Amerikai Magyar Népszava, 1936. december (37. évfolyam, 336-366. szám)

1936-12-01 / 336. szám

4 Amerikai MIOaeM mmmun nwus vgwNépszava ugróin iummím Mfir mM .Established 1899 by OÉZA D. BERKő alapította l89»-b«n Published daily, Including Sunday by THE AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, INC. 880 Second Avenne Entered as Second Class Matter, P. O. New York, N. Y. Telephone GRamercy 5—6780, 6781, 678$. Editor-In-Chief: DR. ANDOR KDN, föszerkesst« Managing Editor: PÁL NADÁNVI, felelős szerkesztő Business Manager: MAX KAUFMAN, ügyvezető igazgató Advertising Dept., SÁNDOR TARCZ, hirdetési osztály SUBSCRIPTION RATES: United States of America, Canada, Mex­ico, South America, Cnba—one yr. $6.00. 6 mo. $3.00, Daily only. Folreigln Countries and New York .City one year $9.00, 6 months $4.50 Daily only. BRANCH OFFICES: Astorta, L. I., N. T. — ll-Oft Grand Avenue, Astoria, L. I. Bethlehem, Pa. — 843 Bast 4th Street. Bridgeport, Conn.—B78 Bostwick Avenne. Buffalo, NY. — 432 Dearborn Street. Cleveland, Ohio — 41-530 Buckeye Roaa. Chicago, III., •— 619 Wrightwood Ave. Detroit. Mich. — 7914 W. Jefferson Ave. ELŐFIZETÉSI ARAK: As Egyesült Államokban, CanadAban, Mexlcoban, Dél-Amerikában és Cubában* Egész évre $6.00, félévre $3.00. Kül­földre és New Yorkban egész évre $9.00, félévre $4,50.______________ FIÓK IRODÁK: Los Angeles, Cal. —784 S. Arizona Ave. Newark, N. J, — 17 William StrSTc, Maplewood, N. J. Perth Amboy, N. J. — 307 Maple Street. Passaic, N. J. —< 127 Market Street Philadelphia, Pa. — 637 Morse Street. Pittsburgh, Pa. — 812 Johnston Avenne St. Páni, Mlnn. — 132 Bellevue Avenue Trenton. N. J. — 452 Grand St. FOREIGN OFFICES KÜLFÖLDI IRODÁK Franciaország — France, Paris, 88 Avenue des Terner Magyarország — Hungary, Budapest, VIII. Kisfaludy kő» * Anglia — London, W. 14 — 99 Addison Road. Enzdaur A trianoni szerződés igazságtalan, embertelen, nemzetgyilkos Harcolni ellene emberi kötelesség; küzdeni megváltoztatásáéra szent feladata minden magyarnak, Ez az újság műiden erejével minden súlyával, minden rendelkezésére álló eszközzel küzd és küzdeni fog a magyar revízióért és a küzdelmében fegyvertársui kér minden amerikai magyart, politikai pártállásra és felekezeti különbségre való tekintet nélkül, A trianoni szerződést meg kell változtatni. Hová vezethet ez a “béke"? Az ember megborzong, amikor az Európából és Ázsiából ér­kező jelentéseket olvassa. Ime a legutolsó huszonnégy óra leg­fontosabb hírei:A vörös hadsereg helyettes főparancsnoka a szov­jetek kongresszusának moszkvai gyűlésén azzal büszkélkedik, hogy Szovjetoroszországnak 7.000 hadirepülőgépe van , csak egyetlen repülőiskola 8000 új hadipilótát képez ki ebben az évben. Ugyan­ekkor Tokióban a japán hadügyminisztérium bejelenti, hogy fel fogják fokozni a japán fegyverkezést. Mintha Japán eddig nem költött volna sokat fegyverkezésre. (Az állami kiadásoknak csaknem a fele hadicélokra ment Japánban. Az 1937—38-as költ­ségvetésben a hadseregre 205 millió dollárt, a tengerészetre 194 milli dollárt irányzott elő a japán kormány.) S ugyanezen a na­pon Edward Daladier francia hadügyminiszter kijelentette, hogy Franciaország hadereje soha sem volt olyan