Amerikai Magyar Népszava, 1939. május (40. évfolyam, 121-152. szám)
1939-05-01 / 121. szám
r* Miujsán az Óhazában RAD1Q Felbecsülhetetlen károkat okozott a Sajó, Zagyva és Tarca áradása Szörnyű napjai voltak a Sajóvölgy lakosságának. A mindent elborító, hömpölygő ár valósággal elnyeléssel fenyegette a borsodi falvak lakosságának vagyonát és életét. A déli órákban Bánrévénél 435 centiméter nagyságot ért el a Sajó árszintje és ez 18 centiméterrel haladta meg az eddig ismert maximális vízállást. Az elöntött terület nagyságát a mai napig sem lehetett megállapítani, annyi azonban máris bizonyos, hogy húszezer katasztrális hold körül lehet az ár alá került föld. Vajdán nyolc ház dőlt össze, Borsodszirák és Edelény között, de más helyeken is az országúton egyméteres víz hömpölyög, a közlekedés teljesen lehetetlenné vált. Center, Sajóvelezd és Sajónémeti utcáin is rohanó áradat hömpölyög, amely bútorokat, ólakat, megfulladt állatokat, szegény emberek kis vagyonkájának roncsait sodorja magával. Mezőkövesd és Andornak között az utat teljesen ellepte az ár, ugy hogy Andornakot az országutan nem lehet megközelíteni. Vitéz Borbély Maczky Emil főispán kiutazott az árvizsujtotta területre, az Edelény felé vezető országúton azonban valóságos tenger állta útját autójának. A főispán visszafordult és Sajókazára próbált eljutni, azonban ezt a községet sem tudta megközelíteni. Szerényfalván gróf Serényi Ödön kastélyához is csak csónakkal tudott eljutni a főispán. Ebben a községben egyébként tíz házat döntött össze a rohanó áradat. Egész éjjel fáklyafénynél dolgozott a Sajóvölgy népe A lakosság mindenütt rémülten menti vagyonkáját és a két év előtti súlyos katasztrófa adja az energiát az emberfeletti munkáihoz. Borsod egész férfi lakossága éjjelnappal dolgozik, hogy gátat vessen a rohanó ár pusztításának. A késő délutáni órákban a pánikszerű rémület némileg alábbhagyott, mert Bánrévéről azt jelentették, hogy a víz hirtelen egy méterrel apadt és a vízállás 346 centiméterre esett vissza. Ekkor azonban még nem lehetett tudni, hogy az éjszaka folyamán nem jön-e újabb árhullám, így a rendelkezésre álló időt is állandó munkával töltötték és a lakosság fáklyafénynél dolgozott egész éjszaka a gátak és töltések megerősítésén. A miskolci Csorba-telepen minden utca víz alatt állt. A áradat betört a lakásokba és összetört bútordarabokat sodort ki az ablakon, ajtókon keresztül. A szegény utcai árusok, akik ezt a telepet lakják, alig tudtak valamit megmenteni ingóságaikból a rohanó ár pusztítása elől. A csorbatelepi katasztrófát még az is növelte, hogy a Boldva és a Sajó hatalmas áradása egyetlen hullámzó, tarajos tengerré olvadt össze csütörtökön. Amerre a szem ellát ezen a vidéken, kilométereken keresztül, mindent víz borít, amelynek hullámain tutajokon, ladikokon szegény emberek mentik holmijukat. Gyors segélyt kértek a kormánytól a borsodi falvaknak A Csorba-telepen is apadt a víz, de a házakba még nem költözhettek vissza a telep lakói, akiket Miskolc város ideiglenes szükséglakásokban helyezett el. (Borzalmas volt az árvíz pusztítása az úgynevezett Mexikói-völgyben is, amely Miskolc határában van és közelében folyó sincs. A hatalmas esőzés következtében ugyanis a Bükkből olyan hatalmas áradat zúdult a völgybe, hogy