Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1991. január-június (33. évfolyam, 6. szám)
1991-02-15 / 6. szám
1991. február 15. 3. oldal AMERIKAI KANADAI MAGYAR ÉLET NEMZETKÖZI SAJTÓSZEMLE A Newsweek kommentár rovatában Pierre Lellouche professzor, az egykori francia miniszterelnök, Jacques Chirac volt külpolitikai tanácsadója közöl érdekes elemzést a Perzsa-öböl térségében dúló háború okáról, a hadviselő felek céljairól, a konfliktus lehetséges kimeneteléről. A neves francia politológus mindjárt cikke elején leszögezi: Az Öböl-háborúval kapcsolatban egy dolog látszik bizonyosnak: Irak előbbutóbb veszíteni fog, legalábbis katonai értelemben vereséget szenved. Az, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei képesek lesznek-e kivívni a politikai győzelmet is, sokkal fontosabb kérdés az előzőnél, ugyanakkor előre nehezen lehet rá választ adni. A politikai győzelem azt jelentené, hogy a Közel-Keleten szilárd hatalmi egyensúly jönne létre, a iszlámhívő arab világ és a nemzetek közössége között bizalmon és együttműködésen alapuló új kapcsolatrendszer alakulna ki — fűzi tovább gondolatmenetét a szerző, majd így folytatja: A jelenlegi háború mindenekelőtt a kultúrák konfliktusa. Az egyik oldalon az Egyesült Államok és európai szövetségesei sorakoznak fel a mellettük álló „mérsékelt” nyugatbarát arab és mohamedán államokkal. Céljukat klasszikus wilsoni fogalmakkal jelölték ki: a háborúval a „törvény uralmának” kell érvényt szerezni. Az ENSz határozat „nemzetközi rendőrakcióról” tesz említést, amely „a nemzetek törvényének” durva megsértése miatt bünteti a véreskezű diktátort. A háború tehát nem az arab nemzetek ellen irányul. Csakhogy az arab tömegek mindezt másképpen látják — egészíti ki a helyzetképet a Newsweek kommentátora. Az átlag arab számára — az Egyesült Államokkal szövetségi viszonyban lévő országok polgárait is beleértve — Husszein igazi hős, egy új Nasszer, sőt Szaladin, aki — azzal, hogy ellene szegült a legerősebb államok akaratának — megerősítette az arabok büszkeségét és öntudatát. Az arabok annak a dicső múltnak az igézetében élnek, amikor senki sem vetekedhetett civilizációjukkal és hatalmukkal, és jövőjüket is ilyennek álmodják. A jelenben csak csalódás, szenvedés és megaláztatás jut nekik osztályrészül. A bajokért, a szerintük korrupt és elfajzott, nyugati civilizációt kárhoztatják. Magukat „törvény uralmának” alávető nemzetek közössége szerintük nem létezik, csak a „dzsungel törvénye”, amelyet az „arab nemzet” folyamatos kizsákmányolására és megalázására törekvő nyugati hatalmak és izraeli cinkostársaik diktálnak. Egy palesztinai ezt a következőképpen magyarázza: A közel-keleti dzsungelben eddig csak egy tigris volt: Izrael. Amikor megjelent az első arab tigris, Szaddam Husszein, a Nyugat természetesen nem tudta elviselni ezt a kihívást, ezért akarják megsemmisíteni Irakot. A háború kitörésének, céljának egymásnak homlokegyenest ellenkező magyarázata is azt jelzi, hogy olyan konfliktusnak vagyunk tanúi, amilyenre nem volt példa a közelmúlt történelmében — jegyzi meg a Newsweek, és magyarázatul hozzáfűzi: A 19. századi háborúkat többnyire azonos értékrendet valló, a gazdasági fejlődés hasonló szintjét elért európai országok vívták meg egymással az egyeduralom megszerzéséért. A huszadik században egészen mostanáig az európai ideológiák küzdelmének lehetünk tanúi: először a demokrácia és a nemzeti szocializmus, majd a demokrácia és a kommunizmus összemérkőzésének. Az Öböl-háború vízválasztó, politikai és lélektani síkon új nemzetközi rend kialakításához vezethet, amely nyers erő bevetését csak akkor fogadja el, ha az valóban „egyesült nemzetek” égisze alatt történik. Ugyanakkor nem lehetetlen, hogy a háború a nyugati és a mohamedán civilizáció sokáig elhúzódó konfliktusának kezdetét jelenti. Szaddam Husszein sok tévedése és hibája ellenére nagyon jól tudja: ez a háború a világ jövendő arculatának kialakításáért folyik. Ezért próbálja Kuvait inváziójáról az iszlám ügyére és az izraeli—palesztin