Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1988. július-december (30. évfolyam, 25-49. szám)

1988-07-05 / 25. szám

1988. julius 5. AMERIKAI KANADAI MAGYAR ÉLET 3.oldal NEMZETKÖZI SAJTÓSZEMLE: Carl Gusta Ströhm, Die Welt kelet-eu­rópai szakértője „Grósz próbaköve: a Nagy Imre ügy és az 1956-os esztendő” című cik­kében foglalkozik a Budapesten megala­kult Történelmi Igazságtétel Bizottságával és Nagy Imre, valamint társai rehabilitálá­sának kérdésével, így ír: A Történelmi Igazságtétel Bizottságá­nak követelése Nagy Imre rehabilitálására, messze meghaladja Magyarország hatá­rait. Nagy Imre volt ugyanis az első, aki egy szovjet ellenőrzés alatt álló ország mi­niszterelnökeként meg merte hirdetni a Varsói Szerződésből való kiválást és a plu­ralisztikus demokrácia bevezetését. Ez 1956. november 1-én történt. Rádiónyilat­kozatát napjainkban érdemes szó szerint idézni... A cikkíró valóban szó szerint idézi Nagy Imre nyilatkozatának idevágó mon­datait: „A magyar kormány, a magyar nép és a történelem előtt mély felelősségérzettől át­hatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve, kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép a függetlenség és egyenjogúság alap­ján az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ valamennyi népével. ” Röviddel Nagy Imre nyilatkozata után — jegyzi meg a nyugat-német napilap mun­katársa —, egy másik magyar politikus is megszólalt, és pedig Kádár János, a kom­munista párt akkor éppen újonnan kineve­zett főtitkára. Többek között ezeket mon­dotta: „Az új párt egyszer s mindenkorra sza­kít a múlt bűneivel. Védi és védeni fogja mindenkivel szemben nemzeti becsületün­ket, hazánk függetlenségét. ” Röviddel ezután — emlékeztet az akkori eseményekre a német publicista — Kádár János eltűnt Budapestről. Négy nap múlva bukkant fel ismét, amikor a szovjet tankok százai tüzet nyitottak a magyar fő­városra. Kádár a „forradalom munkás- és parasztkormány” miniszterelnökének sze­repében kihirdette a „fasiszta és ellenforra­dalmi elemekkel” szembeni harcot. Nagy Imre a törvényes miniszterelnök egy drá­mai hangú rádiószózata után a jugoszláv követségre menekült. Maléter Pált, a ma­gyar honvédelmi minisztert, akit a szov­jetek tököli főhadiszállásukra azzal az ürüggyel hívtak meg, hogy a szovjet csa­patok kivonásáról „tárgyaljanak” vele — a helyszínen letartóztatták. A Kádár kor­mány akkori ígéretének ellenére, hogy Nagy Imrének és Maléter Pálnak nem lesz bántódása — 1958-ban mindkettőt elítélték és kivégezték. A cikk így folytatódik: Figyelemre méltó, hogy a Nagy Imre ügy, amelyet 1956 után Magyarországon hivatalosan agyonhallgattak, éppen most — néhány héttel Kádár lelépése után a poli­tikai színpadról — ismét égetővé vált. Most a kivégzettek hozzátartozói is megtörték hallgatásukat. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága felhívásának aláírói között sze­repel Nagy Imre leányának, valamint Ma­léter Pál özvegyének a neve. Carl Gustaf a nyugat-német „Die Welt”-ben emlékeztet az 56-os eseménynek még egy szereplőjére, aki „később” világ­­politikai rangra emelkedett, és pedig Jurij Andropovra, Brezsnyev utódára, a Szovjet­unió kommunista pártjának főtitkári széké­ben, aki annak idején szovjet követ volt Budapesten. Mivel Gorbacsov, a néhai Andropov védencének számít, nem érdek­telen Andropov akkori szerepét felidézni. Amikor Nagy Imre miniszterelnök 1956 november elsejének reggelén megkérdezte a szovjet követet, hogy a kivonulási ígé­ret ellenére, miért áramlanak az országba újabb szovjet csapatok, Andropov azt vála­szolta, hogy egyáltalán nem küldtek újabb szovjet csapatokat Magyarországra. KGB és rendőrségi egységekről van csak szó, hogy fenntartsák a szovjet alakulatok fe­gyelmét. Tekintve, hogy Nagy Imre tudta: hazugságról van szó, kétségbeesésében az utolsó eszközhöz nyúlt. Az hitte, hogy a Varsói Szerződésből való kilépéssel, meg tudja menteni a fenyegető szovjet csapás­tól Magyarországot. A nyugat-német publicista cikke utolsó bekezdésében a következő tanulságot