teljes, mint most. “Békések vagyunk, — mondotta Daladier — de nem fogunk soha sem könyörögni békéért. S nem fogunk soha sem meghajolni semmiféle fenyegtés előtt.” Ismerős szavak ezek, amiket más variációkban hallottunk az utóbbi hetekben az angol miniszterelnök, Hitler, Mussolini, Sta­lin s más kisebb európai országok miniszterelnökeinek a szájából is. Mindegyik azt hangoztatja, hogy a békét akarja megőrizni, de mindegyik hozzá­teszi ehhez, hogy ha harcra kerül a sor, akkor az ő országa becsülettel meg fogja állni a helyét. Milyen más­képpen csengenek azok a szavak, amiket Roosevelt mond a bé­kéről és háborúról. “Én gyűlölöm a háborút” — jelentette ki Roosevelt. Ezt nem mondják az európai államfők. Ők a békéről beszélnek, de közben vigyáznak arra, hogy a háborút ne ítéljék el. Hová vezethet mindez? A békével van játék és a háborúra való felkészülés? Ferrero, a jelenkor egyik legnagyobb történet­írója, aki most Svájcban él, rendkívül érdekes cikket irt a napok­ban erről a kérdésről. Ferrero, akinek egyik főműve a régi ró­mai birodalom fénykoráról és pusztulásáról szól, éles szemmel, a napi politikai felé emelkedve, vizsgálja a fegyverezések okait s megállapítja, hogy ebben a bűnösök a világháború győztes hatal­mai voltak, amelyek nem tartották be ígéreteiket és ugyanakkor, amidőn a legyőzött országokat leszerelték, ők maguk fegyver­kezni kezdtek. Két táborra akarták osztani Európát s ez a rövid­látó, ez az ostoba politika bosszulja meg magát. A hatalmak fegyverkeznek, — írja Ferrero — mert mindegyik fél a másiktól, mindegyik gyanakszik a másikra. Hová vezethet ez a fegyver­kezés? A történelem olyan tudósai, mint Ferrero, tisztán látják, hogy ennek az őrült fegyverkezési versenynek, ennek a folyton erősödő feszültségnek csak egy következménye lehet s ez a há­ború. A húrt nem lehet a végletekig feszíteni. El kell, hogy pattanjon az a húr, amelyet folyton jobban és jobban feszítenek. Az a csoda, hogy eddig még nem pattant el. Az a csoda, hogy az új háború eddig még nem tört k. S ebben a háborús feszültségtől remegő világban csak egyet­len egy biztató reménysugara van a világnak. Ez a reménysugár a buenos airesi konferencia, amelynek kivételes súlyt adott Roose­velt elnök személyes megjelenése. A háborútól rettegő, az igazi békéért áhítozó népek mind Buenos Aires felé tekintenek. Váj­jon a roosevelti szavak elég erőseknek bizonyulnak-e arra, hogy megállásra kényszerítsék a háború felé rohanó Európát és Ázsiát ? Zaharoff legendája A titokzatos múltú, rejtélyes életet élt Sir Basil Zaharoff meghalt. Élete, működése rejtélyét halála sem fogja megoldani, mert bár kalandos, érdekességekkel telített életéről naplót veze­tett, meghagyta halála előtt, hogy azt égessék el és ne hozzák tartalmát nyilvánosságra. Zaharoff neve gyűlöletes volt a népek szemében, mert a nép a maga nagy összeségében gyűlöli a háborút, a vérontást, Zaharoff neve pedig ágyút, muníciót, fegyvert és háborús célokra szánt aranyat jelentett a milliomos tömegek szemében. A tömegek gyűlölték, de azok az országokat igazgató urak, kik hasznát vették Zaharoffnak, elfelejtették ezt a nagy gyűlöle­tet és egyik kitüntetést a másik után adtak neki. Az élete köré fonódott rejtélyes