Alkotmány, 1905. június (10. évfolyam, 131-156. szám)
1905-06-01 / 131. szám
X. évfolyam. 131. szám. Csütörték. Budapest, 1905. június 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: évre .. .. .. .. kor. 28.Félévre.................... « 34.— Negyedévre............ « 7.— .Egy hónapra......... « 2.40 Egyes szám : fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—68. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ HIVATAL, VII., Szentkirályi utca 28. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN. Friedl Hubertnél VII., Matzleinsdorferstrasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések nonparenle-számitással, díjszabás szerint. A vámterület kérdése: Budapest, május 11. A képviselőházban Kossuth Ferenc indítványa kapcsán foly a vita pro és kontra az önálló vámterület «kellő előkészületei»ről és «kellő feltételei »-ről. Mit kell értenünk ezen «kellő előkészületek» és «kellő feltételek» alatt? Mielőtt e kérdésre megfelelünk, vegyük sorra azokat a veszedelmeket, melyek az önálló vámterület életbeléptetése esetén bennünket fenyegethetnek. Ezek — nem szólva most viszonyunkat a külfölddel s Ausztriával szabályozó kereskedelmi szerződések kellő időben való megkötésének elmulasztása folytán származó hátrányokról, a következők: 1. mezőgazdasági terményeink értékének tetemes csökkenése, egy nagy területű vámmentes fogyasztó piacnak — mint ilyennek — elvesztése következtében; 2. a nemzet gerincét alkotó magyar mezőgazdának gazdasági elerőtlenedése; 3. a megteremteni szándékolt s erős védelemre szoruló magyar ipar hathatós fejlődésének meggátlása azáltal, mert nyers terményeink elhelyezése érdekében a külföldnek s Ausztriának oly engedményeket leszünk kénytelenek adni, melyek ezen államok hatalmas iparának versenyét a belföldi ipar rovására kedvezővé teszik, más szóval lehetősége annak, hogy bár iparunk megteremtése érdekében tönkretesszük mezőgazdáinkat, az ipar terén kárpótlást szerezni képesek nem leszünk. Ezekben összegezhető az az aggodalom, amelynek a gazdasági szövetség hívei az önálló vámterület ellen kifejezést adtak. Nem akartak, vagy nem mertek azonban megemlékezni arról a veszedelemről, amely az önálló vámterület behozatala esetén akkor ér bennünket, ha az előkészítésre szánt időt nem használjuk fel ebben az irányban is. Nem hallottunk nevezetesen egy hangot sem a hazánkban élő zsidóság részéről fenyegető veszedelemről. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Közgazdasági szempontból, objektív álláspontra helyezkedve kell vizsgálnunk a helyzetet — különös tekintettel a közöttünk élő zsidóságra.* Mindenekelőtt disztingváljunk. Hazánk lakossága az idetartozás érzete tekintetében két csoportra osztható: ezek egyike több-kevesebb század óta e földön él s fog élni beláthatatlan időkig a sors minden változása dacára, ezt vallja honának, sodorja végzete e világnak bármelyik részébe, reá mint egységes államfentartó elemre századokon keresztül bízvást számíthat a magyar királyság. Ez a rész — melyből a nemzetiségeknek csak igen kis hányada képez kivételt — a keresztény lakosság. A második csoportot egy századok óta országról-országra vándorló, nálunk nagyobb számban csak pár évtizeddel ezelőtt megtelepedett, de azóta ide, mint Kánaán földére folytonosan özönlő külön népfaj alkotja, amely, mig érdekei maradásra késztetik, itt tartózkodik s magát magyarnak vallja, a viszonyok rosszrafordultával tovább