Alkotmány, 1905. április (10. évfolyam, 79-104. szám)

1905-04-01 / 79. szám

A súlypont, Budapest, március 31. Nem mondott azzal újat Tisza István, mikor a választások előtt kortesbeszédé­ben hirdette, hogy a monarchia súlypont­ját át kell helyezni Magyarországra. Ezt már Savoyai Jenő tanácsolta volt a zentai ütközet után Károly királynak. Ugyanezt hirdették Nagy Frigyes és Bismarck, vala­mint I. Napóleon. És amikor Ausztriát ki­szorították Németországból és Olaszor­szágból, valószínűnek tetszett, hogy a Habsburgok a keleti politikát tekintik jö­vőjük feladatának. Andrássy és Kállay nyáran vallották ezt a nézetüket s Bosznia elfoglalása volt az első lépés, hogy meg­vessék lábukat a Balkán-félszigeten. De Andrássy csakhamar visszavonult, Kállay pedig Boszniát nem csatolta Magyaror­szághoz. Csak a vasúti forgalmat hozta összeköttetésbe a magyar államvasutakkal, de a közigazgatást osztrák hivatalnokok­kal és törvényekkel kormányozta s egé­szen alárendelte a katonai érdekeknek és osztrák generálisoknak. Sem közjogilag, sem politikailag, sem gazdaságilag Bosznia nem kapcsolt része Szent István koroná­jának, melyhez földrajzi fekvése, törté­nete és a királyi hitlevél ígérete szerint bekebelezendő. Közös tartomány maradt abszolút uralom alatt rendezetlen nem­zetközi és államjogi viszonyokkal. Ez a bizonytalanság negyed század óta tart egy. Dalmácia pedig kilencven esztendő óta osztrák tartomány, bár jogilag kétségtele­nül Horvátországgal egyesítendő és a ma­gyar birodalomnak visszaadandó. Ezek az állapotok szerencsétlenül jellemzik azt a ziláltságot és habozást, mely külső és belső politikánkat bénítja és erőtlenné teszi. Mikor Tisza István a magyar imperializ­must nagy hangon zászlajára írta, gyanút keltett, hogy ez csak frázisos kortesbeszéd. Ausztriában észrevették a súlypontról mon­dott szavait és protestáltak az ellen, de az események a figyelmet elterelték a külügyi politikáról. Az sem tűnt fel, hogy hosszú vonatokon szállították az új ágyukat le Boszniába március elején. Mert hiszen természetes, hogy midőn a régi Udháciu­­sokat kicserélik, az új ágyukkal először is azokat a csapatokat szerelik fel, melyek a határon a legexponáltabb hadállásokat őrzik. Nincs is ebben semmi fenyegetése a békének. Ámde tavasz kezdetén újra feltűntek Macedóniában a bandák és elég dolgot adtak a nemzetközi csendőrségnek, vala­mint a török helyőrségnek. Igaz-e, nem-e, a bolgár összeesküvők általános felkelést jelentettek be a közel­jövőben. Senki nem tulajdonít ennek nagyobb jelentőséget, hiszen évek óta rabolnak és ölnek ezeken a vad vidékeken bolgár komit,ácsik, albán­i nők és szer­ek s ebből nem származik Európára semmi veszedelem, ha a nagy­hatalmak be nem avatkoznak. Egyezsé­günk volt a status quo alapján és a béke fentartására Oroszországgal és Olaszor­szággal. S a közösen megállapított refor­mokhoz hozzájárultak a porta és a nagy­hatalmak. Flottánk megjelenése Szaloniki­­ben nem adott okot félremagyarázásokra s most a szultán kitüntetéssel fogadta­­ Pietruszky admirálisunkat Konstantiná­­­­polyban. Tehát még mindig nincs ok nyugtalanságra. S megnyugtató értelem­ben nyilatkozott az angol parlamentben is a britt külügyminiszter, midőn Mace­dónia felől megkérdezték: » Eppur si muove! A zavar sohse szűnik meg a török birodalomban. Miért járja bolgár Ferdinánd az európai udvarokat? Miért tüntetik őt ki Londonban? Miért tesz látogatást Párisban? Mondják, hogy királyi koronát akar tenni fejére és füg­getlenné nyilvánítani Bulgáriát Törökor­szágtól, ha a szerződéses nagyhatalmak beleegyeznek. A krétaiak is éppen most lázadtak fel s követelik bekebelezésüket Görögországba. A szomszéd Szerbiában nem szűnt meg a pártoskodás s nem könnyű feladat jutott Péter királynak a folytonos válságok közepette. A Balkán mindig olyan, mint egy lőporos raktár, könnyen felrobban, ha akárki szikrát dob bele s folytonosan őrködni kell, nehogy lángba boruljon. Ez a veszedelem fenyegetőbb lett, amióta Oroszország elvesztette csatáit és hatalmának varázsát. A Balkán szlávjai azt nézik, hogy mi történik a cár biro­dalmában s olvassák, hogy ott forradalom van, a nagyhercegeket és a kormányzókat a merénylők meggyilkolják, a cár élete is fenyegetve van, Szentpétervár­ott palotá- * A passaici magyar leányok. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Egy kis főzet érkezett ide a múlt hetekben, egy amerikai magyar templom történetét mondja el: «Emlék a passaici magyar templom felszen­teléséről, irta Messerschmiedt Géza plébános.» Megható a könyvecskének minden lapja, érde­mes róla tudomást venni az Óceánon innen is. Passaic egy amerikai kis város, nem messze New­ Yorktól, vasúton tizennyolc percnyire van a nagy metropolistól. Olyan típusos amerikai város, aminő százával, ezrével bújik elő a föld alól az új világban. Megnyílik egy uj vasútvonal, víz is folyik arrafelé, — meg van a közlekedés, hát gyárat alapit mellé valamely vállalkozó yankee. Odébb, a nagyvároshoz közel már drága a telek, benn a városban meg éppen méreg­drága, — idekinn, a mocsaras, kákás folyópar­ton még jó szóért is ideadják. Jön hát az első conquistador és kihasít magának a giz-gazos, buckás területből annyit, amennyire éppen szüksége van. Fölépíti rajta a gyárát, fából egy­két munkás­ barakkot melléje, azután telerakja a reklámtábláival a vasútvonal hosszát, amelyeken öles betűkkel olvasható, hogy az ő cérnája a legjobb a világon, vagy hogy az ő szappanától a szerecsen is fehérré válik vagy a haldokló is föltámad, ha az elixirjét issza. A munkásokat nyomon követi a kiskereskedő, aki egy-két nap alatt felüti fabódéját és árul benne mindent, amire csak embernek szüksége lehet, tűt, cérnát, cukrot, dohányt, főleg pedig a nélkülözhetetlen, szép sárga whiskyt. Azután házak épülnek. Éppenséggel nem paloták, sőt nagyon is szellős, vékonybordájú faházak, amik tetszetősek­, olcsók, elég kényelmesek és ami fő, könnyen mozgathatók, ha szükséges, rövidesen áttolják őket a város másik oldalára. Ad vocem: város. Házak ugyan még alig vannak benne, de azért a városterv már készen áll: egy sza­bályos sakktábla, nyílegyenes, egymást de­rékszögekben keresztező utcákkal. Görbe utca, az itt ismeretlen, csupa sugárút, az igaz, hogy egyelőre csak papiroson. — De nem kell sokáig várni, hogy valóságra váljék. Még csak egy-két gyár kell, hogy keletkezzék — és ha látják, hogy­ az elsőnek jól megy, jön a második, a harmadik is, az egyik gépet gyárt, a másik gyufát, a harmadik kocsikenőcsöt és velük roha­mosan gyarapodik a város lakossága. A vasút örül, hogy egy új állomása keletke­zett, az új városban pedig megépül az első vil­lamos vasút, megjelenik az első hírlap és meg­történik az első választás, amelyen első ízben mérkőznek republikánusok és demokraták. Akár­­melyikük győz is, az bizonyos, hogy a legelső szép utcát Liberty Streetnek, a legnagyobb te­ret pedig Washington squarenak fogják elne­vezni és a városházáról, a City Hallról büszkén leng július negyedikén a csillagos lobogó. Mikor már idáig eljutottak, akkor fölfedezik az új várost a kivándorlók is. Legelőször is az ola­szok. Ezek követ faragnak, betoníroznak és ők csinálják a terracotta-munkát; kármelhegyi Bol­dogasszony napján pedig nagy tűzijátékot ren­deznek, ami azonban nem végződik késelés és szurkálás nélkül. Utánuk jönnek a németek, a lengyelek, a török, végre a magyar. Sárosi, zem­pléni dialektus, majd pedig jófajta dunántúli beszéd hangzik az utcákon; az öregje még ke­servesen töri az angolt és csak a legszüksége­sebb szavakat tanulja meg belőle, de a fiatalja, fiú és leány együtt már a Public­ Schoolba­ jár és lelkesedve énekli a yankee-himnuszt. Hanem egy hiányzik szegényeknek: se tem­plomuk, se papjuk. Nincs, ahová a nehéz munka után ünnepnaponkint lelki vigasztalásért menné­nek, nincs, aki a nyelvükön hirdetné húsvétkor, hogy: Föltámadt Krisztus e napon! Az asszony­nép otthoni szokásból fölveszi vasárnap az ünneplő ruhát, hanem azután annál job­ban kesereg szegény, hogy nincs neki benne hová mennie. Az angol templomba hiába megy, annak a nyelvét, szokását nem érti, még­ legha­­marább a lengyelhez megy el. Igazán "ttfogható az ilyen szegény, pásztornélk­üli nyájnak keser­­gését hallani. Ha csak egyszer annyian lehet­nénk, hogy templomot tudnánk építeni, hogy a magunk nyelvén dicsérhetnők benne az Istent, ha csak egyszer magyar papunk lenne! Addig is, a jobb jövő reményében, templomi egyesületet alapítanak és megkezdik a gyűjtést. Lassan, apródonként gyűlik az egyesületben a nehéz, verejtékes munkával kiérdemelt dollár és mégis, a legtöbb ilyen egyesület rövid működés után már igen szép eredményt tud felmutatni, így a chicagói magyaroknak az elmúlt nyáron már tizenötezer dollárjuk , 75.000 koronájuk volt templomépítésre, de papot még akkor nem bírtak kapni. Keseregtek is rajta szegények eleget. A püspök pedig, bár ezer örömmel tenné, nem bír rajtuk segíteni, nincs magyar papja, vagy ha van a megyében egy, úgy az az egy százfelé kellene. Némelyik püspök, mint a columbusi, már azt is megteszi, hogy a saját kispapjait szorítja a magyar nyelv tanulására s azok ' * 0 / 1 f / /Ii / / A / Y / /* X. évfolyam, 79. szám. Szombat, Budapest, 1905. április 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL, Vill., Szentkirályi­ utca 28­. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban. 13 BÉCSBEN : Friedl Hub­ertnél VH., Matzleinsdorfer-Strasse 7. Hirdetések thonpareille^ssámlással, díjszabás szerint. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egésss évre .............kor. 28.— Félévre­­................... « 34.— Hagyedérre ............... a 7.— Egy hónapra ....­­ «­2.40 Egyes szám S­zill., vidéken 10 fül. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Terhesféle rzír­a : 55—66.

Next