Alkotmány, 1905. június (10. évfolyam, 131-156. szám)

1905-06-01 / 131. szám

X. évfolyam. 131. szám. Csütörték. Budapest, 1905. június 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: évre .. .. .. .. kor. 28.­Félévre.................... « 34.— Negyedévre............ « 7.— .Egy hónapra......... « 2.40 Egyes szám : fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve h­étfőn. Távbeszélő száma : 58—68. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL, VII., Szentkirályi­ utca 28­. HIRDETÉSEK felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN. Friedl Hubertnél VII., Matzleinsdorferstrasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések nonparenle-számitással, díjszabás szerint. A vámterület kérdése: Budapest, május 11. A képviselőházban Kossuth Ferenc in­dítványa kapcsán foly a vita pro és kontra az önálló vámterület «kellő előkészületei»­­ről és «kellő feltételei »-ről. Mit kell ér­tenünk ezen «kellő előkészületek» és «kellő feltételek» alatt? Mielőtt e kérdésre megfelelünk, vegyük sorra azokat a ve­szedelmeket, melyek az önálló vámterület életbeléptetése esetén bennünket fenye­gethetnek. Ezek — nem szólva most vi­szonyunkat a külfölddel s Ausztriával szabályozó kereskedelmi szerződések kellő időben való megkötésének elmulasztása folytán származó hátrányokról, a követ­kezők: 1. mezőgazdasági terményeink ér­tékének tetemes csökkenése, egy nagy területű vámmentes fogyasztó piacnak — mint ilyennek — elvesztése következté­ben; 2. a nemzet gerincét alkotó magyar mezőgazdának gazdasági elerőtlenedése; 3. a megteremteni szándékolt s erős vé­delemre szoruló magyar ipar hathatós fejlődésének meggátlása az­által, mert nyers terményeink elhelyezése érdekében a külföldnek s Ausztriának oly engedmé­nyeket leszünk kénytelenek adni, melyek ezen államok hatalmas iparának verse­nyét a belföldi ipar rovására kedvezővé teszik, más szóval lehetősége annak, hogy bár iparunk megteremtése érdekében tönkretesszük mezőgazdáinkat, az ipar terén kárpótlást szerezni képesek nem leszünk. Ezekben összegezhető az az aggoda­lom, amelynek a gazdasági szövetség hívei az önálló vámterület ellen kifejezést adtak. Nem akartak, vagy nem mertek azonban megemlékezni arról a veszede­lemről, amely az önálló vámterület beho­zatala esetén akkor ér bennünket, ha az előkészítésre szánt időt nem használjuk fel ebben az irányban is. Nem hallottunk nevezetesen egy hangot sem a hazánk­ban élő zsidóság részéről fenyegető ve­szedelemről. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Közgazdasági szempontból, objektív állás­pontra helyezkedve kell vizsgálnunk a helyzetet — különös tekintettel a közöt­tünk élő zsidóságra.* Mindenekelőtt disztingváljunk. Hazánk lakos­sága az idetartozás érzete tekintetében két cso­portra osztható: ezek egyike több-kevesebb század óta e földön él s fog élni beláthatatlan időkig a sors minden változása dacára, ezt vallja honának, sodorja végzete e világnak bármelyik részébe, reá mint egységes államfentartó elemre századokon keresztül bízvást számíthat a magyar királyság. Ez a rész — melyből a nemzetiségek­nek csak igen kis hányada képez kivételt — a keresztény lakosság. A második csoportot egy századok óta országról-országra vándorló, nálunk nagyobb számban csak pár évtizeddel ezelőtt megtelepedett, de azóta ide, mint Kánaán föl­dére folytonosan özönlő külön népfaj alkotja, amely, mig érdekei maradásra késztetik, itt tar­tózkodik s magát magyarnak vallja, a viszonyok rosszrafordultával