Amerikai Magyar Népszava, 1939. május (40. évfolyam, 121-152. szám)

1939-05-01 / 121. szám

r* Mi­u­jsán az Óhazában RAD1Q Felbecsülhetetlen károkat okozott a Sajó, Zagyva és Tarca áradása Szörnyű napjai voltak a Sajóvölgy lakos­ságának. A mindent elborító, hömpölygő ár valósággal elnyeléssel fenyegette a borsodi falvak lakosságának vagyonát és életét. A déli órákban Bánrévénél 435 centiméter nagyságot ért el a Sajó árszintje és ez 18 centiméterrel haladta meg az eddig ismert maximális vízállást. Az elöntött terület nagyságát a mai napig sem lehetett meg­állapítani, annyi azonban máris bizonyos, hogy húszezer katasztrális hold körül lehet az ár alá került föld. Vajdán nyolc ház dőlt össze, Borsodszirák és Edelény között, de más helyeken is az országúton egyméteres víz hömpölyög, a közlekedés teljesen lehetetlenné vált. Cen­ter, Sajóvelezd és Sajónémeti utcáin is ro­hanó áradat hömpölyög­, amely bútorokat, ólakat, megfulladt állatokat, szegény embe­rek kis vagyonkájának roncsait sodorja magával. Mezőkövesd és Andornak között az utat teljesen ellepte az ár, ugy hogy An­­dornakot az országutan nem lehet megközelí­teni. Vitéz Borbély Maczky Emil főispán ki­utazott az árvizsujtotta területre, az Ede­lény felé vezető országúton azonban valósá­gos tenger állta útját autójának. A főispán visszafordult és Sajókazára próbált eljutni, azonban ezt a községet sem tudta megköze­líteni. Szerényfalván gróf Serényi Ödön kas­télyához is csak csónakkal tudott eljutni a főispán. Ebben a községben egyébként tíz házat döntött össze a rohanó áradat. Egész éjjel fáklyafénynél dolgozott a Sajóvölgy népe A lakosság mindenütt rémülten menti va­gyonkáját és a két év előtti súlyos katasz­trófa adja az energiát az emberfeletti mun­káihoz. Borsod egész férfi lakossága éjjel­nappal dolgozik, hogy gátat vessen a rohanó ár pusztításának. A késő délutáni órákban a pánikszerű ré­mület némileg alábbhagyott, mert Bánrévé­ről azt jelentették, hogy a víz hirtelen egy méterrel apadt és a vízállás 346 centiméter­re esett vissza. Ekkor azonban még nem le­hetett tudni, hogy az éjszaka folyamán nem jön-e újabb árhullám, így a rendelkezésre álló időt is állandó munkával töltötték és a lakosság fáklyafénynél dolgozott egész éj­szaka a gátak és töltések megerősítésén. A miskolci Csorba-telepen minden utca víz alatt állt. A áradat betört a lakásokba és összetört bútordarabokat sodort ki az ab­lakon, ajtókon keresztül. A szegény utcai árusok, akik ezt a telepet lakják, alig tudtak valamit megmenteni ingóságaikból a roha­nó ár pusztítása elől. A csorbatelepi katasz­trófát még az is növelte, hogy a Boldva és a Sajó hatalmas áradása egyetlen hullámzó, tarajos tengerré olvadt össze csütörtökön. Amerre a szem ellát ezen a vidéken, kilo­métereken keresztül, mindent víz borít, a­melynek hullámain tutajokon, ladikokon szegény emberek mentik holmijukat. Gyors segélyt kértek a kormánytól a borsodi falvaknak A Csorba-telepen is apadt a víz, de a há­zakba még nem költözhettek vissza a telep lakói, akiket Miskolc város ideiglenes szük­séglakásokban helyezett el. (Borzalmas volt az árvíz pusztítása az úgynevezett Mexikói-völgyben is, amely Miskolc határában van és közelében folyó sincs. A hatalmas esőzés következtében ugyanis a Bükkből olyan hatalmas áradat zúdult a völgybe, hogy két-három méteres áradat hömpölygött végig a völgy fenekén. Fákat csavart ki és minden útjába eső dol­got elsodort. Reggelre ez az ár­adat is elvé­gezte pusztító munkáját és leapadt mintegy másfélméteres mély medret hagyott maga után. Az óriási esőzések után ma