két-három méteres áradat hömpölygött végig a völgy fenekén. Fákat csavart ki és minden útjába eső dolgot elsodort. Reggelre ez az áradat is elvégezte pusztító munkáját és leapadt mintegy másfélméteres mély medret hagyott maga után. Az óriási esőzések után ma reggel derűs napfényre virradt egész Borsod vármegye. Megvan tehát a remény, hogy a további esőzés megszűnik és visszahúzódik a hömpölygő ár, amely végigsanyargatta Borsod vármegye népét. Az árvíz által okozott pusztulás mértékét még nem lehet megállapítani, sőt a kár megállapítása jóformán még folyamatban sincs, mert az elöntöttt területeket nem lehet megközelíteni. Vitéz Borbély Maczky Emil főispán az árvíz által sújtott terület lakosai részére a kormánytól gyors segélyt kért. Roppant arányú víztömeg hömpölyög lefelé a Fehér-Kőrösön Gyuláról jelentik. Már jelezték a román megszállás alatt levő községek árvédelmi hatóságai, hogy a Fehér-Kőrösön hatalmas arányú víztömeg hömpölyög alá. Ma éjjel két órakor Kisjenő és Erdőhegy községeknél a folyó áttörte a balparti gátakat, Székudvarnál pedig a jobbparti gátat szakította át és most óriási áradat hömpölyög a trianoni határok felé. Minden valószínűség szerint benyomul ez az áradat a Fehér és Fekete Kőrös deltájába s ez esetben Békés vármegye jelentős területei viz alá kerülnek. De nincs kizárva az sem, hogy ha a hegyekben az olvadás tovább tart és újabb árhullám zúdul alá, az árvíz esetleg Gyula városát is fenyegeti. Az árvédelmi hatóságok természetesen minden lehetőt megtettek a veszedelem elhárítására. Hevesben és Borsodban lassan elmúlik a veszély A földmivelésügy minisztérium vízrajzi osztályától kapott felvilágosítások alapján megállapítható, hogy az árvízveszedelem csökkenőben van. Mint mondották, a vízrajzi osztály messzemenő intézkedéseket foganatosított az árvízveszély leküzdésére, de ezt nagyban elősegítette az a tény, hogy Hatvannál a Zagyva csütörtökön a késő éjjeli órákban már hét centiméterrel apadt. Délben még veszedelmes volt a helyzet, amennyiben a víz elárasztotta az országutat, behatolt a cukorgyárba és a hatvani állomásra is. A miskolci osztálymérnökség részéről Németh Béla osztálymérnök utazott a helyszínre, továbbá utász és hidász-csapatokat vezényeltek ki az áruterületekre. Az árvízveszély már csak órákig tarthat. Bánrévéről is beérkezett a jelentés, amely szerint a Sajó hatvan centimétert apadt s a Zagyván és a többi kis mellékfolyókon is lényeges apadás következett be. Délelőtt kilenc órakor újabb jelentések érkeztek, amelyek közlik,hogy a Zagyván, a Sajón és a mellékfolyókon újabb harminc-ötven centiméteres apadás következett be s igy alapos a remény, hogy két-három napon belül az elöntött részekről a víz visszavonul. A Dunába ugrott egy volt hírlapíró Rupert Rezső országgyűlési képviselő bejelentette a főkapiányságon, hogy ügyfele, Reiner Ferenc volt gyöngyösi hirapíró levélben bejelentette, hogy öngyilkos lesz. Az esküéri hajóállomásról a Dunába etette magát egy férfi, akiről, amikor kimentették, kiderült, hogy azonos Reiner Ferenccel. Rókus kórházba vitték. Kútbaölte két kisgyermekét Felder Ferencné tamási községbeli földműves felesége idegrohamában az udvarban lévő kútba dobta ötéves Irén és hároméves Erzsbet nevű leányait, majd maga is utánuk ugrott. Az asszonyt