tovább hurcolkodván, német, francia, spanyol stb. jelmezben jelen meg a világ előtt, mint államfentartó elem tehát teljesen megbízhatatlan, ez a rész a velünk teljesen egyenlő jogokat élvező zsidóság. E két csoport között a közgazdasági tevékeny­ség eleintén a következőképp oszlik meg: a magyar kereszténység, többé-kevésbbé még ma is fennálló indokolatlan ellenszenvvel viseltet­vén minden más, foglalkozási ág iránt, csaknem kizárólag földműveléssel, mezőgazdasággal fog­lalkozik, egy kisebb része hivatali életben vagy tudományos pályán működik, egy másik kisebb rész pedig a nemzetiségekkel megosztva kisipart űz. Szabadon hagy­ja tehát ug­yszólván telje­sen a kereskedelmi pályát, melyet a zsidóság a maga számára lefoglal. Megdöbbentően rövid idő leforgása után a kü­lönben is sok viszontagsággal összekötött, de kevés eredménynyel járó földmivelés mellett, a magyar kereszténység zömének, a mezőgazdá­nak helyzete — részint önhibájából, részint egyéb okokból — gazdaságilag erősen meg­gyengül, egyre nagyobb számban kénytelen föld­jétől megválni s kiszorul a minden anyagi erősbö­­dést kizáró hivatali életbe, az iparos a gyárak versenyével nem bírván ki a mérkőzést, önálló foglalkozásával felhagy, beáll munkásnak s a szocializmus karjaiba jut. Párhuzamosan ezzel a zsidóság — mely az aránytalanul nagyobb ha­szonnal járó kereskedelmi tevékenységet úgy­szólván monopolizálja — bár érdekközösséget színlel, ápolja külön faji érdekeit, közöttünk élvén, gyengéinket megismeri, ezeket faji tulaj­donságainál fogva nem közönséges életrevaló­sággal saját javára kizsákmányolja, gazdaságilag fokozatosan erősbödik, száma bevándorlás, na­gyobb szaporasága folytán félelmetesen nő. Számbeli és anyagi ereje tudatában tehát — a mellett, hogy a kereskedelmet továbbra is kezé­ben tartja — fokozatosan tért foglal az ipari és tudományos pályákon, míg végül újabb rajokkal teljesen elárasztja ezeket is. Van ereje azonban ahhoz is, hogy e közben egyre nagyobb arányok­ban kerítse kezébe a tönk szélére jutott magyar mezőgazda földjét s rövid idő alatt oly ténye­zővé válik e téren is, melylyel számolni kell. Rövid ötven év után, az egekig magasztalt liberalizmus uralma alatt a fentebb vázolt két­oldalú folyamat következményeképp kialakult mai helyzet képe tehát ez: a magyar keresztény­ség egy része, a számra erősen megcsökkent magyar mezőgazda, egyéb rendelkezésre álló tőke hiányában, a létfentartásért folytat nehéz küzdelmet, egy másik része hivatali és tudomá­nyos pályán vagy mint mezei, illetve ipari mun­kás tengődik; előbbinek adósságokkal erősen megterhelt földjén, utóbbinak fizetésén, illetve keresményén kívül egyebe alig van. Ezzel szem­ben az a zsidóság, mely aránylag rövid idővel ezelőtt gazdaságilag teljesen erőtelenü­l lépte át hazánk határát, ma kezeiben tartja az egész kereskedelmet, az egész pénz- és hitelügyet, az egész nagyipart, tulajdonosa a földbirtok egy tetemes részének s erős versenytárs a tudomá­nyos pályákon. Betetőzéséül ennek a sajtó csak mellette, de ellene nem lehet. Arról nem szólva, hogy milyen uton, magához kaparitván a nem­zeti vagyonból sok száz millióra tehető tőkét, ápolja azzal külön faji érdekeit s erejénél és összetartásánál fogva minden esetben mint le­­küzdhetlen versenytárs lép föl. És még egyszer hangsúlyozva: az a tőke — mely ma a zsidóság kezeiben van — nem Ausztriából s nem a kül­földről — mert hisz ezekkel alig van dolga — hanem a nemzeti vagyonból, a magyar keresz­ténység birtokából