konfliktusra terelni a figyelmet a válság kezdetétől fogva, ezért igyekszik belerántani a háborúba Izraelt. Az amerikaiak átütő erejű bombatámadásai, a háborúelhúzódása Irak számára lehetővé teszik, hogy úgy tüntesse fel magát, mint aki jogtalan agresszió áldozata, és ez destabilizáló tényezővé válhat az arab országokban, Jordániától kezdve, Algérián át egészen Marokkóig. A cikk szerzőjének megítélése szerint, a Nyugatnak gyors győzelemre kell törekednie, mert a szövetséges országok közvéleménye nem marad sokáig egységes, de azért is sietni kell, hogy elkerüljék az arab világ belső destabilizációját. A háború gyors befejezése viszont szükségessé teheti a massiv légi hadműveletek szakaszának meghosszabbítását, amely az egész arab világot meggyőzheti arról, hogy Husszein mártizomságot vállalt. Ez a terrorizmus megélénkülését segítheti elő. A cikk a következő megállapításokkal zárul: Nagyon nehéz lesz kiutat találni ebből a dilemmából. Az eszményi megoldás az lenne, ha maguk az irakiak fosztanák meg hatalmától Szaddam Husszeint. Az új bagdadi vezetők úgy vonulhatnának ki Kuvaitból, hogy közben megőriznék méltóságukat. Ha erre nem kerül sor — és ha a háború utáni időkre nem határozzák meg világosan a stratégiai célokat —, akkor fennáll az a veszély, hogy Irak térdre kényszerítésén kívül a háborúnak nem lesz más eredménye. Ez esetben Husszeiné lesz a győzelem, még akkor is, ha ő már nem éri meg. A Los Angeles Times című amerikai újság kommentátora az izraeli megtorlás esetleges következményeit elemzi és rámutat arra, hogy bármi legyen is a háború kimenetele, az Irak elleni koalíció egy, vagy több arab tagjának kiválása politikai győzelmet jelenthetnek Szaddam Husszein számára. A cikk így folytatódik: A washingtoni kormánynak komoly erőfeszítésébe került arab országok megnyerése Irak ellen, de legalább ennyi fáradságba tellett Izrael meggyőzése, hogy mérsékelt magatartást tanúsítson. Jeruzsálem tehát belement abba, hogy nem intéz megelőző támadást Irak ellen, habár Szaddam Husszein nyíltan fenyegetőzött a zsidó állam megtámadásával. A cikkíró leszögezi, hogy Izraelnek — kétség kívül — jogában áll a válaszadás, ha támadás éri. Hozzáfűzi azonban, hogy a mindenre elszánt iraki diktátor is pontosan Izrael provokálásán mesterkedik, mert így éket verhet a szövetségesek közé, és eleve megnehezítheti a térség problémáinak későbbi rendezését. Az amerikai lap kommentárja így fejeződik be: A Palesztin Felszabadítási Szervezet tuniszi központjában bejelentették, hogy a Tel-Aviv ellen intézett iraki támadással Izrael is bekapcsolódott a konfliktusba és ezért minden arabnak egységesen Irak oldalára kell állnia. Ezt az elmebajos következtetést persze még cáfolni sem érdemes. Ám sokkal nehezebb lesz az izraeli visszavágás politikai következményeinek hatástalanítása, még akkor is, ha a megtorlás tökéletesen jogos. ★ ★★ A félhivatalos kairói Al Ahram című napilap szintén óvja Izraelt az Irak elleni katonai lépéstől. Az egyiptomi újság hasábjain ez áll: Bármiképpen alakuljanak is az események, Izraelnek tisztában kell lennie azzal, hogy pontosan az ellenkező eredményt éri el, ha megpróbálja a maga javára használni a fejleményeket. Az amerikai kormány is teljesen tudatában van ennek, ezért tett meg mindent, hogy a zsidó államot távol tartsa a katonai beavatkozástól. Egy másik kairói napilap, az Al Akhbar kommentátora főleg azt emeli ki, hogy a háborút semmi esetre sem lehet Irak elleni agressziónak tekinteni. A támadásban résztvevők közül senki sem gyűlöli az iraki népet. Egyedül az iraki vezető csökönyössége, fennhéjázása és makacs kitartása baklövései mellett kényszerítette a világot arra, hogy fegyverrel szedjék ráncba, miután a békés eszközökkel képtelenek voltak a jó útra téríteni Szaddam Husszeint. Békésebb húrokat penget az alighanem legnagyobb példányszámú japán újság, a Jomiuri Szinbun. A tokiói lap hasábjain ez áll: Sajnálatos a fegyveres harc megkezdése, de más választás már nem volt a nemzetközi rend fenntartására. Ha ugyanis a oooooooo