felhőzetet alaposan kihasználta életében Sir Basil, aki talán azt akarta elérni, hogy ezek a legendák még ha­lála után is megmaradjanak. Azzal az utasítással, hogy élete naplóját olvasat­lanul égessék el, úgy látszik, el is érte ezt a célját. Míg egyrészről Sir Basil fegyvereket és lőszereket gyártott s hogy azokat hasznosítsa, országok népeit állította szembe egy­mással a csatamezőn, vannak olyan országok is, melyek — bár­­mily csodálatosan is hangzik — ideiglenes békés biztonságukat köszönhették a Sir Basil szállította felszereléseknek. Szolgálatai, melyekkel azokat az országokat támogatta, me­lyek a legmagasabb kitüntetésekkel halmozták el, éppen olyan legendaszerű­, mint egész titokzatosságokba burkolt élete, sokszor megvitatott, de teljes bizonyossággal soha ki nem derített szár­mazása volt. De egy bizonyos, hogy a modern történelmi idők legérdekesebb egyénisége szállt vele sírba. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Magyarország egyen­­jogúsága és a kisantant A Pesti Hírlapban jelent meg az alábbi érdekes cikk: A bécsi hármas értekezlet tudvalevőleg a magyar egyenjogúság kérdésével is foglal­kozott. Az értekezletről kiadott hivatalos tájékoztató szerint az olasz, magyar és osztrák kormányok képviselői teljesen egyetértenek abban, hogy elismerik a ma­gyar kormánynak és az osztrák kormány­nak a fegyverkezési egyenlőségre vonatkozó álláspontja a helyes és jogszerű voltát, mert ez a jogegyenlőség megfelel az igazságosság elemi elvének. Miután Ausztria az 1936 jú­nius 2-iki­ deklarációval már egyoldalúan helyreállította a maga fegyverkezési egyen­jogúságát, a bécsi határozatnak ez a része elsősorban Magyarország javára szól. Ma­gyarország számára szóló biztató ígéretet rejteget magában a bécsi hivatalos tájékoz­tatónak az az ígérete is, hogy a három kor­mány a fegyverkezési­­egyenjogúság megva­lósítása céljából érintkezésben fog maradni egymással. Más szóval Olaszország és Ausztria támogatni fogják Magyarországot egyenjogúságának visszaszerzésében. A kisantant külügyminiszterei most elő­zetes diplomáciai érintkezés után közös saj­tónyilatkozatban felelnek a bécsi hivatalos tájékoztatóra. A sajtóközlemény ezt mond­ja: “Értesülve a bécsi hármas értekezletről kiadott közleménynek a fegyverkezési egyenjogúságról szóló részéről, a kisantant államai szükségesnek tartják, hogy hivat­kozzanak arra, hogy a kisantant-államok már 1933 májusában kifejezetten kinyilvá­nították a fegyverkezés tárgyában hozzájá­rulásukat a jogegyenlőség elvéhez, ezt azon­ban ahhoz a feltételhez fűzték, hogy annak megvalósítása szabad tárgyalások útján formális biztonsági garanciákkal történjék.” A kisantant hivatalos közleménye itt a kisantant-államok külügyminisztereinek 1933 május 30-án Prágában tartott értekezletü­kön hozott határozatára utal. Ez a határo­zat az értekezletről annak idején kiadott hi­vatalos tájékoztató szerint így szól: “A kis­­antant-állmok hozzájárulásukat adják az egyenjogúság alapelvéhez, amelyet fokoza­tosan, a minden nemzet számára megvaló­sítandó biztonság keretében kell megvaló­sítani.” Emlékezzünk vissza arra a történelmi anekdotára, amely szerint a tréfakedvelő Mátyás király egy alkalommal a következő parancsot