került oda, azzal mi lettünk szegényebbek, gazdaságilag erőtelenebbek. Ilyenek a viszonyok akkor, midőn mi az ön­álló vámterületre áttérni akarunk. Az ebből származható veszedelem — melyet fenn említet­tünk — az elmondottak után úgyszólván kézen­fekvő. A magyar ipar és kereskedelem erősebb fellendülésének egyik előfeltételét a vámsorom­pók felállításával megteremtvén, óriási tér nyílik a vállalkozó tőke, a vállalkozási hajlam és ké­pességek nagyobb arányú gyümölcsöztetésére, illetve érvényesítésére. A magyar keresztény elem, már eredendő bűnénél, az ipar és keres­kedelem iránt táplált ellenszenvénél fogva is, főképpen azonban a szükséges tőke hiánya és faji tulajdonságai miatt háttérbe szorul s kény­telen összetett kézzel nézni a nagy tőkével ren­delkező, vállalkozási hajlammal és élelmességgel jobban megáldott zsidóság újabb, az eddiginél jóval hatalmasabb térfoglalását. Ha itt megállva, van bátorságunk ahhoz, hogy egy pillantást ves­sünk a közel­jövőbe, a kép — mely lelki sze­meink elé tárul — a liberalizmus uralma alatt csak a következő lehet: amellett, hogy iparunk és kereskedelmünk érdekében alkotott összes törvényeink s intézményeink előnyeit a zsidóság élvezi, az ő kezei között felszaporodott óriási tőke hatalmával kiszorítja utolsó mentsvárából, a földbirtokból is a magyar kereszténységet, a nagy áldozatokkal járó földtehermentesítés mel­lett — ha mindjárt egy második követi is — oda jutunk tehát rövid egy század leforgása alatt, hogy az elidegeníthető összes földbirtok kisiklik lábaink alól, zsidó kézbe jut. Pedig — ne feledjük — akié a föld, azé az ország! A magyar ha jobb hazát nem keres — ko­misz proletár népség, a zsidó pedig nagyságos földbirtokos úr lesz. Föltárva az önálló vámterület esetén bennün­ket fenyegető veszedelmeket, lássuk, miképp le­het ezek ellen védekeznünk, más szóval, mikép­pen teremthetjük meg a magyar (és nem zsidó) ipart anélkül, hogy válsággal küzdő mezőgazda­ságunkat teljesen tönkre tegyük, sőt ameny­­nyire lehet, egészségesebb viszonyok közé jut­tassuk? E kérdésre mindenekelőtt negatív természetű felelettel válaszolunk, úgy semmiképpen sem, ha a liberális irányt mindenre kiterjesztett mai alakjában továbbra is fentartjuk. Pozitív irány­ban feleletünk ez. Ha a magyar keresztény tár­sadalom egyetértve a magyar törvényhozással, igaz magyar hazafias álláspontra helyez­kedve, felveszi az önvédelmi harcot az osztrák és zsidó áramlattal szemben s ezt kellő kitar­tással folytatja, tiz-tizenkét év leforgása után bátran, minden aggodalom nélkül felállíthatjuk a vámsorompókat. Nehogy félreértessünk: nem tűzzel-vas­­sal folyó zsidó vagy osztrák üldözésre gondolunk, ez tőlünk épp oly távol áll, mint a liberalizmus legelvakultabb köve­tőitől; gazdasági téren megindítandó küz­delemről beszélünk, olyanról, mely az erőszak fegyvereihez nem nyúl. Nem kö­vetel tőlünk egyebet, mint nyíltan beval­lott igaz hazafias érzést s ennek meg­felelő cselekvést. A fegyver, a küzdelem­nek legártatlanabb és legjogosabb, mind amellett leghatásosabb eszköze észsze­­rűleg csak egy lehet: «ne segítsük, ne mozdítsuk elő versenytársainknak anyagi érdekeit, vagyis mellőzzük lehe­tőleg minden téren azt — legyen ez tudo­mány, művészet, ipar vagy kereskedelem — ami nem magyar keresztény elme vagy kéz produktuma s forduljunk — ha csak lehet — minden dolgunkban magyar ke­resztény honfitársainkhoz». Nem egyéb ez, mint a sovinizmus egyik igen szelíd nyil­­vánulása, nem egyéb, mint külön faji

Next