Alkotmány, 1904. június (9. évfolyam, 131-155. szám)

1904-06-01 / 131. szám

IX. évfolyam. 131. szám. ELŐFIZETÉSI ip: Egész évre - _ _ _ kor. 28.­­Félévre - .......... e 14._ Hegyedésre - » _ „ a 7.— Egy hónapra - „ . « 2.40 Egyes «im 8 ML, vitéken 10 iilL Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—88. Szerdia* Budapest, 1904. június 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL: VIIL, Szentkirályi­ utca 23a. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VJL, Matzleinsdorfer-Strasse Zc Kéziratokat sem adunk vissza. A szegedi csata: Budapest, május 1I. (b.) Meglepetésszerűen Bánffy került ki belőle győztesen. Hiába vonultak fel ellene a régi gárdisták: Mikszáth, Mandel és a többiek, hiába hirdették azoknak, akik írásban vagy szóval már jó előre odaígér­ték volt szavazatukat Bánffynak, hogy ez az ígéret semmis, mert «immorális» (oh egek, a szabadelvű párton mernek még moralitásról és immoralitásról szavalni!), hiába mozgattatott meg Tisza Kálmán és -------Bánffy Dezső báró hirhedett reci­péje szerint a liberális választás minden hivatalos és nem hivatalos, minden lep­lezett és leplezetlen törvénytelensége, fo­gása, kapacitálása. Bánffy ma legyőzte Tiszát A régi rendszer továbbfejlesztője a régi rendszer örökösét Néppárti álláspontunk alapján nekünk tulajdonképpen teljesen mindegy lehetne a Bánffy mai győzelme. Ő is ellenségünk épp úgy, mint Rónay, a bukott Tiszaista is az volt mindig és az lett volna most is, ha győz. Mi ma más szempontból nézzük azt a szegedi csatát, hogy levon­hassuk belőle a tanulságot. Kezdjük Rónayn és végezzünk is vele hamarosan. Ez a kis-zimbori, kis-zombori szép politikus, de nem jó politikus, nagy úr volt még Bánffy miniszterelnöksége idejében Torontálban. Ott ő Bánff­y bizal­mából (!) főispán volt és oly sikeresen sáfárkodott, hogy a torontáli vicinálisokat, a torontáli viziutakat s a torontáli szőnyeg­gyárat, hogy is mondjam, típusokká avatta olyannyira, hogy Bánffy utódja, Széll Kálmán Kaffkát küldte ki ezen típusok tanulmányozására. Ezek a tanulmányok aztán annyira hatottak a Hertelendy­­iskola eszes növendékének, Rónaynak idegeire, hogy a nagybecskereki főispáni szék gazdát cserélt, ellenben a kiszom­­bori kúria állandóbb lakót nyert. Aztán megbukott Szék­ is és a tavalyi walpurgi sz­­éjszakai jelenetek után Tisza István gróf ült a nyeregbe, aki saját szavai szerint nem kópiája senkinek, ellenben Mikszáth­­nak szegedi szentenciája szerint igenis visszahozta Tisza Kálmán rendszerét, mivelhogy ő az apja fia és nemcsak apját tiszteli, hogy hosszuéletű legyen a földön, hanem az apja rendszerét is, hogy hosz­­szúéletü legyen a miniszterelnökségben. Ezen rendszer egyik fő jellemvonása, a cimboraság vagyis szolidaritás alapján Tisza István is rehabilitálni akarta a «jog, törvény és igazság» rendszere sze­rint letett Rónayt. Nosza elvitte Szege­débe, ezen ősi Tiszafészekbe, hadd legyen belőle képviselő, ha mameluk, a délvidéki szabadelvű kulturegylet szakavatott el­nöke, Tisza Lajos grófnak utódja, a man­dátumban, hogy igy újra biztosítva legyen a Tisza-pártnak az egész délvidék, amely cirka 45—50 nemzetiségi mandátumot tud literálni a «sovén» Tiszának. Ez Rónay. Ez a Rónay ma megbukott. Vele újabb kudarc érte Tisza István gró­fot. Amióta Tisza István miniszterelnök, azóta több időközi választás volt már. Úgy hét-nyolc. A legtöbb kerületben győ­zött a kormánypárt, de csak pénzzel és erőszakkal és a Kossuth-párt hathatós támogatásával, de mindenütt: Szatmá­­ron, Dédesden, Duna-Szerdahelyen, Bo­­dajkon, Temesváron szörnyen lefogyott a szabadelvű szavazatok száma. A nagylaki kerületet, a Kristóffrét elvesztette s ma elvesztette ennek tőszomszédságában a sze­gedi elsőt is, azt a kerületet, amely em­beremlékezet óta csak kormánypárti kép­viselőket szokot «választani». Hát ez a Tisza «folyton növekvő népszerűsége», íme, tessék elolvasni, hogy a Szeged első kerületében tömegesen lakó tisztviselők mi módon tüntettek ma Tisza ellen. Nagyon kevesen mutatták magukat a Rónay tábo­rában. Többen voltak a Bánffy pártján. Legtöbben pedig nem szavaztak vagy pláne elutaztak. Nem kellett nekik se Tisza, se Rónay, se Bánffy. Bánffy. Nézzük ezt a bácsit is köze­lebbről. Ő a magyar politika kaucsuk­­embere. 1892-ben, mint a gummilabda, úgy repült a szolnok-dobokai főispáni szék­ből a képviselőház elnöki székébe.