sikerült kimenteni, de két gyermeke már halott volt, mire kihúzták őket a kútból. A csendőrség letartóztatta a gyilkos anyát. János Vitéz írta: PETŐFI SÁNDOR XVII. Másnap, amint az ég alja jövendölte, Csakugyan szél támadt, még pedig nem gyönge. Zokogott a tenger hánykódó hulláma A zugó fergeteg korbácsolására. Volt a hajó népe nagy megijedésben, mint szokott lenni olyan vad szélvészben. Hiába volt minden erőmegfeszítés, Nem látszott sehonnan érkezni menekvés. Sötét felhő is jön, a világ elborul, Egyszerre megdördült az égiháboru, Villámok cikáznak, hullnak szabaszerte, Egy villám a hajót ízről porra törte. Látszik a hajónak diribje-darabja, A holttesteket a tenger elsodorja. Hát János vitéznek milyetén sors jutott? Őt is sodorták a lelketlen habiak? Hejh biz a haláltól ő sem volt már messze De mentő kezét az ég kiterjesztette, S csodálatos módon szabaditotta meg, Hogy koporsója a habok ne legyenek. * Ragadja őt a viz magasra, magasra,’ Hogy tetejét érte már a felhő rojtja. Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel megkapta a felhőt mind a két kezével. Belekapaszkodott, el sem szalasztotta, S nagy erőködéssel addig függött rajta, Mignem a felhő a tengerparthoz ért, Itten rálépett egy szikla tetejére. Először is hálát adott az istennek, Hogy életét ekkér szabadította meg. Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette, Csakhogy el nem veszett a kinccsel élete. Azután a szikla tetején szétnézett, Nem látott mást, csupán egy grifmadárfészket. A grifmadár éppen fiait etette, Jánosnak valami jutott eszébe. Oda lopózkodott a fészekhez lassan, És a grifmadárra hirtelen rápattan, Oldalába vágja hegyes sarkantyúját, S furcsa paripája hegyen-völgyön tulszáll. Hányta volna le a madár nyakra-főre, Lehányta volna ám, ha bitt volna véle, Csakhogy János vitéz nem engedte magát, Jól átszoritotta derekát és nyakát. __ Ment, tudj’ az isten hány országon keresztül, Egyszer hogy épen a nap az égre kerül; Hát a viradatnak legelső sugara. Rásütött egyenest faluja tornyára. Szent isten! hogy örült ennek János vitéz, Az öröm szemében könycseppeket idéz; A madár is, mivel szörnyen elfáradt már, Vele a föld felé mindinkább közel jár. Le is szállott végre egy halom tetején, Alig tudott venni lélekzetet szegény, János leszállt róla és magára hagyta, És ment, elmerülve mély gondolatokba. “Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket, De meghozom régi hűséges szivemet, És ez elég neked, drága szép Iluskám! Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám.” Ily gondolatokkal ért a faluvégre. Érintette fülét kocsiknak zörgése, kocsiknak zörgése, hordóknak kongása; Szüretre készült a falu lakossága. Nem figyelmezett ő szüretre menőkre, Azok sem ismertek a megérkezőre. A falu hosszában ekképen haladott A ház felé, ahol Iluskája lakott. A pitvarajtónál bereszketett keze, S mellében csakhogy el nem állt lélekzetre. Benyitott végtére; de Iluska helyett Látott a pitvarban idegen népeket. “Tán rossz helyen járok,” gondolta magában. És a kilincs megint volt már a markában. “Kit keres kegyelmed? nyájasan kérdezte, János vitézt egy kis takaros menyecske. Elmondotta János, hogy kis és mit keres. “Jaj, eszem a szivét, a naptól oly veres! Bizony, bizony alig hogy reá ismertem.” Szólott a