Áller Képes Családi Lapja, 1926. október (3. évfolyam, 40-43. szám)

1926-10-01 / 40. szám

4 • ALLER KÉPES CSALÁDI LAPJA 40. szám joga. Sok ember számára az élet az önfeláldozást jelenti. Csak a legszerencsésebbek kapnak meg mindent, minden viszontszolgálat nélkül. A leány csak az önmaga iránt érzett kötelezettségeire nem dolt és közben egészen elfelej­­tette, hogy másoknak mivel tar­­tozik. Ez önzés volt és mikor tu­­domást szerzett róla, akkor nem éppen a legszebb megvilágításban látta magát. A lelkiismeret belső hangjára lehajtotta a fejét. — Mit tehetek? — kérdezte kö­­nyörgő hangon. — Most már semmit. Ezekben az utolsó szavakban volt a felelet. Tehát az apja várt tőle valamit! XVIII. Látogatás Knightsbridgeben FILMTRÜKKÖK ÉS ÉRDEKES JELENETEK Eddie Kincross komolyan ha­­tározta el, hogy új életet kezd. Bár már sok ilyen elhatározása volt és bár azok mind meghiúsul­tak, elszántan ragaszkodott ah­­hoz a gondolathoz, hogy ez egy­­szer nem lesz többé visszaesés. Ezt összeszorított foggal fogadta meg és verte a mellét.. Most végre bizonyos volt önmagában, az életé­ben, soha semmiben sem volt bi­­zonyosabb ennél. Ahogyan ő fe­­­jezte ki magát, jóllakott minden­nel, mégpedig jó régen. Csak ép­­pen nem látott kivezető utat, amíg Darlinggal nem találkozott. Most már új reménységei voltak és bízott benne, hogy életének új fejezete biztos győzelmet hoz majd neki. Darlingnak nem szabad megfeledkeznie az ígéretéről. Eddienek minden reménysége az új­ hazában rejlett. Angliában maradni ugyan« annyi, mint folytatni a régi, tűrhetetlen életet. És akkor vége minden reménynek. Már erősen közeledett ahhoz, hogy «mrs. Kincross urává» süllyedjen, ami tűrhetetlen helyzet egy becsi vágyó ember számára, bár nem kevés ember nyugodott volna ebbe bele. Azok talán nem törődnek a dologgal, vagy ha igen, igyekeznek a megaláztatásukat más téren enyhíteni. Eddie azonban úgy érezte, hogy ilyesmivel nem lehet megmenteni a helyzetet. «Mr. Kincross fele­­sége» — ez nagyon szépen hangzik, de «mrs. Kincross ura» — nagyon megalázó. Eddie ivott erre a jó elhatározásra. Válás mely új vállalkozásra és sikerére mindig inni kell. Ez társadalmi szokás és Eddie Kincross ragaszkodott a társadalmi szokásokhoz. Az ember tudta, hogy mit tesz, mikor feltalálta a bort. Az első ember, aki italt sajtolt a szőllős­ből, az elkövetkezendő nemzedékek jótevője! És mégis akadnak, akik szegény embertársai­­kat meg akarják fosztani egyetlen vígasztalás­­uktól. Botrány! Ha egy ember mélyre sül­l­lyedt, akkor mi vidíthatta fel jobban, mint az ital? Ha majd felhajtott néhány tucat pohár­­ral különböző pálinkákból és keserűkből, ak­­kor újra hajlandó lesz dacolni a nehéz sorssal, sőt hajlandó az idegen világrész veszedelmei­­vel és rémeivel is szembeszállni. Loncs felé végre megvolt a kellő bátorság ahhoz, hogy felkeresse Darlingot. Madge szo­­katlanul összeférhetetlen volt, amióta elutaz­­tak Eastshireből. Úgy látszik, elvesztette bölcs nyugalmát, holott eddig közömbösséggel foga­­dott minden bajt. Az ura sokat szenvedett a szeszélyei miatt. Néha azt kérdezte magától, hogy miért nem tekeri ki a felesége nyakát. Most már megértette, hogy a férfiak hogyan tudják otthagyni vagy megölni a feleségüket, ő békés ember volt és sok áldozatot hozott a felesége kedvéért. Így is folytatná, amíg törek­­vései hiábavalóvá nem válnának. Ha az ember gondolkozik a dolgon, tulaj­­donképpen mit segít a bosszankodás? Az életet így is, úgy is élni kell, ezért tehát jobb, ha az ember minél jobban kihasználja. Más embere­­ket annyira elfoglalják a saját dolgaik, hogy nem veszik észre a mieinket és az ember csak nevetségessé teszi magát, ha komédiázik a­nél­­kül, hogy publikuma lenne. Lesújtó dolog lehet üres padsorok előtt játszani. Darling rögtön észrevette Eddie bizonytalan testtartását és piros arcát, de egyébként nem volt ellenére a látogatás. Mikor löncsről kez­­dett beszélni, Eddienek felcsillant a szeme. A jó löncsét nem vetette meg, különösen ebben a szállodában, amely híres volt a konyhájáról. — Miért nem látogatott meg minket, öreg barátom? — kérdezte. — A feleségem éppen a minap érdeklődött maga után. — Nem tudom a címüket. — Ezt nem is sejtettem, de mindjárt meg­­mondom. — Ezután megadta a címét és Dar«­ling feljegyezte a zsebkönyvébe. — Szűkös kis lakásunk van ugyan, de kettőnknek az is elég. Szerencsére nincsenek gyermekeink. — Miért szerencse az? — A körülményekhez képest szerencse. Én legalább is nem utazhatnám