Alkotmány, 1903. március (8. évfolyam, 52-77. szám)
1903-03-01 / 52. szám
VnI. évfolyam, 52. szám. Vasárnap, Budapest, 1903. március 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL* VHL, Szentkirályi-utca 28a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivataliban és BÉCSBEN: Eriéul Hubertnél VH., Matzlemsdorfer-Strassa Z. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egéss évre ........ kor. 28.Félévre ............ a 34.— Kegyedésre.... .. „ 27.— Egy hónapra .. .. ott 2.40 Egyes szám 8 HU., vidéken 10 klX. Megjelenik: naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—06. A mi erőnk. Budapest, február 28. Hiábavaló dolog a pisztolyt az ellenfél mellének szegezni, ha az a pisztoly golyó helyett vattával van bélelve. Mit sem érnek a nagyhangú frázisok, a negyvenkilenceskedés, ha jól tudjuk, hogy a frázisok nem válnak valósággá. Ha a Kossuthpárt kebelében levő 49-esek a most folyó katonai vitában a nemzeti fölkelést kilátásba helyező célzásokat tesznek, mint ez ma is történt és támadásaikat minduntalan a király személye ellen intézik, akkor szónoklataik hatását önmaguk rontják le, mert a hazafiság páthosza a túlzás következtében könnyen groteszkké válik. Nemzeti küzdelmünk méltósága, komolysága és sikeressége érdekében óva intünk mindenkit: ne ragadtassa el magát olyan kijelentésekre, melyektörvényeinkkel és a monarchikus elvvel merőben ellenkeznek. Az a hang, mely helyén volt a magyar parlamentben akkor, midőn Jellacsics galád módon betört az országnak Dráván inneni részébe és midőn Windischgrätz közeledett, nincs helyén most, midőn egy alkotmánytisztelő fejedelem a magyar korona viselője és midőn van felelős magyar minisztérium, mely köteles viselni a felelősséget az uralkodó minden hivatali ténykedéséért. Gondoljuk meg, hogy a Lajtán túl az osztrák császárnak denunciálásra mindig kész «hivei» minden szavunkat lesik és minden kurucabb szónoki kijelentést azonnal a rebellis magyar nemzet ellen kihasználni igyekeznek. Aki a magyar nemzet alkotmányos jogait akarja tehát védelmezni, az párosítsa az erélyt okossággal és semmiféle osztrák provokációra le ne térjen még a szónoki hatás kedvéért sem a törvényesség útjáról. A mi erősségünk egyfelől a magyar törvények, másfelől a monarchikus elv. Mindkettő nekünk ad igazat, kik a katonai vitában a magyar nemzet jogait akarjuk érvényre juttatni. A magyar kiegyezési törvény közös ügynek nyilvánította a hadügyet, a közös hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére nézve pedig a királynak adta meg a rendelkezési jogot. A királynak ezt a rendelkezési jogát mi nem vitatjuk el. Mi nem mondjuk azt, hogy a király például törvénytelenséget követett el azzal, hogy a közös hadsereg szolgálati nyelvéül a németet tartotta fönn eddig. Mi nem mondjuk azt, hogy a királynak nincs joga a hadsereg vezérletét, vezényletét és belszervezetét ma is és jövőre is úgy megállapítani, ahogy azt a magyar kiegyezési törvényben adott felhatalmazás alapján megállapítani kívánja. Ha pedig vannak a magyar parlamentben, akik a királytól e diskrecionális jogot elvitatni akarják, azokkal ebben közösséget nem vállalhatunk. Ne tessék azonban feledni, hogy a közös hadsereg kérdésében a magyar törvénytár a magyar országgyűlésnek is ad jogot. Az újoncmegajánlás, a hadsereg létszámának megállapítása s a költségvetés joga a magyar országgyűlésnek éppolyan fentartott joga, mint a közös hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozó rendelkezési jog a felségnek fentartott joga. Amint a király szabadon gyakorolja a maga fentartott jogait, úgy kell, hogy a magyar országgyűlés is szabadon gyakorolhassa a maga fentartott jogait. Ha nem érheti gáncs az egyik tényezőt amiatt, hogy jogait így méltóztatik gyakorolni, akkor nem érheti gáncs a másik tényezőt sem, ha a maga jogait meg amúgy találja gyakorolni. A tanulság pedig ebből az, hogy a korona is, az országgyűlés is az államnak szervei lévén, igyekezzenek jogaikat úgy gyakorolni, hogy egymással összhangban legyenek. A magyar király és a magyar országgyűlés eddig igen jól megfértek