menyecske meglepetésében. “Jöjjön be márna, hogy az isten áldja meg, Odabenn majd aztán többet is beszélek.” Bevezette Jánost, karszékre ültette S igy folytatta ismét beszédét mellette. (Folytatása következik) . AMERIKAI MAGYAR NÉPSZXVX Május elején leplezik le a kassai Báthory-szobrot A Kassán felállítandó Báthory-szobor, melyet Pásztor János és Lechner Jenő készítenek, a kassai múzeum előtti sétányon nyer elhelyezést. A szobor leleplezésére előreláthatólag május elején kerül sor. A szoborleleplezési ünnepségen az egész Felvidék résztvesz. Magyarországi rövidhullámú rádióműsor HAT-4 kivételes adóállomáson : 9.125 ke- 32.88 m. HÉTFŐ, MÁJUS 1-ÉN ESTE 7-TŐL 8 ÓRÁIG “Rózsabokorban jöttem a világra”. Magyar nóták. “Májusfa”. Ortutay Gyula dr. előadása május népszokásokról, hanglemezekkel. Magyarnyelvű hirszolgálat. Népdalátiratok, Noszeda Károly feldolgozása. Énekli a Vakok Home“Magyar tánc”, Kobay szerzeménye, hegedűn előadja: Szikra Lajos. Angolnyelvü hirszolgálat. Jos Énekkara. Szlovák és ruszin nyelvü hirszolgálat. Szózat. Rákóczi induló. KEDD, MÁJUS 2-ÁN ESTE 7-TŐL 8 ÓRÁIG “Tavaszi dal”, Farkas Ödön szerzeménye, énekli Sándor Mária. Magyarnyelvű hírszolgálat. “Vivace”, Mikus-Csák István szerzeménye, előadja a Budapesti Hangverseny Zenekar, Polgár Tibor vezénylésével. Angolnyelvű hírszolgálat. “Szeretnék május éjszakában...”, Suki Tóni és cigányzenekara muzsikál. Szlováknyelvü hirszolgálat. Ruszinnyelvü hirszolgálat. Magyar Hiszekegy. Rákóczi induló. (Folytatás az 1-ső oldalról) . csak gratulálhatok a tervezőknek és azoknak, akik építették.” Történelmünk szerint április harmincadika első elnökünk ünnepélyes eskütételének ünnepe, de ezentúl talán kettős jelentősége is lesz a napnak, mert George Washington eskütételén kívül ünnepelni fogjuk a New York World’s Fair megnyitásának napját is. Majd rövid történelmi visszapilantással emlékezett meg az elmúlt 150 évről és az amerikai alkotmányról, mely csak egy ízben hozott megszorító intézkedéseket, mikor a szerencsétlen emlékű italtilalmat életbe léptete tték, melyet azonban sikertelen kisérletezések után visszavont és megszüntetett az ország lakossága. Az alkotmány kiterjeszthető Mi sem bizonyítja jobban az amerikai alkotmány nagyszerűségét, mondta az elnök, mint az, hogy az eredetileg 13 államra vonatkozó okirat ma 48 állam és 130 millió amerikai lakos érdekeit hűségesen szolgálja. Megemlékezett a polgárháborúról, mely után azonban az Amerikai Egyesült Államok összes államai soha nem tapasztalt egyetértésben éltek és élnek ma. Ez az együttélés teremtette meg a teljesen egyöntetű civilizációt, melynek fő célja az előremenetel és a rendelkezésre álló emberi erő és nyersanyagok kihasználásával jobb és szebb jövő megteremtése mindannyiunk számára. Két nagy kiállítás mutatja Amerika nagyságát Egyszerre két nagy kiállítás mutatja mit ért el Amerika, a new yorki és san franciscoi. Csak hálát adhatunk azonban az ország első elnökének és annak a bölcs előrelátásnak, mely ezt a jövőt megalapozta és lehetővé tette. A két kiállítás a barátság jelképe. Tizenhét külföldi nemzet üdvözölte rádión át a New York World’s Fairt és közvetve az Egyesült Államok elnökét. Ezt az alkalmat használja fel arra, hogy mindannyiuknak hálás köszönetet mondjon baráti érzelmeikért