el egykönnyen, ha egy sereg apróságot kellene itthagynom. — Hát el szándékozik utazni? — Mi az? Hát már elfelejtette? De a felesé­­gem előtt egy szót se említsen, ő persze meg­­akadályozná. Mikor akar innen elindulni? — Még nem határoztam. — Minden olyan zavaros ... De tudja, bará­­tom, én már unok mindent. Hallott, úgy«e, az elutazásunkról Hall Grangeből? — Darling bólintott. — Úgy látszik, maga még többet tud, mint én. Egyetlen szót sem tudok Madgeből kivenni. Remélem, maga és Clara között nem változott meg a viszony? — Mi befolyása lehetne annak erre? — Persze, igaz — mondta Eddie és a bizony«­talan tekintete végigsiklott az éttermen. — Odakint persze nem ilyen a környezet, mi? Inkább ásó meg csákány, úgy«e? Talán még a szakállamat is meg kell növesztenem? — Nem szükséges. — Ó, azt hittem, hogy a bányá­­szoknak meg kell növeszteniük a szakállukat és vörös zubbonyt kell viselniük.­­El tud maga en«­gem gondolni mint bányamun«­kást? Jó, hogy nem szénbányáról van szó. Az valami veszedelmes disznóság ... Ott sohasem lehet» nék tiszta. Nem, Darling, a leg«­jobb akarattal sem tudnék szén« bányában dolgozni. — A nyugta­­lan tekintete megint végigjárta a termet. — Ó, nem a .. .? — kiál­­totta hirtelen, aztán hozzátette: — Bocsásson meg egy pillanatra, egy régi barátnőm ül ott. Kicsit bizonytalanul felkelt és támolygó léptekkel elindult az asztalok között. Darling a személ­yel követte és­­ azt kívánta, hogy bár ne térne vissza. Nem lelkese­­dett valami nagyon Eddie King­crossért, mint leendő kivándorló« ért. Eddie azonban néhány perc múlva széles, buta mosollyal tért vissza. — Úgy látszik, magának is régi barátnője. Azt akarja, hogy men­­jünk oda. Lady Worthling a régi ideáljaim közé tartozik — mon­­dotta. Darling arrafelé pillantott és látta, hogy lady Worthling bűz« gón integet feléje. Egy meghatá­­rozhatatlan korú, de nagyon okos arcú, szép hölgy társaságában ült. Darling nem térhetett ki a meghívás elől. Lady Worthling hatalmas szóáradattal fo­­gadta. — Borzalmas ember, hol volt ennyi ideig? Foglaljon helyet. Éppen a kávéhoz jön. Emlék­­szik, mikor legutoljára együtt kávéztunk? És sokatmondó tekintetet vetett rá. — Hogyne emlékezném. — Hát te hogyan vagy, Eddie? Mintha nőt­­tél volna, mióta utoljára láttalak. Eddie nevetett. Azután az asszony bemutatta a társnőjét, mrs. Enselt. — Boldog teremtés, — mondta, — éppen most utazik Monte-Carloba. Mrs. Ensel, aki úgy látszott, mintha nagyon tájékozott lenne minden kaszinóban Ostende- től Mentonig, ha nem tovább is, Déli Európa gyönyörűségeiről kezdett beszélni. Darling figyelmesen hallgatta, míg Eddie inkább az új italokkal törődött. Mikor mrs. Ensel végre né­­hány pillanatra elhallgatott, Darling lord El» Iren iránt kezdett érdeklődni. Mollie Worthling szomorú arccal rázta a fejét. — Attól félek, hogy a szegény Issy pórul« járt. Hallottam egy bájos, kövér olasz nőről, a súlya legalább száz kiló, de egyébként több részletet még nem tudok felőle. Nem szomorú? — Aztán suttogva tette hozzá: — Rossz em­­ber, miért nem jött el 30-án? — Ezer bocsánat. — Szó sem lehet róla. Ezután Darlingra nézett, majd Eddiere. A­nélkül, hogy bárki is észrevehette volna, egy névjegyet dugott Darling kezébe. Ebben nagy« kegyesen megengedte neki, hogy fizesse ki a vacsoráját. — Szép hölgy ez a mrs. Ensel — jegyezte meg Eddie, mikor visszatértek a saját aszta­­lukhoz. — Igen, nagyon szép. — Alapjában véve, — folytatta Eddie és a poharába bámult, — nincs még egy olyan hely, mint London, úgyse? Jó komikusok kerestetnek! Azt mondják, hogy Chaplin kilencmillió pengőt keres évenként és így meg­érthetjük, hogy sok komikus színész ég a vágytól, hogy filmre kerülhessen és annyi aranyat kereshessen, meg olyan hírnévre juthasson, mint ő. A fil­men azonban nincs nehezebb szerep, mint a komikusé. Sok nagy komikus­­színész hiába próbálkozott meg a filmezéssel. Ami a színpadon könnyekig megkacagtatta a közönséget, az a mozi publikumát esetleg teljesen hidegen hagyta. A régi nevettetőeszközök a filmen egyáltalán nem hatnak. Furcsa, de így van, bármi lehet is az oka. Ezért keresnek a filmgyárak állandóan színészeket, akik hajlandók megpróbálkozni a komikus szereppel. Képünkön is két ilyen színész látható. Az egyik, Ernie Norman, állítólag Anglia leg­kövérebb színésze, a másik, az ellentéte, Iver Winter és állítólag a legkisebb ember az amerikai színpadon. Szép reményekkel kecsegtetik őket. Vajjon a jövő beváltja-e ezeket az ígéreteket? A

Next