adta egy eszéről híres leányzónak: “Hozzál ajándékot és nem is!” Az okos le­ányzó erre kalickában egy galambot hozott a királynak, de amikor átnyújtotta a kalic­­kát, kinyitotta annak az ajtaját és a galamb elrepült. A kisantant ugyanilyen szellemesen óhajt­ja megoldani a magyar egyenjogúság kér­dését. Azt nem felelhette a bécsi határozatra, hogy Magyarországnak nincsen joga az egyenjogúságra. A páriskörnyéki békeszer­ződések, amikor Magyarországot, Ausztriát, Magyarországot és Bulgáriát fegyverkezé­sük korlátozására kötelezték, kilátásba he­lyezték, hogy a győztes államok i­s a lesze­relt államok színvonalára fogják csökken­teni a saját haderejüket. Ez az ábránd szétfoszlott: a lefegyverzés gondolata a genfi konferencia kudarca óta messzebb van, mint valaha. Miután lehetetlenné vált, hogy a győztes államok saját kötelezettsé­güket teljesítsék, természetszerűen fölújul a legyőzöttek joga arra, hogy a többi állam módjára ők is tetszésük szerint gondoskod­janak biztonságukról. Németország és Ausztria már levonták a helyzetből folyó természetes következtetéseket. Kihirdették fegyverkezési szabadságukat. Az ötszáz­­millió lakosságú, lázasan fegyverkező Euró­pában ma már összesen tizenötmillió lakos­sal csak két kicsiny örök fegyvertelenségre ítélt ország van: Magyarország és Bulgária. Lehet-e Európa lakosságának két százalé­­kától megtagadni azt a jogot, amelyet kor­látlanul élvez a másik kilencvennyolc száza­lék? Természetesen nem lehet. Ezért a kisan­tant sem meri azt mondani, hogy a bécsi értekezletnek az egyenjogúságra vonatkozó része jogtalan, vagy igazságtalan. Ellenke­zőleg: mint jogtisztelő nemes népek hozzá­járulnak a jogegyenlőség elvéhez, ezt azon­ban két feltételhez kötik. Az egyik, hogy a jogegyenlőség megadása tárgyalások alap­ján történjék. A másik, hogy a május 30- án hozott prágai határozat szerint ezt az el­vet a “minden nemzet számára megvalósí­tandó biztonság keretében kell megvalósí­tani”. Vagyis: A kisantant a gyakorlatban ak­kor adja meg Magyarországnak a fegyver­kezési egyenjogúságot, ha már előzőleg megvalósították az általános biztonság fel­tételeit. Az utolsó évek nyilvánvalóvá tet­ték, hogy az általános biztonság feltételeit éppen olyan kevéssé lehet megvalósítani, mint az általános lefegyverzést. Ha pedig mégis megvalósítható lenne az általános biz­tonság, rögtön meg lehetne csinálni az álta­lános lefegyverzést is s akkor Magyarorszá­got nem kellene fölfegyverkezni. Ezek után nyilvánvaló, hogy a kisantant részéről sza­bott föltétel nem egyéb, mint időtlen időkre való elhalasztása Magyarország jogos kí­vánsága teljesítésének. A kisantant külügyminiszterei tehát hoz­zák Magyarországnak a békegalambot. De kinyitják a kalickát és a galamb, mielőtt (Folytatás az utolsó oldalon) LÁTOGATÁS AZ ÖREG TIMESNÉL Este 9-től hajnali 4 óráig az angol világlap szerkesztőségében London, november hó. A Times a Printing House Square-en van, a Blackfriars­­ ban. Csendes, komor városrész. Az épület, melyben a világ leg­tekintélyesebb napilapja készül, szürke, ódon ház s inkább múlt­­századbeli kollégiumnak, vagy kórháznak látszik. Itt, ezen a helyen készültek az első példá­nyok. 1785 január elsején látott napvilágot