hurcolkodván, német, francia, spanyol stb. jelmezben jelen meg a világ előtt, mint államfentartó elem tehát teljesen megbízhatatlan, ez a rész a velünk teljesen egyenlő jogokat élvező zsidóság. E két csoport között a közgazdasági tevékenység eleintén a következőképp oszlik meg: a magyar kereszténység, többé-kevésbbé még ma is fennálló indokolatlan ellenszenvvel viseltetvén minden más, foglalkozási ág iránt, csaknem kizárólag földműveléssel, mezőgazdasággal foglalkozik, egy kisebb része hivatali életben vagy tudományos pályán működik, egy másik kisebb rész pedig a nemzetiségekkel megosztva kisipart űz. Szabadon hagyja tehát ugyszólván teljesen a kereskedelmi pályát, melyet a zsidóság a maga számára lefoglal. Megdöbbentően rövid idő leforgása után a különben is sok viszontagsággal összekötött, de kevés eredménynyel járó földmivelés mellett, a magyar kereszténység zömének, a mezőgazdának helyzete — részint önhibájából, részint egyéb okokból — gazdaságilag erősen meggyengül, egyre nagyobb számban kénytelen földjétől megválni s kiszorul a minden anyagi erősbödést kizáró hivatali életbe, az iparos a gyárak versenyével nem bírván ki a mérkőzést, önálló foglalkozásával felhagy, beáll munkásnak s a szocializmus karjaiba jut. Párhuzamosan ezzel a zsidóság — mely az aránytalanul nagyobb haszonnal járó kereskedelmi tevékenységet úgyszólván monopolizálja — bár érdekközösséget színlel, ápolja külön faji érdekeit, közöttünk élvén, gyengéinket megismeri, ezeket faji tulajdonságainál fogva nem közönséges életrevalósággal saját javára kizsákmányolja, gazdaságilag fokozatosan erősbödik, száma bevándorlás, nagyobb szaporasága folytán félelmetesen nő. Számbeli és anyagi ereje tudatában tehát — a mellett, hogy a kereskedelmet továbbra is kezében tartja — fokozatosan tért foglal az ipari és tudományos pályákon, míg végül újabb rajokkal teljesen elárasztja ezeket is. Van ereje azonban ahhoz is, hogy e közben egyre nagyobb arányokban kerítse kezébe a tönk szélére jutott magyar mezőgazda földjét s rövid idő alatt oly tényezővé válik e téren is, melylyel számolni kell. Rövid ötven év után, az egekig magasztalt liberalizmus uralma alatt a fentebb vázolt kétoldalú folyamat következményeképp kialakult mai helyzet képe tehát ez: a magyar kereszténység egy része, a számra erősen megcsökkent magyar mezőgazda, egyéb rendelkezésre álló tőke hiányában, a létfentartásért folytat nehéz küzdelmet, egy másik része hivatali és tudományos pályán vagy mint mezei, illetve ipari munkás tengődik; előbbinek adósságokkal erősen megterhelt földjén, utóbbinak fizetésén, illetve keresményén kívül egyebe alig van. Ezzel szemben az a zsidóság, mely aránylag rövid idővel ezelőtt gazdaságilag teljesen erőtelenül lépte át hazánk határát, ma kezeiben tartja az egész kereskedelmet, az egész pénz- és hitelügyet, az egész nagyipart, tulajdonosa a földbirtok egy tetemes részének s erős versenytárs a tudományos pályákon. Betetőzéséül ennek a sajtó csak mellette, de ellene nem lehet. Arról nem szólva, hogy milyen uton, magához kaparitván a nemzeti vagyonból sok száz millióra tehető tőkét, ápolja azzal külön faji érdekeit s erejénél és összetartásánál fogva minden esetben mint leküzdhetlen versenytárs lép föl. És még egyszer hangsúlyozva: az a tőke — mely ma a zsidóság kezeiben van — nem Ausztriából s nem a külföldről — mert hisz ezekkel alig van dolga — hanem a nemzeti vagyonból, a magyar kereszténység birtokából