Alkotmány, 1904. november (9. évfolyam, 262-287. szám)

1904-11-01 / 262. szám

IX. évfolyam. 262. szám. Kedd. Budapest, 1904. november 1 ELŐFIZETÉSI ÁR: Esévz évre _ „ „ tor. 28— Félévre . ..... « 14— Kegyederre« 7— Egy holnapra . . . * 2.40 Egyes szám 8 till., vidéken 10 üll. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—66. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL, VHL, Szentkirályi­ utca 28a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VH., Matzleinsdorfer-Strassa Z. kéziratokat nem adunk vissza. Erőszak a parlamentben. Budapest, október 31. Az obstrukció a parlamenti kisebbségek passzív ellentállása, ultima rációja. Forra­dalom a törvényhozásban, hadviselés a házszabályok fegyvereivel. Káros, mert megakasztja az államban a törvényhozói hatalom rendes munkáját és akadályozza közigazgatásának szabályos működését; kárhozatos, amennyiben helytelen pártcé­lokat és pártos szenvedélyeket szegez a működés harmóniája elé. Nem vonja ezt senki kétségbe, azok sem, kik az obstruk­­ciót csinálják s megítélésénél a parlamenti forradalomnak csak az a kérdés, micsoda és kicsoda annak az oka, ha a parla­menti tanácskozások így elfajulnak. Ahol valódi alkotmányosság van válta­kozó pártokkal a kormányon és méltá­nyos kompromisszumokkal a pártok kö­zött, az obstrukció nagy ritkán fordul elő. Okos kormányok az egyetemes érdekeket szolgálják, a közjót tekintik, a törvénye­ket megtartják s a végleteket kerülik. Csak ahol kormányképtelen forradalmi pártok, republikánusok, szocialisták, nemzetiségi irredentisták az állam alapjait támadják meg, ott tör be a forradalom a parla­mentekbe. De csinálhatják az obstrukciót felülről is, az olyan kormányok, melyek a népek vallási érzületét támadják meg, mint azelőtt Bismarck és most a francia Combes, vagy a nemzeti meggyőződéseket sértik és alkotmányos jogait támadják, amire példákat idézhetnénk Ausztriából és Magyarországról. Bánffy erőszakos ab­szolutizmusa ellen a parlamenti forrada­lom jogosult volt-e vagy sem? Kétségkí­vül elkerültük volna az obstrukciót Széll Kálmán idejében, ha nem ragaszkodik makacsul az újonclétszám felemeléséhez, mely nem volt megokolható, melyet utóda, Khuen már elejtett. A kormányok hibás politikája is lehet oka a parlamenti viszonyok elfajulásának, valamint a több­ség hatalmaskodása a kisebbség passzív ellenállásának. . Túl voltunk az obstrukción, annak ve­szedelmét ki idézi most fel, ha nem maga a miniszterelnök, Tisza István gróf, pajkos indítványával a házszabályok revíziójá­ról ? Nem akarta, nem merte, nem ter­vezte senki. Félreismerte a helyzetet maga a kormány, ha annak csendjét alkalma­tosnak vélte a miniszteri és párt­abszolu­tizmus megörökítésére. Nem állítjuk, mivel hogy nem is tudjuk, fenyegeti-e alkotmá­nyos életünket ismét obstrukció, de bizo­nyosan elkerülheti ezt a kormány és el­háríthatja a veszélyt magáról a parla­mentről és az országról, ha gonosz tervét elejti. Ha pedig ezt nem teszi, beláthatat­lan zavarokat idéz fel. A házszabályok lehetnek jók vagy rosz­­szak, azok mindenesetre biztosítják a vitá­nak a rendes menetben szabott lefolyását. Aki elzárja a gőzgép szelepeit, hogy a gőz ne sípoljon és ki ne özönöljön, robbanást idéz elő. Ijesztő példaként áll előttünk a spanyol képviselőház. Nem a vita anyagáról szó­lunk, hogy Maura miniszterelnöknek és a többségnek igazuk van-e (pedig igazuk van) a francia radikálisokat utánzó spa­nyol republikánusok és szocialisták elle­nében, kik a királyságot és a katholiciz­­must ostromolják. Javaslatait ezek meg­ostromolták s a kormány, hogy ezt az ellenzéket — melyhez fogható Magyar­­országon nincs — legyőzze, hasonló rendszabályokhoz folyamodott, mint ami­­neket a liberális pártmonopolium és a saját autokraciája érdekében tervez Tisza István gróf. Permanens ülésben akarta keresztülhajtani törvényjavaslatait. Elnö­­kileg akarta a szót megvonni s mintegy klotürrel a vitának véget vetni. Az ob­strukció vezetőit a büntetőtörvénybe üt­köző szavaikért a törvényszék elé idéz­­tette, hogy elitéltesse és becsukassa őket.­­ Az elnök és a többség nem törődtek a házszabályokkal, a miniszterelnök az imm­­munitással és a szólásszabadsággal s am vége­n általános verekedés lett. Az alel­nöki fejéhez tintatartók repültek. Botokkal támadták a minisztereket, a kabátokat tépték le egymásról a képviselők.Korcsmár verekedés színhelye lett a törvényhozás terme. És még sincs vége az obstrukció­­nak. A következő nap is egész napon át folyt az obstrukció s Madridból jelentik, hogy a házat elnapolják és a miniszté­riumot átalakítják, az ellenzék vezetőivel­­ kiegészítik.­­ A „kontrás.“ — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Nem szeretem a filozofáló, tudákos és okos­kodó embereket, legkivált azokat nem, akiket abban a bizonyos «vörös érában» különféle «nagy eszmék» szuggerálnak. Ezt az egyet azon­ban meghallgattam. A kávéházban ült egy hétfői napon délelőtt és itta a sört. Ihatott már két napja és nem álha­tott ezen két napban egy csipetnyit sem, mert ez meglátszott rajta. A pincér vagy ötször vitt neki már sört, de azért újabban rendelt. Valami tévedést követhetett el a pincér, mert a gazda is, meg a pénztár tündére is kegyetle­nül leszamarazta. A pincér szó nélkül tűrte a szidást, de az a beesett szemű sápadt emberke, aki a hatodik üveg sört itta, beleszólt. — így van — kezdte elég hangosan — igy, igy ... Ez a munkás sorsa. Leszamarazzák és hallgatnia kell, ha édes neki a kenyér, így van ... Az egész kávéházban vendégek csak ketten voltunk, így máshoz nem beszélhetett, mint hozzám. Oda is jött az asztalomhoz és beszélt tovább. — Lássa kérem, azt mondják, hogy mi civili­zált népek vagyunk, civilizáltak és ilyen szava­kat ad a gazda a cselédjének. Hát szép ez? Ázsiában lehet csak hallani ilyet; igen, a leg­sötétebb Ázsiában ... De így van ám ez min­denhol . .. — Tudja uram, — folytatta — az emberiség ebben a mi világunkban olyan, mint egy cigány­­banda az «Újvilág»-ban. Mindegyikünk játszik valamely hangot az élet összhangzatában. Né­melyek az ütempálcát kezelve s a nézők, hall­gatók rokonszenve által serkentve, mások érez­vén, hogy ők csak kontrások, megalázva alá­rendeltségük tudata által, tovább munkálkodnak egyhangú feladatukban, mint a szárazmalomba fogott ló; egyik-másik a dobot veri, már úgy, ahogy; mindegyik igyekszik szerepének becsü­lettel való betöltésére és hivatásának nemesbíté­sére. De ez utóbbi nagyon nehéz, mert bár­mennyire is igyekszik ma a kontrás, nem lesz belőle ütemvezető s a nagydobosból nem lesz kontrás. Mindenik ragaszkodik születési jogá­hoz, ősapjához; hivatkozik annak nemesi elő­jogára. Ritka esetben van másként. Ha vélet­len az ön apja, uram, kocsis ember lett volna, úgy ma ön is legfeljebb parádés lovakat haj­tana . . . — Pedig egy paraszt, egy kontrás gyermeke igyekvő és jó tanuló lehet, de nincs itt, mód, hogy érvényre jusson, mert a szegénység meg­akasztja a tanulást. Egyes esetekben akad egyik­másik jószívű úriember, pap, aki felkarol ily embereket, de sok száznak, bár menjen házról­­házra, ajtóról-ajtóra könyörögni, nem dobnak még egy falat kenyeret sem. Ezeknek lelkében aztán — érezvén mellőzésüket és kiközösítésü­ket — megszületik az elégedetlenség. így szüle­tik meg egyben vele lassan az osztálygyűlölet, így lesznek mindig többen az osztály és társa­dalom ellen izgatók, kik közé tartozom magam is. Ha meghallgatja, tovább mondom. — Hallgatom, csak mondja — biztattam az­­ érdekes embert. Ő pedig folytatta: — Az atyámat nem ismertem, de azt mond­ják, hogy szépen tudott szobát pingálni. Pingált is az élete végéig, amely bizony nagyon szó-­f morú, vég volt: a létráról esett le és a nyakát­­ törte. — Én is az ő mesterségét tanultam meg, lehet, hogy én is a nyakamat töröm . . . — Az könnyen meglehet. . . szóltam utánna. — Igen, meglehet. Végre is ilyen a proletár sorsa. Az anyám is meghalt, a büdös vitte a sírba, így maradtam én egy jószivü, de szegény rokonomnál, akik felneveltek, iskoláztak egész hat osztályig, aztán már ki kellett állnom a ta­nulásból — mit akkor örömmel is tettem — és olyan éretlenül odaálltam a munkához, hogy se­gítségére legyek a nevelőimnek. Azután kezdett érni az eszem. Gondolkoztam, vagy inkább álmo­doztam valami egyszerű, elérhető jövőről. Érez­tem, hogy tudnám folytatni a tanulást sokáig; nagy ember, vagy középszerű szerettem volna lenni, de nem volt senki ki pártfogásába vett volna; nem tudtam tovább haladni, mikor leg­szükségesebb lett volna. Dolgoztam. Úgy tanul­tam az iskolában, hogy a munka nemesit, a munkások tehát nemesek. Véresre dolgoztam a tenyeremet. Szabad időmben tollat fogtam és gyakoroltam véres kezemmel az írást, aztán a múlt időkből tanultam vissza az elfeledteket, de ennél tovább nem juthattam. Nem volt pénzem könyvre, tanárra. Az ipariskolában is próbálkoz­tam, de ott is csak pénzért tanítanak . . . — Később szerelmes lettem. Két kezem erejére megnősültem és ismét kutattam a siker felé ve­zető utat. Könyörgésemmel végigjártam egy város nagyjainak küszöbét, fényesre csiszoltam az állítólagos jószívűek ajtókilincseit, de mind ez ideig hiába. Visszaestem ide, az alárendelt kontrások közé. Lássa, uram, sok a korcsma, meg a vendégek sem igen fizetnek. Sokszor sírva dobom el a szerszámomat, mert annyit sem keresek vele, hogy elég lenne kenyérre. — Lássa — vágtam közbe — és maga mégis

Next