a Times őse, a­z“The Universal Register” és, 1783 el­ső napján mutatkozott be a vi­lágnak: A Times. Azóta száz­­negyvennyolc esztendő telt el s a Timesnél alig változott valami. Virág és mosoly Este úgy kilenc óra körül jár­hat az idő, amikor belépünk a Time­s épületének keskeny, bar­nára fényezett kapuján. Hihe­tetlen csend van. Öreg portás jön elénk s miután kellőképpen igazoltuk magunkat, különböző levelekkel, írásokkal bizonyí­tottuk, hogy illetékesek látoga­tásunkat jóváhagyták, végre bebocsát. Keskeny csigalépcső vezet fel az emeletre, néhány pillanatig ténfergőnk, majd eli­­bénk jön egy igen rokonszenves, kedves gentleman, a Times me­nedzsere, aki az öreg portás jó­voltából értesült érkezésünkről. Most mosolyok következnek, fe­lejthetetlen angol mosolyok... A menedzser mosolyog, a szem­bejövők mosolyognak, szobákba nyitunk be, bocsánatot kérünk, amiért zavarunk, válasz: mo­soly, a felejthetetlen angol mo­soly. Itt, ebben az épületben most ezekben az órákban egy lap készül: a Times. Minden so­ra súllyal bir, távoli országok kormányfői, politikusai másnap, vagy harmadnap reggel kezük­be veszik s nem minden szem­rebbenés nélkül regisztrálják, mit ír a Times. Most készülnek e sorok.... s akik írják, moso­lyognak s szekfát tűznek a gomblyukukba... Tíz vonalon: a kontinens beszél.... Az emeletek hosszú folyosóin kétoldalt szobák sorakoznak, a munkatársak szobái: szép, ta­pétázott szobák, finom szőnyeg, vázában virág s a kandallóban fahasábok izzanak. Az úr, aki ezekben a szobákban ül, rend­szerint az idősebb nemzedékhez tartozik, a munkatársak nagy­része 30—40 éve szolgálja a Timest. A folyosó végén van a nagy tanácskozóterem, hosszú, faragott, barna asztal, nincsen bevonva zöld posztóval, közepén kis terítő s óriási kristályvázá­ban friss virág. Most másik folyosóra fordu­lunk ki, itt már valamivel élén­­kebb az élet. Telefonfülkék so­rakoznak egymás mellett. Tíz fülke. Telefonoslányok, fejükön hallgatóval, most a kontinenst veszik. A Times külföldi tudó­sítói adják a híreket: Páris, Berlin, Hága, tíz vonal, mind a tíz beszél, tíz ország híranyaga fut be most ide a Timeshez­, a Printing House Square-re.­­ (Folytatás a 6-ik oldalon) ESTÉLYI TOILETTE MAJOMSZŐRMÉVEL LONDON, nov. hu. (Az Amerikai Magyar Nép­szava londoni szerkesztőségétől) Soha nem érdekelte a szőrme annyira a hölgyeket, mint ezen a télen. Tekintettel azonban arra, hogy Londonban a leg­finomabb, a legdrágább szőrme is megszokottá vált már, új szőrméről, valami egészen fan­tasztikus, egzotikus szőrméről kellett gondoskodniuk a divat­kreátoroknak. Így született meg a legújabb szőrme, a majomszőrme, ame­lyet eleinte csak délutáni ruhák­ra “mertek” rátervezni a divat­királyok és királynők. Most azonban megjelent a majom­szőrme este is: a legelőkelőbb hotelek vacsoratermeiben és a legfén­yűzőbb bálokon.” Majom­szőrme nagy estélyi toilette” — ez a londoni divatvilág legújabb szenzációja. Egyéb újdonságok: 1. EZÜSTRÓKA NAGYES­TÉLYI. — Violaszinű, nehéz krepszatinból készül s termé­szetesen — hátnélküli. Ez az anyag elég erős, elég “masszív” ahhoz, hogy három-négy rádol­gozott nehéz ezüstrókát elbír­jon. A szoknyaszegély, termé­szetesen, erősen fodrozott, hogy a szőrme esését elősegítse s elől — ugyancsak természetesen — nyílt; ezzel a könnyedséggel mintegy egyensúlyozza a toil­­lette egyéb “nehézségeit”. 