Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1991. január-június (33. évfolyam, 6. szám)

1991-02-15 / 6. szám

1991. február 15. 3. oldal AMERIKAI KANADAI MAGYAR ÉLET NEMZETKÖZI SAJTÓSZEMLE A Newsweek kommentár rovatában Pierre Lellouche professzor, az egykori francia miniszterelnök, Jacques Chirac volt külpolitikai tanácsadója közöl érdekes elemzést a Perzsa-öböl térségében dúló háború okáról, a hadviselő felek céljairól, a konfliktus lehetséges kimeneteléről. A neves francia politológus mindjárt cikke elején leszögezi: Az Öböl-háborúval kapcsolatban egy dolog látszik bizonyosnak: Irak előbb­­utóbb veszíteni fog, legalábbis katonai értelemben vereséget szenved. Az, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei képe­sek lesznek-e kivívni a politikai győzelmet is, sokkal fontosabb kérdés az előzőnél, ugyanakkor előre nehezen lehet rá választ adni. A politikai győzelem azt jelentené, hogy a Közel-Keleten szilárd hatalmi egyensúly jönne létre, a iszlámhívő arab világ és a nemzetek közössége között bizalmon és együttműködésen alapuló új kapcsolatrendszer­­ alakulna ki — fűzi to­­vább gondolatmenetét a szerző, majd így folytatja: A jelenlegi háború mindenekelőtt a kultúrák konfliktusa. Az egyik oldalon az Egyesült Államok és európai szövetségesei sorakoznak fel a mellettük álló „mérsékelt” nyugatbarát arab és mohamedán államok­kal. Céljukat klasszikus wilsoni fogalmak­kal jelölték ki: a háborúval a „törvény uralmának” kell érvényt szerezni. Az ENSz határozat „nemzetközi rendőrakcióról” tesz említést, amely „a nemzetek törvényé­nek” durva megsértése miatt bünteti a vé­reskezű diktátort. A háború tehát nem az arab nemzetek ellen irányul. Csakhogy az arab tömegek mindezt másképpen látják — egészíti ki a helyzet­képet a Newsweek kommentátora. Az átlag arab számára — az Egyesült Államokkal szövetségi viszonyban lévő országok pol­gárait is beleértve — Husszein igazi hős, egy új Nasszer, sőt Szaladin, aki — azzal, hogy ellene szegült a legerősebb államok akaratának — megerősítette az arabok büszkeségét és öntudatát. Az arabok an­nak a dicső múltnak az igézetében élnek, amikor senki sem vetekedhetett civilizá­ciójukkal és hatalmukkal, és jövőjüket is ilyennek álmodják. A jelenben csak csaló­dás, szenvedés és megaláztatás jut nekik osztályrészül. A bajokért, a szerintük kor­rupt és elfajzott, nyugati civilizációt kár­hoztatják. Magukat „törvény uralmának” alávető nemzetek közössége szerintük nem létezik, csak a „dzsungel törvénye”, ame­lyet az „arab nemzet” folyamatos kizsák­mányolására és megalázására törekvő nyu­gati hatalmak és izraeli cinkostársaik diktálnak. Egy palesztinai ezt a következő­képpen magyarázza: A közel-keleti dzsungelben eddig csak egy tigris volt: Izrael. Amikor megjelent az első arab tigris, Szaddam Husszein, a Nyugat természetesen nem tudta elviselni ezt a kihívást, ezért akarják megsemmisí­teni Irakot. A háború­ kitörésének, céljának egy­másnak homlokegyenest ellenkező magya­rázata is azt jelzi, hogy olyan konfliktus­nak vagyunk tanúi, amilyenre nem volt példa a közelmúlt történelmében — jegyzi meg a Newsweek, és magyarázatul hozzá­fűzi: A 19. századi háborúkat többnyire azo­nos értékrendet valló, a gazdasági fejlődés hasonló szintjét elért európai országok vív­ták meg egymással az egyeduralom meg­szerzéséért. A huszadik században egészen mostanáig az európai ideológiák küzdel­mének lehetünk tanúi: először a demokrá­cia és a nemzeti szocializmus, majd a de­mokrácia és a kommunizmus összemérkő­­zésének. Az Öböl-háború vízválasztó, poli­tikai és lélektani síkon új nemzetközi rend kialakításához vezethet, amely nyers erő bevetését csak akkor fogadja el, ha az való­ban „egyesült nemzetek” égisze alatt tör­ténik. Ugyanakkor nem lehetetlen, hogy a háború a nyugati és a mohamedán civili­záció sokáig elhúzódó konfliktusának kez­detét jelenti. Szaddam Husszein sok téve­dése és hibája ellenére nagyon jól tudja: ez a háború a világ jövendő arculatának kialakításáért folyik. Ezért próbálja Ku­vait inváziójáról az iszlám ügyére és az izraeli—palesztin