egymással. A katonai javaslatokkal szemben igyekeztünk a magyar nemzet jogos aspirációit érvényre emelni és a Széll-kormány mutatott is néminemű hajlandóságot az Apponyi-féle követelések egy részének megvalósítására. Az ellenzék azonban keveselte azt, amit a kormány ígért. Bármi legyen is azonban a katonai követelések sorsa a magyar parlamentben, azt józan észszel senki sem mondhatja, hogy a magyar parlamentnek nincs joga a törvényjavaslatot elvetni, vagy a megszavazást attól tenni függővé, hogy a közös hadseregre vonatkozó királyi fentartott jog bizonyos irányban gyakoroltatik. És Ausztriában ilyesfélét állítanak. Valóban megdöbben az ember, ha látja, hogy a Lajtán túl a birodalmi tanács mindkét háza és e házak valamennyi pártja összefog és a császár előtt felszóval bevádolják a magyar parlamentet mint rebellisek gyülekezetét azért, mert ellenzéke a közös hadsereg vezérletében, vezényletében és belszervezetében a magyar nemzeti jogok érvényesítését követeli és az újonclétszám fölemelésére vonatkozó törvényjavaslat sorsát ettől akarja függővé tenni. És megesik az a nem kevésbbé megdöbbentő dolog, hogy az osztrák kormánynak egyik tagja derűálja a magyar kormányt, az osztrák Landwehr-miniszter a császárra hivatkozva meghazudtolni akarja a magyar honvédelmi minisztert, ki a királyra hivatkozva tette meg ellenkező értelmű nyilatkozatát. Ha Welsersheimb gróf és az osztrák urak háza excellenciás szónokai azt képzelik, hogy a monarchia sokat emlegetett nagyhatalmi állásának szolgálatot tesznek ilyen szcénákkal, akkor legyen nekik az ö ízlésük szerint. Engedjék meg azonban, hogy az ő híres császárpártiságukról egy kissé leszedjük a festéket. Elsőbben is azt a szerény kérdést bátorkodunk intézni hozzájuk, vájjon akkor is annyira ragaszkodnának-e a közös hadsereg egységességéhez úgy, ahogy ők azt most értelmezik, hogyha ebben a közös hadseregben túlnyomó volna a magyar tiszt és ezek ellepnék az osztrák helyőrségeket? Azt hisszük, kissé megváltoznék az ő álláspontjuk. Ami pedig a hadsereg nyelvét illeti, mi szolgálhatunk a lajtántúli uraknak egy kis expedienssel. A germanizáció sem Asztriában, sem Magyarországban nem halad előre, a német lakosság számaránya nem növekszik. A magyar lakosság ellenben százalék szerint igenis növekszik. A közeljövőben tehát a monarchia területén a magyar nyelv lesz az, mely legtöbb katonának az anyanyelve. Nem lesz-e természetes, ha akkor a magyar nyelv lesz a hadsereg nyelvévé ? Ugyebár a legfőbb hadúr annál a sokat emlegetett rendelkezési jogánál fogva, melyet a kiegyezési törvény neki biztosított, megteheti azt, hogy a magyar nyelvet a közös hadsereg szolgálati és vezénynyelvévé teszi? És elvégre is a cseh, lengyel, ruthén, szlovén, olasz és horvát katonának mindegy lehet az, vájjon azt hallja, hogy «Habt acht!», vagy azt, hogy: «Vigyázz!», mikor szótárilag és nyelvtanilag egyiket sem érti meg. Mit szólnának a császárhű osztrák urak az ilyen egységes közös hadsereghez, melynek egységet a magyar nyelv ad? És ha még ráadásul az udvar Budapesten telepednék meg állandóan s ide költöznének a főhercegek, a közös minisztériumok és a követségek is! Hogy mit szólnának az ilyen «Gesammt-Monarchie»-hoz az osztrákok, azt következtethetjük abból a fenyegetésükből, hogy ők egy krajcárt sem szavaznak meg annak a hadseregnek,mely nem közös az ő gusztusuk szerint. Vagyis ők akkor szépen követnék a magyar parlamenti ellenzéknek — annak a rebellis ellenzéknek! — a példáját. És bizonyára fokozott mértékben követnék, azzal a kétségbeesett elszántsággal, melyre a kiéheztetés veszélye képesíti az embert. Mert a kiéheztetés veszélye fenyegeti őket, ha a monarchiában nem ők tudnak uralkodni; a monarchia nekik: zsebkérdés. Ezzel legyünk tisztában, kik jogainkért küzdünk. A mi ügyünk jogossága világos, nincs szükségünk tehát túlzott kifakadásokra. Jogaink tudatában nyugodtan várhatjuk, hogy Széll Kálmán mai óvatos kijelentése nyomán hogyan simul el a király két kormánya közötti ellentét is, melyet a hadsereg kérdésében oly tapintatlanul leplezett le az osztrák honvédelmi miniszter