Alkotmány, 1903. február (8. évfolyam, 28-51. szám)
1903-02-01 / 28. szám
VH, évfolyam. 28. szám. Vasárnap* Budapest, 1903. február 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL s Vm., Szen£királyiutca 28. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BECSBEN: Friedl Hnbertnél VH, Matzleínsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Hzéez évre ........ kor. 28.Félévre .......... « 34.~ ljegyederre., „ „ „ « 1.~ Egy hónapra .. .. „ a 2.40 Egyes szám 811U., vidéken 10 lilL megjelenik naponkint reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—60. Miért küzdünk ? Budapest, január 31. A katonai javaslatok elleni harc első hete lepergett. A harc nemesen indult s nemesen folyik. Békére ma nincs kilátás, de még fegyverszünetre sem. Fejérváry eddigi engedményei az ellenzéket nem szerelték le. Harci kedvét nem fokozták le. Sőt azt láttuk Beöthy Ákos mai klaszszikus beszédéből is, hogy a harc mindig impozánsabb lesz, a küzdés célja mindig tisztábban domborul ki. A célnak ismerete pedig fokozza az erőt, acélozza az akaratot. Az ilyen küzdelmet pedig Fejérváry-féle engedményekkel nem lehet elfojtani. Miért? Azért, mert Fejérváry engedményei a nemzeti vívmányok lapjára tartoznak, melyek különben is törvénybiztosította jogaink. Tehát engedmények fejében elfogadni amúgy sem szabad. A jogokat nem koldulni szokás. Morzsákból meg amúgy sem lehet megélni. De ismétlem, most nem erről van szó. Nem nemzeti vívmányok körül, nem nemzeti jogainkért folyik a harc. Hanem a militarizmus molodja ellen. S úgy látszik, a Fejérváryak ezt még mindig nem értették meg. Még a nemzeti jelszavakkal dobálkozó függetlenségiek is részben az ország teherviselési képességének mérlegén mérik a Ház asztalára tett katonai javaslatokat. Az ellenzék többi szónokai pedig egyenesen kifejezték, hogy a nemzeti követelések a javaslatokkal szemben se ellensúlyt, se pótsúlyt nem képezhetnek. A Ház elé került javaslatok köpönyegében a telhetetlen militarizmus rejtőzik, mely pénzzel és vérrel táplálkozik. A nemzet pénzével és vérével. S a nemzetben is az alsóbb néposztályból, a munkás és földmives elemekből szedi áldozatait legjobban. Rakovszky, Holló és Beöthy Ákos talán csak vannak oly hazafiak, mint az «engedményes» urak. Mint azok, kik az «engedmények»-nek mint a gyermek az uj játékszernek örülni s tapsolni tudtak. De ha ők ezt nem tették, hanem a negáció merev álláspontján maradtak, ebből a kormány levonhatja a konzekvenciákat. Láthatja, hogy — mint Zboray mondta—nem bankós zászlóért küzdünk, hanem a nemzet erőforrásait védjük.Védjük, hogy ha majd szükség lesz reájuk, akkor nyittassanak meg. Nem akarjuk, hogy a nemzet egyik kezében kard, a másik kezében pedig koldusbot legyen. Pedig a militarizmus telhetetlenségében ezen állapotba hajtja az országot. Nemzetközi helyzetünk se követeli — legalább most nem — a katonaság fejlesztését S ha a katonai körök mégis ezzel léptek a nemzet elé, világos, hogy csak a katonásdi játékszenvedély vitte őket erre a lépésre. Mint a szenvedélyes játszó, nem tudnak mértéket tartani. Elölném is annyira neki, mint inkább a nénjének, aki a háztartást vezette. Százszor is megfogadta, hogy bérbeadja földjeit, de egy-egy esztendővel mindig meghoszszabbította a terminust. Egyszer aztán történt valami, éppen vásár előtti napon. A kocsis — valami hetyke, idegenből ideszakadt legény — ablakot kért a parádés lovaknak. Az öreg kimérte a két csontos markával, csak úgy, mint ezelőtt, jó negyven év óta. Közbe-közbe azonban föl-fölmordult, csak úgy, mint negyven év óta minden esetben, hogy: — Hallod, te Jancsi, te mindenemet megeteted azokkal a mihaszna párákkal! — Már hogy megetetem-e! — pattant fel a hetyke — de meg ám! Csak arra vigyázzon, hogy a reverendáját le ne etessem . . . Az öreg elbámult. Soha se beszélt Ővele ilyen hangon senki. Egyet gondolt, azután határozott. — Menj — szólt a legszelídebb hangon — ad az ablakot a lovaknak, azután jöjj be. A legény csakhamar ott állt előtte. — Imhol — kezdte az öreg pap — imhol eddigi béred. Tizennégy napival több, mert igy kívánja a törvény. Mehetsz . . . Szentgyörgynapkor csupán három perszóna lakott a parókián s egyetlen szelíd tehenecske kérődzgetett nagy unalmasan a tág istállóban. Csend, nyugalom, zavartalan áhitat uralkodott a házban s az öreg