von­ja le az 56-os eseményekből: A Nagy Imre ügy Grósz Károly minisz­terelnök és pártfőtitkár, valamint az egész új magyar pártvezetés számára próba­kővé válhat. Az 1956-os vezetők rehabilitálása megerősíthetné a nemzeti megbékélést és Grósz tekintélyét nagy mértékben növel­hetné. Grósz alapos érvre hivatkozhatna: addig a bizonyos, végzetes november else­jéig Nagy Imre élvezte a Szovjetunió tá­mogatását, a Budapestre küldött Mikoján és Szuszlov politikai bizottsági tagok sze­mélyében. Nagy a kétszínűség áldozata lett és azé az irányváltozásé, amely — annak idején — a moszkvai vezetésben bekövet­kezett. *** A Sztálin által erőszakkal kitelepített krím-tatárok hazatérésének engedélyezésé­ről, a Frankfurter Allgemeine Zeitung kom­mentárját idézzük: A krím-tatárokkal, akik a Sztálin alatt ellenük elkövetett igazságtalanságokért jó­vátételt követelnek , a moszkvai felsőbb­­ség most közli, hogy a többi szovjet polgár­ral egyenrangúak. Tehát, a jövőben a krím-tatároknak sem lesz nehezebb letelepedni a Krím fél­szigeten, mint az oroszoknak vagy a fehér­oroszoknak. Az autonóm köztársaságot vi­szont, amelyet a szovjet állam kezdetben biztosított a tatároknak, nem akarja újra életrekelteni. Ezt azzal indokolja, hogy a Krím félszigeten ma főleg oroszok és ukrá­nok laknak, akik elutasítják az autonóm tatár köztársaságot. Az oroszok, akárcsak az ukránok nemzeti létének az alapja az össz-szövetségi köztársaság. A meggyötört krím-tatároknak viszont a szovjet állam még az autonóm köztársaságot sem akarja visszaadni, amely rangban és önállóságban kevesebb az össz-szövetségi köztársaság­nál. A krím-tatárok egyénileg egyenran­gúak, de mint nép továbbra is alacsonyabb rangúak. Egy sok­nemzetiségű országban a kis népeknek külön, a nép­csoport fenn­maradását biztosító jogokra van szüksé­gük, az egyéni jogok nem védik meg őket a beolvasztástól. A Gromiko vezetése alatt álló bizottság figyelmen kívül hagyta a krím-tatároknak, mint népnek az érdekeit. *** A londoni Times-ban Bernard Levin Afganisztánnal kapcsolatban az emberek „feledékenységét” teszi szóvá, azaz mégin­­kább azt, hogy mennyire hajlamosak „két­féle mértékkel mérni”. A cikk elején az ol­vasó még gyanútlan, mert Levin így kezdi: Fogadok, hogy nem tudja mi az, hogy Kolalgu. Sőt, mi több, fogadok, hogy még akkor sem tudja, ha olvasta az „Ob­­server”-t, amelyben „a közel­múltban” elő­ször előfordult ez a szó. Jegyezze jól meg, hogy a „közel­múltban”, mert összefügg a témával. Bizonyos értelemben, ez maga a témám. A rejtélyesnek tűnő bevezetés után a cikkíró felsorolja, hogy mi minden nem Kosalgu. Nem fogkrém márka, és nem könnyen kenhető margarin. Még csak nem is japán film, hímem. Egy vérfürdő színhelye, ráadásul egy különösen szörnyű vérfürdőé. Bernard Levin megírja a puszta ténye­ket: Kolalgu egy falu Afganisztánban, ahol az év elején egy mudzsahedin csoport meg­pihent, amikor egyszercsak feltűnt 30—40 tankkal, egy szovjet hadoszlop. A parasz­tok arra kérték a felkelőket, hogy hagyják el a falut, de mielőtt elhagyhatták volna, a szovjetek körülvették Kolalgu­t. Tüzelni kezdtek, több gerillát megöltek vagy meg­sebesítettek. Tizenhármat elfogtak közü­lük, kezüket hátrakötötték és beterelték őket a mecsetbe. Útközben kettőt lelőttek. A többieket a mecsetben megkötözték. Az­tán felrobbantották a mecsetet. A mecset, benne az emberekkel, szanaszét repült. A szomszédos ház is elpusztult, benne hét gyermekkel. Ez a mészárlás nem egyedülálló eset volt a 8 éve tartó afganisztáni háború so­rán. Hasonlót a szovjet megszálló csapatok másutt is elkövettek. Egyedülállóvá az teszi, hogy egy fiatal afgán fényképész ép­pen a faluban volt és felvételeket készített a vérfürdőről. A szemtanúk vallomásait is egybegyűjtötte. Az Observer pakisztáni tudósítója aztán részletes beszámolót kül­dött a történtekről lapjának. Ebben a Ko­­lalgu-i vérfürdőt, a vietnámi háború emlé­kezetes My Lai mészárláshoz hasonlította. Úgy vélte, hogy a gorbacsovi „béke” esz­tendejében sem feledkezik meg a világ „Ko­lalgu” nevéről.

Next