konfliktusra terelni a figyelmet a válság kezdetétől fogva, ezért igyekszik belerántani a háborúba Izraelt. Az amerikaiak átütő erejű bombatámadá­sai, a háború­­elhúzódása Irak számára le­hetővé teszik, hogy úgy tüntesse fel ma­gát, mint aki jogtalan agresszió áldozata, és ez destabilizáló tényezővé válhat az arab országokban, Jordániától kezdve, Algérián át egészen Marokkóig. A cikk szerzőjének megítélése szerint, a Nyugatnak gyors győzelemre kell töre­kednie, mert a szövetséges országok köz­véleménye nem marad sokáig egységes, de azért is sietni kell, hogy elkerüljék az arab világ belső destabilizációját. A háború gyors befejezése viszont szükségessé teheti a massiv légi hadműveletek szakaszának meghosszabbítását, amely az egész arab világot meggyőzheti arról, hogy Husszein mártizomságot vállalt. Ez a terrorizmus megélénkülését segítheti elő. A cikk a kö­vetkező megállapításokkal zárul: Nagyon nehéz lesz kiutat találni ebből a dilemmából. Az eszményi megoldás az lenne, ha maguk az irakiak fosztanák meg hatalmától Szaddam Husszeint. Az új bag­dadi vezetők úgy vonulhatnának ki Ku­­vaitból, hogy közben megőriznék méltó­ságukat. Ha erre nem kerül sor — és ha a háború utáni időkre nem határozzák meg világosan a stratégiai célokat —, akkor fennáll az a veszély, hogy Irak térdre kényszerítésén kívül a háborúnak nem lesz más eredménye. Ez esetben Husszeiné lesz a győzelem, még akkor is, ha ő már nem éri meg. A Los Angeles Times című amerikai újság kommentátora az izraeli megtorlás esetleges következményeit elemzi és rámu­tat arra, hogy bármi legyen is a háború ki­menetele, az Irak elleni koalíció egy, vagy több arab tagjának kiválása politikai győ­zelmet jelenthetnek Szaddam Husszein számára. A cikk így folytatódik: A washingtoni kormánynak komoly erőfeszítésébe került arab országok meg­nyerése Irak ellen, de legalább ennyi fá­radságba tellett Izrael meggyőzése, hogy mérsékelt magatartást tanúsítson. Jeru­zsálem tehát belement abba, hogy nem in­téz megelőző támadást Irak ellen, habár Szaddam Husszein nyíltan fenyegetőzött a zsidó állam megtámadásával. A cikkíró leszögezi, hogy Izraelnek — kétség kívül — jogában áll a válaszadás, ha támadás éri. Hozzáfűzi azonban, hogy a mindenre elszánt iraki diktátor is pontosan Izrael provokálásán mesterkedik, mert így éket verhet a szövetségesek közé, és eleve megnehezítheti a térség problémáinak ké­sőbbi rendezését. Az amerikai lap kommen­tárja így fejeződik be: A Palesztin Felszabadítási Szervezet tuniszi központjában bejelentették, hogy a Tel-Aviv ellen intézett iraki támadással Izrael is bekapcsolódott a konfliktusba és ezért minden arabnak egységesen Irak ol­dalára kell állnia. Ezt az elmebajos követ­keztetést persze még cáfolni sem érdemes. Ám sokkal nehezebb lesz az izraeli vissza­vágás politikai következményeinek hatás­talanítása, még akkor is, ha a megtorlás tökéletesen jogos. ★ ★★ A félhivatalos kairói Al Ahram című napilap szintén óvja Izraelt az Irak elleni katonai lépéstől. Az egyiptomi újság ha­sábjain ez áll: Bármiképpen alakuljanak is az esemé­nyek, Izraelnek tisztában kell lennie azzal, hogy pontosan az ellenkező eredményt éri el, ha megpróbálja a maga javára használ­ni a fejleményeket. Az amerikai kormány is teljesen tudatában van ennek, ezért tett meg mindent, hogy a zsidó államot távol tartsa a katonai beavatkozástól. Egy másik kairói napilap, az Al Akh­­bar kommentátora főleg azt emeli ki, hogy a háborút semmi esetre sem lehet Irak el­leni agressziónak tekinteni. A támadásban résztvevők közül senki sem gyűlöli az iraki népet. Egyedül az ira­ki vezető csökönyössége, fennhéjázása és makacs kitartása baklövései mellett kény­szerítette a világot arra, hogy fegyverrel szedjék ráncba, miután a békés eszközök­kel képtelenek voltak a jó útra téríteni Szaddam Husszeint. Békésebb húrokat penget az alighanem legnagyobb példányszámú japán újság, a Jomiuri Szinbun. A tokiói lap hasábjain ez áll: Sajnálatos a fegyveres harc megkezdé­se, de más választás már nem volt a nem­zetközi rend fenntartására. Ha ugyanis a oooooooo

Next