került oda, azzal mi lettünk szegényebbek, gazdaságilag erőtelenebbek. Ilyenek a viszonyok akkor, midőn mi az önálló vámterületre áttérni akarunk. Az ebből származható veszedelem — melyet fenn említettünk — az elmondottak után úgyszólván kézenfekvő. A magyar ipar és kereskedelem erősebb fellendülésének egyik előfeltételét a vámsorompók felállításával megteremtvén, óriási tér nyílik a vállalkozó tőke, a vállalkozási hajlam és képességek nagyobb arányú gyümölcsöztetésére, illetve érvényesítésére. A magyar keresztény elem, már eredendő bűnénél, az ipar és kereskedelem iránt táplált ellenszenvénél fogva is, főképpen azonban a szükséges tőke hiánya és faji tulajdonságai miatt háttérbe szorul s kénytelen összetett kézzel nézni a nagy tőkével rendelkező, vállalkozási hajlammal és élelmességgel jobban megáldott zsidóság újabb, az eddiginél jóval hatalmasabb térfoglalását. Ha itt megállva, van bátorságunk ahhoz, hogy egy pillantást vessünk a közeljövőbe, a kép — mely lelki szemeink elé tárul — a liberalizmus uralma alatt csak a következő lehet: amellett, hogy iparunk és kereskedelmünk érdekében alkotott összes törvényeink s intézményeink előnyeit a zsidóság élvezi, az ő kezei között felszaporodott óriási tőke hatalmával kiszorítja utolsó mentsvárából, a földbirtokból is a magyar kereszténységet, a nagy áldozatokkal járó földtehermentesítés mellett — ha mindjárt egy második követi is — oda jutunk tehát rövid egy század leforgása alatt, hogy az elidegeníthető összes földbirtok kisiklik lábaink alól, zsidó kézbe jut. Pedig — ne feledjük — akié a föld, azé az ország! A magyar ha jobb hazát nem keres — komisz proletár népség, a zsidó pedig nagyságos földbirtokos úr lesz. Föltárva az önálló vámterület esetén bennünket fenyegető veszedelmeket, lássuk, miképp lehet ezek ellen védekeznünk, más szóval, miképpen teremthetjük meg a magyar (és nem zsidó) ipart anélkül, hogy válsággal küzdő mezőgazdaságunkat teljesen tönkre tegyük, sőt amenynyire lehet, egészségesebb viszonyok közé juttassuk? E kérdésre mindenekelőtt negatív természetű felelettel válaszolunk, úgy semmiképpen sem, ha a liberális irányt mindenre kiterjesztett mai alakjában továbbra is fentartjuk. Pozitív irányban feleletünk ez. Ha a magyar keresztény társadalom egyetértve a magyar törvényhozással, igaz magyar hazafias álláspontra helyezkedve, felveszi az önvédelmi harcot az osztrák és zsidó áramlattal szemben s ezt kellő kitartással folytatja, tiz-tizenkét év leforgása után bátran, minden aggodalom nélkül felállíthatjuk a vámsorompókat. Nehogy félreértessünk: nem tűzzel-vassal folyó zsidó vagy osztrák üldözésre gondolunk, ez tőlünk épp oly távol áll, mint a liberalizmus legelvakultabb követőitől; gazdasági téren megindítandó küzdelemről beszélünk, olyanról, mely az erőszak fegyvereihez nem nyúl. Nem követel tőlünk egyebet, mint nyíltan bevallott igaz hazafias érzést s ennek megfelelő cselekvést. A fegyver, a küzdelemnek legártatlanabb és legjogosabb, mind amellett leghatásosabb eszköze észszerűleg csak egy lehet: «ne segítsük, ne mozdítsuk elő versenytársainknak anyagi érdekeit, vagyis mellőzzük lehetőleg minden téren azt — legyen ez tudomány, művészet, ipar vagy kereskedelem — ami nem magyar keresztény elme vagy kéz produktuma s forduljunk — ha csak lehet — minden dolgunkban magyar keresztény honfitársainkhoz». Nem egyéb ez, mint a sovinizmus egyik igen szelíd nyilvánulása, nem egyéb, mint külön faji