és biztosítja mindannyit, hogy az amerikai nép teljes mértékben viszonozza ezt a jóindulatot. “Üdvözlöm mindazokat, akik már itt vannak, szeretettel meghívom azokat, akik későbbi időre halasztották látogatásukat. Ez a kiállítás a nemzetközi jóakarat és barátság jelképe, kívánom, hogy a közeljövő eseményei az egész világon meghozzák a várva-várt békét és együttérzést, legforróbb reménységeink teljesülését.” “És most elérkezett az a pillanat, melyben némi elfogultsággal és ünnepélyesen ki kell jelentenem, hogy az 1939 évi New York World’s Fair megnyílt”. Roosevelt elnök mélyhatású beszéde után végetért a hivatalos megnyitási ünnepség és a kiállítás hatalmas területén eloszlott a tömeg, hogy résztvehessen a többi ünnepségeken és látnivalókon. A megnyitás napjára olyan gazdag programot állított össze a kiállítás vezetőiégé, hogy minden órára esett egy-egy “szenzáció” és a látogatók százezrei csak éjféli két óra után hagyták el a “Holnap” birodalmát. LÁZADÁSOK INDIÁBAN BOMBAY, India, ápr. 30. India keleti részében Gaengpur szabad államban többrendbeli lázongások törtek ki. A rendőrség rálőtt a lázongó tömegekre és a tüzelésnek hatvanöt emberélet esett áldozatul. Fizessen elő az Amerikai Magyar Népszavára A Világkiállítás ünnepélyes megnyitása Csörgő bácsi középkori hangszere amely csak a bánatot dudorássza Miről nevezetes Szentes? Ha a múzeum igazgatóját kérdezem, azt mondja: arról, hogy ott székelt valaha Attila és tanúnak mindjárt megnevezheti Priscus retort, meg II. Theodoziust. Egyik gimnáziumi tanár azt állítja, hogy nincs különb a szentesi nótánál, van azonban, aki a szentesi naspolyára esküszik, amelyből évenként húsz vagont szállítanak el innen. A szentesi rendőr azt feleli érdeklődésemre : — Menjen az úr a múzeumba, nézze meg Rózsa Sándor dohányzacskóját! Annyi azon a virág, mint a réten. Mindezeket a nevezetességeket elismerjük, de találunk itt olyan kurióziumot is, amely kiveszőfélben van és utolsó tanyája Szentes városa. Ez a furcsa középkori hangszer, úgy hívják: nyenyere. Valamikor főleg a franciák játszottak rajta, akik ezen a néven tisztelték: veille. A középkorban ragyogott a nyenyere, vagy tekerő (a hangszer tekertető korongja miatt hívták így), de még a francia háború idején is búsultak mellette Napóleonnak az oroszországi télben sínylődő gránátosai. A párisi clurnyi múzeumban aranyozott, díszes faragású nyenyerét mutogatnak és három nyenyeréje van a szentesi múzeumnak is. A nyenyere történetét a XI. századig vezetik vissza, de 200—300 évvel ezelőtt Nyugateurópában és Magyarországon is a legnagyobb divatban volt. Franciaországban szalonhangszer volt, virtuózok mutatták be rajta művészetüket és jeles zeneszerzők írtak iskolákat és műdarabokat nyenyerére. Haraszti Emil szerint a Gellért-legendában szereplő Szimfónia Hungarorum azonos a Nyenyere Hungarorummal. Aztán eltűnt a nyenyere. . . • El is feledték. Még a nevét is. És legfeljebb Szentes és Csongrád vidékén akadtak elvétve nyenyeresek, akik elővették ezt a furcsán zümmögő hangszert, amely hegedűre emlékeztető instrumentum, három szál húrja, egy forgó korongja és több billentyűje van. A körvonót forgatják, vagy ahogy Szentes vidékén mondják, “tekerik”, a billentyűn játszanak s akkor a ládikóban halk melódia duruzsol, régi