Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1988. július-december (30. évfolyam, 25-49. szám)
1988-07-05 / 25. szám
1988. julius 5. AMERIKAI KANADAI MAGYAR ÉLET 3.oldal NEMZETKÖZI SAJTÓSZEMLE: Carl Gusta Ströhm, Die Welt kelet-európai szakértője „Grósz próbaköve: a Nagy Imre ügy és az 1956-os esztendő” című cikkében foglalkozik a Budapesten megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottságával és Nagy Imre, valamint társai rehabilitálásának kérdésével, így ír: A Történelmi Igazságtétel Bizottságának követelése Nagy Imre rehabilitálására, messze meghaladja Magyarország határait. Nagy Imre volt ugyanis az első, aki egy szovjet ellenőrzés alatt álló ország miniszterelnökeként meg merte hirdetni a Varsói Szerződésből való kiválást és a pluralisztikus demokrácia bevezetését. Ez 1956. november 1-én történt. Rádiónyilatkozatát napjainkban érdemes szó szerint idézni... A cikkíró valóban szó szerint idézi Nagy Imre nyilatkozatának idevágó mondatait: „A magyar kormány, a magyar nép és a történelem előtt mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve, kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép a függetlenség és egyenjogúság alapján az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ valamennyi népével. ” Röviddel Nagy Imre nyilatkozata után — jegyzi meg a nyugat-német napilap munkatársa —, egy másik magyar politikus is megszólalt, és pedig Kádár János, a kommunista párt akkor éppen újonnan kinevezett főtitkára. Többek között ezeket mondotta: „Az új párt egyszer s mindenkorra szakít a múlt bűneivel. Védi és védeni fogja mindenkivel szemben nemzeti becsületünket, hazánk függetlenségét. ” Röviddel ezután — emlékeztet az akkori eseményekre a német publicista — Kádár János eltűnt Budapestről. Négy nap múlva bukkant fel ismét, amikor a szovjet tankok százai tüzet nyitottak a magyar fővárosra. Kádár a „forradalom munkás- és parasztkormány” miniszterelnökének szerepében kihirdette a „fasiszta és ellenforradalmi elemekkel” szembeni harcot. Nagy Imre a törvényes miniszterelnök egy drámai hangú rádiószózata után a jugoszláv követségre menekült. Maléter Pált, a magyar honvédelmi minisztert, akit a szovjetek tököli főhadiszállásukra azzal az ürüggyel hívtak meg, hogy a szovjet csapatok kivonásáról „tárgyaljanak” vele — a helyszínen letartóztatták. A Kádár kormány akkori ígéretének ellenére, hogy Nagy Imrének és Maléter Pálnak nem lesz bántódása — 1958-ban mindkettőt elítélték és kivégezték. A cikk így folytatódik: Figyelemre méltó, hogy a Nagy Imre ügy, amelyet 1956 után Magyarországon hivatalosan agyonhallgattak, éppen most — néhány héttel Kádár lelépése után a politikai színpadról — ismét égetővé vált. Most a kivégzettek hozzátartozói is megtörték hallgatásukat. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága felhívásának aláírói között szerepel Nagy Imre leányának, valamint Maléter Pál özvegyének a neve. Carl Gustaf a nyugat-német „Die Welt”-ben emlékeztet az 56-os eseménynek még egy szereplőjére, aki „később” világpolitikai rangra emelkedett, és pedig Jurij Andropovra, Brezsnyev utódára, a Szovjetunió kommunista pártjának főtitkári székében, aki annak idején szovjet követ volt Budapesten. Mivel Gorbacsov, a néhai Andropov védencének számít, nem érdektelen Andropov akkori szerepét felidézni. Amikor Nagy Imre miniszterelnök 1956 november elsejének reggelén megkérdezte a szovjet követet, hogy a kivonulási ígéret ellenére, miért áramlanak az országba újabb szovjet csapatok, Andropov azt válaszolta, hogy egyáltalán nem küldtek újabb szovjet csapatokat Magyarországra. KGB és rendőrségi egységekről van csak szó, hogy fenntartsák a szovjet alakulatok fegyelmét. Tekintve, hogy Nagy Imre tudta: hazugságról van szó, kétségbeesésében az utolsó eszközhöz nyúlt. Az hitte, hogy a Varsói Szerződésből való kilépéssel, meg tudja menteni a fenyegető szovjet csapástól Magyarországot. A nyugat-német publicista cikke utolsó bekezdésében a következő tanulságot