2. ESTÉLYI TOILETTE MA­JOMSZŐRMÉVEL. — Paradi­­csomszínű, gyílrhetetlen sifon­­bársonyból készül ez a gálaru­ha, amely mintegy fürdőtrikó­­szerűen feszül elől a hölgyek derekára, mellére. A ruhát, két­oldalt és lent, a szoknya szegé­lyén, szúrósan kifelé álló, bar­­naszimű majomszőrme díszíti, amely valahogy a polinéziai szi­getek egzotikus varázsát idézi fel a szemlélőben. (Ha a poliné­ziai nők olyan szépek tudnának lenni, mint a londoniak...!) Tagadhatatlan, hogy ez a ruha remekül fest magas, szőke, ki­rálynői termetű hölgyeken. 3. “SYMPHONY IN BLUE”. Sárga, selyemtalétából készül ez az öltözék, hozzáilleszthető tunikával, ám tengerkék, fátyol­­szerű cape tarkítja azt. Ez a cape mostanában nagyon kelen­dő és divatos az angol főváros­ban, mert nemcsak ruhadarab, de az arcfátyola után valóságos “testfátyol”, amely alkalmas arra, hogy a hölgyek játszadoz­hassanak, elfödhessék, eltakar­hassák, igézővé, titokzatossá tehessék magukat vele...! A tengerkék cape, a “Symphony in blue” mindenre jó. Még arra is, hogy idejében levethesse a szépség s megmutathassa házá­nak, meztelen izgató vonalát mindenkinek... Lóránt Mihály Hunderterek és szenátorok Dr. Flaxmeyer József székesfővárosi ta­nácsjegyző könyvet írt Budapest régi köz­­igazgatási szervezetéről és alkalmazottairól. Tulajdonképpen azt írta meg, miképpen lett Pest-Budából Budapest. A Budavár vissza­foglalása utáni idő megrajzolásával kezdi és ott hagyja abba, mikor az 1872. évi XXXVI- ik törvénycikk három faluszerü várost: Bu­dát, Pestet és Óbudát Budapestté olvasztja. Budapest közigazgatási szervezetének törté­­nee voltaképpen a magyar főváros szabad­ságharca, küzdelme az autonómiáért. A XVIII. század elején még csak a kamara­igazgatóság béklyóiból szeretne kiszabadul­ni, később pedig a mindenható magisztrátusi hatalmát és hatalmaskodásait próbálja visz­­szaverni a polgárság, hogy a maga számára szerezze meg az impériumot. A magisztrátus azonban minél kevesebb beleszólást enged a­­választott polgárságának (az akkori város­atyáknak) a községi dolgokban. A választott polgárság, vagyis a lakosság képviselőtes­tülete nagyobb ellenőrzést követel a maga számára, a tanács viszont kézzel-lábbal tilta­kozik az eféle törekvések ellen, azzal érvel­vén, hogy a magisztrátus tekintélyének rendkívül ártana, ha a választott polgárság­nak megadnák az ellenőrző és számonkérő jogot, így aztán a választott polgárság egy­előre kénytelen megelégedni azzal, hogy ő csupán véleményező szerve a közigazgatás­nak. Neki csak indítványozó joga van és a magisztrátus egyik-másik ügyben kikéri vé­leményét vagy tanácsát. De csak kikéri a ta­nácsát, ellenben ritkán fogadja meg. A választott polgárság tekintélye II. Jó­zsef alatt kezd erősödni. Addig a városi kép­viselet a külső­ tanácsból és a választott pol­gárokból állott. A külső tanács úgy Budán, mint Pesten 24—24 tagból állott, míg a vá­lasztott polgárságnak Budán 60, Pesten 100 tagja volt. József császár rendeletére azután a külső tanács intézménye megszűnt, a vá­lasztott polgárság tagjaiból pedig megalakí­tották