fájdalmakat őrző muzsika, amely mellett csak piano lehet énekelni. Szentesen az öreg Csörgős Jóska az utolsó magyar nyenyerés, aki ma is megforgatja néha a nyenyere mély bánatot halászó korongját. A szentesi utcákon elindulunk az utolsó magyar nyenyerés felé. Kint, a szélesen terpeszkedő város külső területe irányába baktatunk a csípős szélben. A határban szélmalom forog szaporán. Kísérőm magyarázza: — Nehogy azt tessék hinni, hogy ezeket a malmokat a szél hajtja. Benzinmotorral dolgozik valamennyi. Szinte nem is értjük, miért kell forogni a hatalmas lapátkeréknek. Földszintes vályogházhoz érünk. Átbotorkálunk a kis udvaron a benyitunk. Lógó őszbajuszu öreg nyitja ki az ajtót, s mikor megtudja, mi járatban vagyunk, elneveti magát: _ Tán lagzi lesz? Megmondjuk, hogy hallani szeretnénk a nyenyerét, mire kedvetlenül szól: — Oszt bor nélkül gondolják? Kipirult arcú fiatal leány áll előttünk. — a hetven éves Csörgős Jóska unokája. Átszalasztjuk borért, erre aztán kiderül az öreg arca. A búbos kemencéhez lép, a subából kitakarja a nyenyerét. — Ehűne! — Aztán forog-e? — érdeklődünk. Hamisan kacsint: — Ha idejön a bor, majd forgatja az. Belép az unoka a cserépedénnyel, megtelik a vizespohár borral. Magasba emeli: — Isten áldja kendtöket! Díszes zsinór lóg a nyenyere nyakán és alsó gömbölyű végén. Ezzel akasztja Csörgős nyakába a hangszert, amely az ölében ileltve a mellén keresztbe fekszik. Csendesen elkezdi forgatni a korongot. Zümmögős, félig hegedűre, félig pengetős zeneszerszámra emlékeztető muzsikát dalol az ősi hangszer. Az öreg kissé kántálós, vékony hangon belecsap: “Édes vór,az anyám teje, Keserű a más kenyere. Keserű is, szomorú is. Sokszor bizony panaszos is.” — Mióta nyenyerézik? — Nagy sora van annak. Ez a tekerő kétszáz esztendeig a padláson rohadt, amig egyszer apám kiszedte és ideadta nekem. Elvitte az árviz, a földünket, nyenyerére fanyalodtunk. Azelőtt citeráztam. Ismét kacsint: — Tudja még ar koromban. Majd sóhajt: — Olyan muzsika ez, hogy csak a bánat pereg rajta. Hiába játszom vidámat. A nyenyere nem adja ki. Újra énekel: “Ablakomban kinyílott a zsálya, Két vállamra lehajlott az ága. Kalapomra hullott a levele, Ugyan babám, jutok-e eszedbe?” Ahogy hallgatom a nyenyere zugó, basszusát, amely olykor emlékeztet a duda legmélyebb sípjára, arra gondolok- néha elzüllenek a hangszerek is, akár csak az élőlények, szokások és egyéb földi dolgok. Ez a hangszer, amely a legnépszerűbb volt Európában, utolsó idejét éli. Furcsa, hogy az öreg Csörgős Jóska ma, amikor a látszat szerint a fúvós hangszerek, mintha kikezdték volna még a szép hegedűt is, ilyen középkori instrumentummal szórakoztatja a lakodalmakban és névnapokon hetykélkedő népet. Aztán így szól: “Házunk előtt, kedves édesanyám, ömlik el a halastó. Abban úszik, kedves édesanyám, egy fekete koporsó. Néha-néha kilátszik a selyem szemfedél. Rá van irva, kedves édesanyám, de hiába neveltél.” Felemeli a fejét a nyenyerés: — Tudom, hogy úri szerszám volt ez. Most koldushegedű lett. Elbúcsúzunk a vén Csörgős Jóskától, akinek állítólag az a bogara, hogy rendelésre nem játszik. Csak olyan nótát forgat hangszerén, ami neki tetszik. Fedéllel beborítja a nyenyere húrjait. Visszateszi a “középkort” a vastag suba alá. DIÓSZEGHY MIKLÓS