vonja le az 56-os eseményekből: A Nagy Imre ügy Grósz Károly miniszterelnök és pártfőtitkár, valamint az egész új magyar pártvezetés számára próbakővé válhat. Az 1956-os vezetők rehabilitálása megerősíthetné a nemzeti megbékélést és Grósz tekintélyét nagy mértékben növelhetné. Grósz alapos érvre hivatkozhatna: addig a bizonyos, végzetes november elsejéig Nagy Imre élvezte a Szovjetunió támogatását, a Budapestre küldött Mikoján és Szuszlov politikai bizottsági tagok személyében. Nagy a kétszínűség áldozata lett és azé az irányváltozásé, amely — annak idején — a moszkvai vezetésben bekövetkezett. *** A Sztálin által erőszakkal kitelepített krím-tatárok hazatérésének engedélyezéséről, a Frankfurter Allgemeine Zeitung kommentárját idézzük: A krím-tatárokkal, akik a Sztálin alatt ellenük elkövetett igazságtalanságokért jóvátételt követelnek , a moszkvai felsőbbség most közli, hogy a többi szovjet polgárral egyenrangúak. Tehát, a jövőben a krím-tatároknak sem lesz nehezebb letelepedni a Krím félszigeten, mint az oroszoknak vagy a fehéroroszoknak. Az autonóm köztársaságot viszont, amelyet a szovjet állam kezdetben biztosított a tatároknak, nem akarja újra életrekelteni. Ezt azzal indokolja, hogy a Krím félszigeten ma főleg oroszok és ukránok laknak, akik elutasítják az autonóm tatár köztársaságot. Az oroszok, akárcsak az ukránok nemzeti létének az alapja az össz-szövetségi köztársaság. A meggyötört krím-tatároknak viszont a szovjet állam még az autonóm köztársaságot sem akarja visszaadni, amely rangban és önállóságban kevesebb az össz-szövetségi köztársaságnál. A krím-tatárok egyénileg egyenrangúak, de mint nép továbbra is alacsonyabb rangúak. Egy soknemzetiségű országban a kis népeknek külön, a népcsoport fennmaradását biztosító jogokra van szükségük, az egyéni jogok nem védik meg őket a beolvasztástól. A Gromiko vezetése alatt álló bizottság figyelmen kívül hagyta a krím-tatároknak, mint népnek az érdekeit. *** A londoni Times-ban Bernard Levin Afganisztánnal kapcsolatban az emberek „feledékenységét” teszi szóvá, azaz méginkább azt, hogy mennyire hajlamosak „kétféle mértékkel mérni”. A cikk elején az olvasó még gyanútlan, mert Levin így kezdi: Fogadok, hogy nem tudja mi az, hogy Kolalgu. Sőt, mi több, fogadok, hogy még akkor sem tudja, ha olvasta az „Observer”-t, amelyben „a közelmúltban” először előfordult ez a szó. Jegyezze jól meg, hogy a „közelmúltban”, mert összefügg a témával. Bizonyos értelemben, ez maga a témám. A rejtélyesnek tűnő bevezetés után a cikkíró felsorolja, hogy mi minden nem Kosalgu. Nem fogkrém márka, és nem könnyen kenhető margarin. Még csak nem is japán film, hímem. Egy vérfürdő színhelye, ráadásul egy különösen szörnyű vérfürdőé. Bernard Levin megírja a puszta tényeket: Kolalgu egy falu Afganisztánban, ahol az év elején egy mudzsahedin csoport megpihent, amikor egyszercsak feltűnt 30—40 tankkal, egy szovjet hadoszlop. A parasztok arra kérték a felkelőket, hogy hagyják el a falut, de mielőtt elhagyhatták volna, a szovjetek körülvették Kolalgut. Tüzelni kezdtek, több gerillát megöltek vagy megsebesítettek. Tizenhármat elfogtak közülük, kezüket hátrakötötték és beterelték őket a mecsetbe. Útközben kettőt lelőttek. A többieket a mecsetben megkötözték. Aztán felrobbantották a mecsetet. A mecset, benne az emberekkel, szanaszét repült. A szomszédos ház is elpusztult, benne hét gyermekkel. Ez a mészárlás nem egyedülálló eset volt a 8 éve tartó afganisztáni háború során. Hasonlót a szovjet megszálló csapatok másutt is elkövettek. Egyedülállóvá az teszi, hogy egy fiatal afgán fényképész éppen a faluban volt és felvételeket készített a vérfürdőről. A szemtanúk vallomásait is egybegyűjtötte. Az Observer pakisztáni tudósítója aztán részletes beszámolót küldött a történtekről lapjának. Ebben a Kolalgu-i vérfürdőt, a vietnámi háború emlékezetes My Lai mészárláshoz hasonlította. Úgy vélte, hogy a gorbacsovi „béke” esztendejében sem feledkezik meg a világ „Kolalgu” nevéről.