­­Az­­tán 1895-ben, Wekerle bukása után a képviselőház elnöki székéből mint a gummilabda úgy repült le a miniszterel­nöki székbe. Aztán 1899-ben a miniszter­elnöki székből mint a gummilabda úgy repült a főudvarmesteri méltóságba s akkor röptében kiejtette a — sit venia verbo — röpke szót: «Leszek én még tettekkel tényező». És miután sokáig elmélkedtetek vala általa a Bimbó-utcai remeteségben Szénrajzok. —­ Az Alkotmány eredeti tárcája. — Irta: Luskácsy István. 1. Az író. ... A nagy mű, mely hivatva van dicsőséget szerezni az iró nevének, nagy vonásaiban, ha­talmas arányaival, izzó és lángragyujtó gondola­taival, már megszületett az író lelke mélyén. Maga elé papirost téve, tollal a kezében, ime, mindjárt napvilágot látnak a fényes eszmék, írni kezd. De ime, mi ez? Mikor megragadni akarja azokat, hogy hatá­rozott formába öntse, egyenkint húzódnak vissza tőle, vagy fényeket vesztve, egyenkint tűnnek el Azt gondolta, hogy az, ami a lelkében már rég ott zsong s amelyet szíve vére árán táplált fel, most nem hagyja cserben. Rágyújt egy másik szivarra. A nap leszállt, sötétség ömlik a szobába, lámpafény mellett újra íróasztalához ül. Lassú cammogással elér­kezik az éjszaka is. Csend köröskörül s­s erősen figyel a hangokra, melyek lelke mélyéből árad­nak elő. Tisztán egyet sem tud kivenni. Ideges nyugtalansággal jár fel-alá. Kitárja karjait, mintha valakit megállásra akarna kényszeríteni. Őrült hajsza fejlődik ki a kicsi szobában. Látha­tatlan alakok lengnek ide s tova s kacéran ne­vetnek az őket üldözőre. Annak meg a türelme fogy és haragja nő. Mint ahogy Prometheus forró ajkai elől visszaszökkent a friss hegyi forrás, akként húzódik vissza ő előtte is az Eszme. Pedig érte mondott le a nyugalomról, a kö­zépszerűség csendes boldogságáról. Eldobta ma­gától a kényelmet, a tűzhely melegét, hitves­­ ölelését, mosolygó arcú szép szőke gyermekek csókját. Itt vergődik a szegénység, a hányattatás és nyomor karjai között. Nagy lélekelszánással tűri és szenvedi isme­rősei gúnyját, bízva abban, hogy az ő szerel­mese, az ő ideálja, az ő eszméje nem fogja el­hagyni. Pedig elhagyta. Kigunyolta könyeit, kacagja szenvedéseit, játékot űz nagy szívével. E közt az éj nyomában felpirkadt a hajnal. Mikor első sugarai behatoltak az író szobájába, ott találták azt a vetetlen ágyon, fáradtságtól és álmatlanságtól összetörve, zilált arccal, nehéz sóhajok és fájdalmas könyek között 2. A két katona. A keleti világrész messze eső határán kitört a háború. Nagy hadseregek vonulnak fel egymás ellen, beláthatlan hómezőkön törve keresztül s meredek hegyszakadékok közt süvítő szél ellen küzdve. A tenger haragos hullámain nehéz acél­ször­nyek hasítják lassú járással a vizet. Az ágyuk talpánál emberek állanak kanóccal kezükben élet és halál közt lebegve. Leszáll az est szárazon és vizen. Erős vihar két szárazon és vizen. Az egyik, az orosz: ort áll a vasúti töltés mellett. Meredek hegy tövében a tomboló vihar felkorbácsolja a havat s kegyetlenül csapkodja az öv szemei elé. De az csak áll, puskája megmerevedett karjai között, mereven bámul a szürke végtelenbe. E pillanatban lelke fölröppen s mint költöző madár, vizeken, erdőkön, hegyeken keresztül száll az elhagyott, puha, meleg fészekbe. Az asztalon nagy tálban párolog a scsi, fel­forralt, megsózott káposztalé, tele torzsákkal és­ vastag tésztadarabokkal. Marjanka pedig moso­­­lyogva kínálja az urát: No, egyél! Mosoly fut keresztül a hidegtől elkékült arcon,­ mint mikor az ólomszínű felhők közül egy pillan­ natra ki­csillan a napsugár. Rémítő robaj szakad le a hegyről. Egy lavina. Eltemetve vastag hóréteg alatt nyugszik a mo­soly, a remény, a katona. A másik, a japán. A nehéz hajón ki van oltva minden világos­ság; mintha egy elátkozott vár úszna a vizen, melyben a túlvilági lelkek néma árnyai járnak fel-alá. Sárga arcú, alacsony emberek siklanak ide-oda. Arcukra odafagyott a hó meg a fel­­fröcscsenő vízcsepp. Csak az ov áll mozdulatlanul a hajó orránál. Nézi a rettentő sötétséget s hallgatja a tenger haragos zúgását. Szeme lecsukódik, arca mosolyog. Chrysanthem nyílik a szobában s apró fácskák virítanak tavaszi fényben. Nippon nőcske tipeg köröskörül s csicsereg a fülébe, mint lágy zene ... Fülsüketítő zúgással csapott át egy irtózatos hullám a hajó orrán keresztül, magával sodorva a japán őrszemet. A Chrysanthem hervad, a nőcske mély gyászba merül ... 3. Hullanak a rózsák. Két éves volt, mikor atyját lelőtték egy pár­bajban. Maga maradt a fiatal asszony a csöppnyi gyermekkel, kinek piros kis arcocskája, ragyogó arany haja s folyton nevető nefelejts­ kék stteme volt.” Míg az anya komoly elszánással s a m­ar­­tyrok dicsőült tekintetével nézett farkasszemet az élettel, addig abból az apróságból iskolás

Next