a gazdasági bizottságokat. A válasz­tott polgárság 1843-ban már közgyűléseket is tartott, amelyen azokat a gazdasági ter­mészetű kérdéseket tárgyalták meg, melyek­nél a százas bizottság véleménye nem egye­zett a magisztrátuséval. Ha azonban a köz­gyűlésen sem tudták összeegyeztetni a két­féle álláspontot, akkor a magisztrátus min­dig a saját feje szerint cselekedett. Az 1848-ik esztendő teremti meg a városi közigazgatásnak azt a formáját, mely leg­jobban hasonlít a maihoz. Pesten megszűnik a százfejű “választott polgárság” és megala­kul helyette a városi képviselőtestület, ame­lyet az elektorok választanak, mégpedig tit­kos szavazással. Az elektorokat viszont a polgárság választja, ugyancsak titkos sza­vazással. Az új törvény szigorúan megálla­pítja, hogy kinek van választójoga. Persze a nőket kizárják a választásból. Az elektorok aztán, amint említettük, megválasztották azt a képviselőtestületet, mely megfelel a mai törvényhatósági bizottságnak. A képviselők számát a lakosság számarányában állapítják meg. 1848-ban Pest képviselőtestülete 247 tagot, Budáé 168 tagot számlált. A képvise­lőtestület a városi főtisztviselőkkel együtt tette a közgyűlést, melynek elnöke a polgár­­mester volt. A polgármester akadályoztatása esetén a legidősebb városi képviselő elnökölt a közgyűlésen. Az új szervezet 2650 szóval főpolgármesterré választotta Rottenbiller Lipótot, főbíróvá pedig Graefl Józsefet. Vá­­roskapitány Láng Ignác lett, alpolgármester pedig Sógody Sándor. Budán a tisztújító szék Walhheim János eddigi tanácsnokot válasz­totta polgármesterré. Városbíró Schreiber Ferenc lett, városkapitány pedig Andorfy Károly. *► A két város azonban nem sokáig örülhe­tett új közigazgatási szervezetének.» Win­­dischgrätzék bevonultak Budára és Pestre, Havas József lett a királyi biztos, aki a régi magisztrátust lemondatta. Az abszolutizmus idején az osztrák hatalom új vezetőket tett a város élére és új közigazgatási szervezeti és szolgálati utasítást bocsátott ki. Az új szabály szerint eredetileg Pest 36, Buda pe­dig 30 községi tanácsost kapott volna, a ké­sőbbi tárgyalások azonban a község tanács­tagjainak számát Pesten 53, Budán pedig 36 főben állapította meg. Budán és Pesten a községtanács tagjait a helytartó nevezte ki, mégpedig három esztendőre és a kinevezet­teknek hűségeskü­t is kellett tenniök. Az­ abszolutizmus alatt jól fizették a tiszt­viselőket, Albrecht főherceg, az új kormány­zó 1852 május 6-án bocsátotta ki ama sza­bályzatot, melyben elrendeli, hogy a tisztvi­selők hivatalos eljárásnál magyar szabású tisztviselő egyenruhát kötelesek viselni.Ezek­­nek az egyenruháknak a viselését hivatalon kívül is megengedte ugyan, egyúttal azon­ban minden más nemzeti öltözet viselését megtiltotta. Ez a hivatalos ruha sötétzöld posztóból való atilla, a szolgálati ágak sze­rint hatféleképpen változó színű bársonygal­lérral és ujj­hajtókával, rangszerint arany­vagy selyemgombokkal, paszománttal, zsinó­rokkal és vitézkötéssel. A rangot a galléron varrott rozetták száma jelezte. Teljes dísz­ben a tisztviselők magyaros övet is viseltek, arany vagy fekete selyemzsinórból és panyó­­kásan függő prémes “csarapét”. Tigyan­(Folytatás az utolsó oldalon)

Next