Brehm, Chernél. Vonal alá kívánkozol? Legyen a tárgyad ér­dekes. Le a bogarakkal, halakkal, vadakkal ! A mai anyagias ember vére aludt. Fel kell korbá­csolni, meg kell seprőzni, mint a nyúlós bort. Ide pedig nem bogár kell, hanem tárgy, ami ér­dekes. Eressz hosszú lére egy napihírt, beszélj főhercegnőről, milliókról, főrangú drámákról, éj­féli látogatásokról, a halott bosszújáról, vagy legalább is kísértetekről. így beszélt egyik kollegám. Jelentős ember, kivált kilogrammokban. Nehogy pedig a testvéri szeretetben kár essék, hajték a szóra. Legyen akarata szerint, legyen a tárgy érdekes. Kísértetekről emlékezem. De előre is kijelen­tem, hogy az én kísértetem nem afféle képzelt, angolos kísértet, nem szédelgés, hanem egy fog­ható, markolható tisztességes alak, amint illik, úgy esett a dolog, hogy az­ ujfelusi pap igen megöregedett. Nehezére esett a gazdálkodás, de

Next