Alkotmány, 1903. július (8. évfolyam, 155-181. szám)

1903-07-01 / 155. szám

VIII. évfolyam. 155. szám. Budapest, 1903. július 1. Szerdai ELŐFIZETÉSI ÁR: évre..........kor. 28.­­Félévre . ................. tt 34.— Kesgedérre ........ 2­7.— Egy hónapra.......... a 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő szánta : 53—63. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL: Vm., Szentkirályi­ utca 28a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és a BÉCSBEN : Friedl Hubertnél VH., Matzleinsdorfer-Strasso 7. Kéziratokat nem adunk vissza. Beköszöntő botrányokkal. Budapest, jurt. 50. Hogy milyen ziláltak a viszonyok s hova juttatta a liberális párt monopolisz­­tikus uralma a magyar parlamentarizmust, ennek rikító bizonyítéka a képviselőház magaviselete az uj minisztérium bemuta­tásánál és Khuen-Héderváry gróf pro­­grammbeszédjével szemben. Oly botrá­nyos egykedvűséggel látta bevonulni új pártvezérét a szabadelvű egyesület, ami­lyen botrányos szenvedélylyel fejezte ki a Kossuth-párt haragos bizalmatlanságát. Nem volt még ilyen rút bevonulása Bánffy Dezsőnek sem, akit kinevettek és négy napig boszantottak és gúnyoltak, azután pedig nyakára ült az ellenzéknek, amelyet azután részint megnyergelt, részint szám­kivetett Tartani lehet attól, hogy hasonló sors fogja utolérni Khuen-Héderváry ellen­feleit, ki Horvátországban hasonló fogad­tatásban részesült Szarcsevics pártja ré­széről s azután húsz esztendeig kormá­nyozta az országot vasakarattal. Meg­szokta ő az ilyen jeleneteket, azt bizo­nyította ma is hideg egykedvűsége, mely mosoly mögé rejtette boszos meglepetését. Ezt nem várta volna. Nem hitte, hogy az a párt, melylyel paktumot kötött, lobogó haraggal tör ellene s az obstrukció, melyet Kossuth Ferenccel egyetemben le­­szereltnek hitt, mindkettőjükre rázúdul, mint a tenger hullámai. Ügyeskedtek Khuen-Héderváry és Kossuth, mert mind a kettő meg akart szabadulni az obstruk­­ciótól. Kihagyták tehát az egyezségből a nemzeti követelményeket s napirendre tértek a katonai kérdések felett, hogy elő­vegyék a kiegyezést, s megszavaztassák az indemnitást, mely a kormánynak mó­dot nyújt arra, hogy a régi ujonclétszá­­mot megkapván, szeptemberben soroztas­son és­­ választasson. Későn jöttek rá a függetlenségi hadak, hogy vezérük a győztes táborral letétette a fegyvert. Csak a Kossuth Ferenc kiált­ványából tudták meg, hogy az obstruk­­cióról ez lemondott most és mindörökre. Akkor megfontolták, hogy ez a liberális többségnek és kinevezett vezérének örökre biztosíta az uralmat, mert hisz a szabad­­elvű párt teljes elvtelensége és hatalom­­szomja minden törvényjavaslatnak bizto­sítja a szavazatok többségét, mihelyt a kormány követeli. Megbuktak tehát a hadsereg kérdéseiben nemzeti követelé­seikkel és a gazdasági kérdésekben az önálló vámterülettel. Mehetnek haza krumplit kapálni s csak azok kerülnek vissza, kik a minisztérium engedelméből kapnak mandátumot. Sok ezer embert csödítettek fel száz deputációval tüntetni a magyar vezényleti nyelv és nemzeti zászló mellett. Hat hó­napon át a legtüzesebb beszédeket tartot­ták a parlamentben és népgyűléseken s mikor már a kormányt is megbuktatták, a szabadelvű pártot is szétrobbantották, idejött a horvát bán és vezérük beadta a kulcsot. Fölzúdultak hát a kerületek, a választók szidalmazták képviselőjüket, a függetlenségi pártban jobbot vetett a ha­rag és bizalmatlanság és beleütött ebbe a pártba is a válság. Ám Khuen-Héderváry gróf volt a zen­dülő függetlenségiek első áldozatja. Ő maga még nem, csak programmbeszédje. Nem hozott nemzeti vívmányokat, nem tett ígéreteket, merev volt minden tekin­tetben, a katonai kérdésekben és a gaz­daságiakban; a 67-iki közjogban épp oly intranzigens, mint a liberalizmusban; egyezkedni jött, de csak a Kossuth-párt­­tal kötött paktumot és ez a párt ma hatnapi győzelmi mámor után úgy érzi, hogy be van csapva. Akár Khuent okolják, akár Kossuthot, az eredmény egyaránt: semmi. De Khuen is hibázott, mert, ha már palo­tás Kossuth Ferenccel, foglalja írásba, mert clara pada honi amid. Akkor nem vádolhatnák egymást szószegéssel. Pedig szószegésről szó nincs, hanem hitegetés mind a két részről történt, mert Khuennak elmondották nemzeti követelé­seiket s ő hallgatott, ut consentire vide­­tur. Kossuth pedig elhitette vele, hogy pártjával rendelkezik s ez a paktumot megtartja nemo contradicente. A csalódás most általános, a helyzet pedig veszedelmes. Mert minden héten uj kormányt kinevezni nem lehet és ha Khuenra nézve lehetetlenné válik az al­kotmányos kormányzás, adott szavához képest, hogy Széll Kálmán szellemében, csak törvényesen és alkotmányosan fog kormányozni, az ex-lexbe belebukik, várjon hol akad még kilenc bátor férfiú a sza­badelvű pártban, ki ennyi kudarc után kormányt vállalni merészkednék? Tudunk mi egyet, Bánffy Dezsőt, ki azonban mi­nisztertársait nem válogatná azok közül, kik őt megbuktatták. Ki is bocsátotta már proklamációját, melyben a Ház feloszlatás A szezon végén. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Szép csendesen bezárultak a színházak ka­pui s a levitézlett színházi szezon meghozza azokat a kérdéseket, amikre annyira szeretnénk igennel felelni, de még egyre nem lehet. Annyi nagyon erős művésztalentummal megcsináltuk-e végre a modern színpadot, vagy legalább tet­tünk-e valamit, hogy megcsináljuk? Akadt-e színház, amely feladatának látta volna, hogy a világirodalom modern produktumait meg­ismertesse a közönséggel, akadt-e annyira európai igazgató, aki át tudta volna tekinteni a modern dráma­termelés egész tömegét és tömör, karakterisztikus anthológiát tudott volna belőle összeállítani? Akadt-e színház, amely céltudatosan felhasználta a klasszikusokban rejlő nagy nevelő erőt és amelyiknek a neveléséből legalább egy európai klasszisa drámaíró kikerült volna ? Ezek, azután sok más kérdés izgatják most a szem­lélőt s végre is meg kell valahol az okát találni annak, hogy miért nem­­lehet azokra igennel felelni. Legelső színpadunk, a Nemzeti Színház van arra predesztinálva, hogy minden melléktekin­tettől mentesen tiszta művészetet kultiváljon és ne ő induljon a közönség után, hanem ő vezesse a közönséget. A legutóbbi igazgatóválságból Somló Sándor került a Nemzeti Színház élére s ő vele egy csodálatos, határozatlan művészi po­litika vonult be a komoly falak közé. Somló szíve szerint abból az iskolából való, amely te­kintélynek fogadja az akadémiát, előnynek a verses formát, szükséges kelléknek a kob­ur­­nust, fő színészadománynak az öblös orgá­numot, amely választékosan beszél, taktusra lépked, nem fordul háttal a nézőnek és jogot formál arra, hogy tisztes hagyományok szerint átstilizálja az életet. Az ő dramaturgiája, eszté­tikája és rendezői felfogása erősen benne van a múlt században, amint ez illik is egy olyan úrhoz, aki en gros dolgozott az akadémia szá­mára. De Somló mindamellett okos ember, aki érez valamit az idők rohanásából is és erőt véve lagymatag temperamentumán, a lelkétől idegen modernségnek is helyet enged színházá­ban, egy kis fiatalságot is akar bevinni, nem azért, mintha lelkesedne érte, hanem mert a nálunk élő kis csoport huszadik századbeli em­ber nagyon kívánja ezt. Így történik azután, hogy a Nemzeti Színház szükséges rossznak tartja a modernséget és ötletszerűen mutat be egyes dolgokat, amik elmaradhatnának és tömeg­számra mellőz olyanokat, amiket minden jól nevelt publikumnak illenék ismerni. Külföldön nagy lármát csapott Maeterlinck s ügyes svindlizéssel el tudta hitetni a világgal, hogy ő filozófiát űz. A világ hitt, amint hisz mindig, mikor valaki következetesen és sokáig kapacitálja, elhiszi, hogy a ködös szóvirágok mö­gött feneketlen mélységek rejtőznek, elhiszi, hogy uj és lendületes, ami régi, szentimentális és lapos, egyszóval elhisz mindent s kinevezi zseniknek a művészet ügyes strébereit. Termé­szetesen a Monna Vanna­­eljutott hozzánk, mert Somló modern akart lenni. Eljutott Wilde Oszkár is, aki gyönyörű dolgokat irt, de irt gyöngét is, például a Lady Windermeere le­gyezőjét. Természetesen ezt hozta színre a Nemzeti Színház. Rostand megírta a Cyra­­not, azt elő is adták Budán, a Nemzetiben, azonban a Romanesque ment, a Cyranonak egy halvány utánzöngése, amiből körülbelül oly mó­don lehet ezt az érdekes szót megismerni, mint ha odaállítanák a «Honfoglalást» és azt mondanák: «Íme, ez Munkácsy». Kívül hatalmas evolúciók folynak, de mi azokból semmit sem látunk. Hogy többet ne említsek, német vendégszereplés útján kellett Gorkijt megismernünk, ugyan ő tőlük Wilde talentumát, németek útján ismertük meg az északi drámairodalom egypár tipikus alkotá­sát, ellenben láttuk a Nemzeti Színházban Pierre Weber középszerűségét, lágy, nyárspolgári dön­­gicsélést hallgattunk a «Titok» előadásában és a publikum nagyokat nézett, hogy ez hát az a híres modern francia drámairodalom, amelyről annyit hallani, de amelyet megismerni hiába akarunk. Két nevezetesebb eredményt mutat­hat fel a Somló jóakaratú, engedményekre kész, de alapjában vaskalapos rezsimje. Az egyik Echegaray «Halálos csönd»-jének szín­­rehozatala, amely halvány képét adta annak, hogy milyen lenne a Nemzeti Színház, ha olyan lenne, amilyennek lennie kell. De Echegaray mellett hol marad a többi nagyság, miért nem tudunk Dumas-n túlvergődni, miért van az, hogy a legújabbak közül egy pár gyön-

Next