százszor is elmondta (kivált mikor az árendát bekasszálta), hogy «milyen bolond voltam, hogy előbb nem kezdtem». Az öreg néni pedig nagyokat bólintott ezen kinyilatkoztatásra s odakiáltott az egyetlen esetük ilyenkor semmi se szent, semmi se fontos. Még a nép megélhetése sem. Az ország boldogulása sem. S nem tudják higgadtan mérlegelni a nemzetet sen. Szinte vakon folytatják hazárdjátékukat. Rakovszky, Holló és Beöthy azonban a nemzetközi helyzetünk mérlegére is nyugodtan reátették a javaslatokat Oly magas, a nemzetközi politikát tárgyaló fejtegetések ritkán hallatszottak el a magyar parlamentben, mint éppen a mostani javaslatokkal szemben. Ez is bizonysága annak, hogy az ellenzék nem obstrukciós kedvtelésből folytatja a harcot s fogyasztja a drága időt, hanem azért, mert komoly és nagyszabású politikát űz. És pedig ezúttal a militarizmus amaz elfajulása és felfogása ellen, mely nemzetközi helyzetünk szilárdságát, erejét a szuronyokba helyezi. Pedig nem a puska, de még nem is az ágyu a nemzetközi pozíció alapja és fokmérője, hanem a hatalmas, a konszolidált nemzet. S mialatt a néppárt s a nemzeti párt utolsó Mohikánja ily reális és igazán nemzeti szempontból küzd a javaslatok ellen, a kormánypárt hallgat, mosolyog és unatkozik. Ha szélmalmok kelepelnének, még értenék a kormánypártot. Bár ha ezzel lehetne megijeszteni és elűzni a militarizmus kétfejű ragadozómadarát, ez is jogos eszköz volna. De mikor az ellenzék szava a nemzet lelkiismeretének visszhangja, amikor ez a szó lednek: «Jutka lelkem! Adtál-e szénát a Csákónak?» . . . Az eddigiekkel szemben azt mondja a mondás, hogy minden botnak két vége van. Az egyiket már láttuk, lássuk most ami a furkosabbat és érdekesebbet. Mert a tárgy érdekes. Pünkösd előtti nap volt, barátságos, kedves, tavaszi nap. Birkás Nagy András jómódú és tekintélyes gazda meghagyta a cselédjeinek, hogy menjenek ki a Duna mellé s vágjanak zöldtakarmányt a lábas jószágnak. A cselédek már fordultak is egyet, de ismét kimentek újabb tériért, mivel a kettős ünnep miatt kétszer annyi kellett. Már szürkülni kezdett, midőn a gazda kiment az istálló felé, hogy megnézze, rendben van-e minden. Eközben valami furcsa hang, tompa zugás, morgó bugás üti meg a fülét. A gazda úgy véli, hogy a szénapadláson van valami, vagy valaki. Gondolta, hogy fölmegy és megnézi, hogy mi a csoda dorombol odafönn, macska-e, menyét-e, görény-e — de mikor a létrát a padlás szájához támasztotta, olyan valami történt, amitől a gazda csaknem kétségbeesett. A csendes zugás, tompa bugás ijesztő toporzékolássá növekedett, miközben vadállati bőgés töltötte be az egész padlást. Birkás Nagy András belenémult az ijedségbe, kapkodta a levegőt, befutott a konyhába, onnan az utcára, tökéletesen úgy viselkedett, mint akinek megy . . . s csak akkor jutott szóhoz, mikor a cselédjei a két hosszú szekérrel, meg a nyolc címeres ökörrel befordultak az udvarra. Ekkor már a felesége meg a két menye ott ! A tárgy érdekes. Az Alkotmány eredeti tárcája. Irta: Törzsök Vilmos. — Úgy beszélsz, mintha hallanád, hogyan nő a fa. Hagyd el ! Ne beszélj tollas vízlakókról, zugó nádról, friss habokban fickándozó fürge halacskákról, vadról, kutyáról, fegyverről. Unom őket! Nézz, hogyan kapaszkodik fel a hitvány, mákszemnyi bogár a bükkfa derekán, leirod s azt gondolod, hogy mulattatsz. Dehogy! Örökösen ismétlésekbe esel s untatsz. Mit nekünk a te «termeszet»-ed! Ha ilyet akarunk, itt van Brehm, Chernél. Vonal alá kívánkozol? Legyen a tárgyad érdekes. Le a bogarakkal, halakkal, vadakkal ! A mai anyagias ember vére aludt. Fel kell korbácsolni, meg kell seprőzni, mint a nyúlós bort. Ide pedig nem bogár kell, hanem tárgy, ami érdekes. Eressz hosszú lére egy napihírt, beszélj főhercegnőről, milliókról, főrangú drámákról, éjféli látogatásokról, a halott bosszújáról, vagy legalább is kísértetekről. így beszélt egyik kollegám. Jelentős ember, kivált kilogrammokban. Nehogy pedig a testvéri szeretetben kár essék, hajték a szóra. Legyen akarata szerint, legyen a tárgy érdekes. Kísértetekről emlékezem. De előre is kijelentem, hogy az én kísértetem nem afféle képzelt, angolos kísértet, nem szédelgés, hanem egy fogható, markolható tisztességes alak, amint illik, úgy esett a dolog, hogy az ujfelusi pap igen megöregedett. Nehezére esett a gazdálkodás, de