reggel derűs napfényre virradt egész Borsod vármegye. Meg­van tehát a remény, hogy a további esőzés megszűnik és visszahúzódik a höm­pölygő ár, amely végigsanyargatta Borsod vármegye népét. Az árvíz által okozott pusz­tulás mértékét még nem lehet megállapíta­ni, sőt a kár megállapítása jóformán még folyamatban sincs, mert az elöntöttt terü­leteket nem lehet megközelíteni. Vitéz Bor­bély Maczky Emil főispán az árvíz által sújtott terület lakosai részére a kormánytól gyors segélyt kért. Roppant arányú víztömeg hömpölyög lefelé a Fehér-Kőrösön Gyuláról jelentik. Már jelezték a román megszállás alatt levő községek árvédelmi ha­tóságai, hogy a Fehér-Kőrösön hatalmas ará­nyú víztömeg hömpölyög alá. Ma éjjel két órakor Kisj­enő és Erdőhegy községeknél a folyó áttörte a balparti gátakat, Székudvar­nál pedig a jobbparti gátat szakította át és most óriási áradat hömpölyög a trianoni ha­tárok felé. Minden valószínűség szerint benyomul ez az áradat a Fehér és Fekete Kőrös deltájá­ba s ez esetben Békés vármegye jelentős te­rületei viz alá kerülnek. De nincs kizárva az sem,­ hogy ha a hegyekben az olvadás tovább tart és újabb árhullám zúdul alá, az árvíz esetleg Gyula városát is fenyegeti. Az árvédelmi hatóságok természetesen minden lehetőt megtettek a veszedelem elhárítá­sára. Hevesben és Borsodban lassan elmúlik a veszély A földmivelésügy minisztérium vízrajzi osztályától kapott felvilágosítások alapján megállapítható, hogy az árvízveszedelem csökkenőben van. Mint mondották, a víz­rajzi osztály messzemenő intézkedéseket fo­ganatosított az árvízveszély leküzdésére, de ezt nagyban elősegítette a­z a tény, hogy Hatvannál a Zagyva csütörtökön a késő éj­jeli órákban már hét centiméterrel apadt. Délben még veszedelmes volt a helyzet, a­mennyiben a víz elárasztotta az országutat, behatolt a cukorgyárba és a hatvani állo­másra is. A miskolci osztálymérnökség ré­széről Németh Béla osztálymérnök utazott a helyszínre, továbbá utász és hidász-csapato­kat vezényeltek ki az áruterületekre. Az árvízveszély már csak órákig tarthat. Bánrévéről is beérkezett a jelentés, amely szerint a Sajó hatvan centimétert apadt s a Zagyván és a többi kis mellékfolyókon is lényeges apadás következett be. Délelőtt ki­lenc órakor újabb jelentések érkeztek, ame­lyek közlik,­hogy a Zagyván, a Sajón és a mellékfolyókon újabb harminc-ötven centi­­méteres apadás következett be s igy alapos a remény, hogy két-három napon belül az elöntött részekről a víz visszavonul. A Dunába ugrott egy volt hírlapíró Rupert Rezső országgyűlési képviselő bejelentette a főkapi­­ányságon, hogy ügyfele, Rei­­ner Ferenc volt gyöngyösi hir­­apíró levélben bejelentette, hogy öngyilkos lesz. Az eskü­éri hajóállomásról a Dunába etette magát egy férfi, akiről, amikor kimentették, kiderült, hogy azonos Reiner Ferenccel.­­ Rókus kórházba vitték. Kútbaölte két kis­gyermekét Felder Ferencné tamási köz­ségbeli földműves felesége ideg­­rohamában az udvarban lévő kútba dobta ötéves Irén és há­roméves Erzsbet nevű leányait, majd maga is utánuk ugrott. Az asszonyt sikerült kimenteni, de két gyermeke már halott volt, mire­ kihúzták őket a kútból. A csendőrség letartóz­tatta a gyilkos anyát. János Vitéz írta: PETŐFI SÁNDOR XVII. Másnap, amint az ég alja jövendölte, Csakugyan szél támadt, még pedig nem gyönge. Zokogott a tenger hánykódó hulláma A zugó fergeteg korbácsolására. Volt a hajó népe nagy megijedésben,­­ mint szokott lenni olyan vad szélvészben. Hiába volt minden erőmegfeszítés, Nem látszott sehonnan érkezni menekvés. Sötét felhő is jön, a világ elborul, Egyszerre megdördült az égiháboru, Villámok cikáznak, hullnak szabaszerte, Egy villám a hajót ízről porra törte. Látszik a hajónak diribje-darabja, A holttesteket a tenger elsodorja. Hát János vitéznek milyetén sors jutott? Őt is sodorták a lelketlen habiak? Hejh biz a haláltól ő sem volt már messze De mentő kezét az ég kiterjesztette, S csodálatos módon szabaditotta meg, Hogy koporsója a habok ne legyenek. * Ragadja őt a viz magasra, magasra,’ Hogy tetejét érte már a felhő rojtja. Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel megkapta a felhőt mind a két kezével. Belekapaszkodott, el sem szalasztotta, S nagy erőködéssel addig függött rajta, Mignem a felhő a tengerparthoz ért, Itten rá­lépett egy szikla tetejére. Először is hálát adott az istennek, Hogy életét ekkér szabadította meg. Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette, Csakhogy el nem veszett a kinccsel élete. Azután a szikla tetején szétnézett, Nem látott mást, csupán egy grifmadár­fészket. A grifmadár éppen fiait etette, Jánosnak valami jutott eszébe. Oda lopózkodott a fészekhez lassan, És a grifmadárra hirtelen rápattan, Oldalába vágja hegyes sarkantyúját, S furcsa paripája hegyen-völgyön­ tulszáll. Hányta volna le a madár nyakra-főre, Lehányta volna ám, ha bitt volna véle, Csakhogy János vitéz nem engedte magát, Jól átszoritotta derekát és nyakát. __ Ment, tudj’ az isten hány országon keresztül, Egyszer hogy épen a nap az égre kerül; Hát a viradatnak legelső sugara. Rásütött egyenest faluja tornyára. Szent isten! hogy örült ennek János vitéz, Az öröm szemében könycseppeket idéz; A madár is, mivel szörnyen elfáradt már, Vele a föld felé mindinkább közel jár. Le is szállott végre egy halom tetején, Alig tudott venni lélekzetet­ szegény, János leszállt róla és magára hagyta, És ment, elmerülve mély gondolatokba. “Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket, De meghozom régi hűséges szivemet, És ez elég neked, drága szép Iluskám! Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám.” Ily gondolatokkal ért a faluvégre. Érintette fülét kocsiknak zörgése, kocsiknak zörgése, hordóknak kongása; Szüretre készült a­ falu lakossága. Nem figyelmezett ő szüretre menőkre, Azok sem ismertek a megérkezőre. A falu hosszában ekképen haladott A ház felé, ahol Iluskája lakott. A pitvarajtónál be­reszketett keze, S mellében csakhogy el nem állt lélekzetre. Benyitott végtére; de Iluska helyett Látott a pitvarban idegen népeket. “Tán rossz helyen járok,” gondolta magában. És a kilincs megint volt már a markában. “Kit keres kegyelmed? nyájasan kérdezte, János vitézt egy kis takaros menyecske. Elmondotta János, hogy kis és mit keres. “Jaj, eszem a szivét, a naptól oly veres! Bizony, bizony alig hogy reá ismertem.” Szólott a menyecske meglepetésében. “Jöjjön be márna, hogy az isten áldja meg, Oda­benn majd aztán többet is beszélek.” Bevezette Jánost, karszékre ültette S igy folytatta ismét beszédét mellette. (Folytatása következik) .­­ AMERIKAI MAGYAR NÉPSZXVX Május elején leplezik le a kassai Báthory-szobrot A Kassán felállítandó Bátho­­ry-szobor, melyet Pásztor János és Lechner Jenő készítenek, a kassai múzeum előtti sétányon nyer elhelyezést. A szobor le­leplezésére előreláthatólag má­jus elején kerül sor. A szobor­leleplezési ünnepségen az egész Felvidék résztvesz. Magyarországi rövid­hullámú rádió­műsor HAT-4 kivételes adó­állomáson : 9.125 ke- 32.88 m. HÉTFŐ, MÁJUS 1-ÉN ESTE 7-TŐL 8 ÓRÁIG “Rózsabokorban jöttem a világra”. Magyar nóták. “Májusfa”. Ortutay Gyula dr. elő­adása május népszokásokról, hang­lemezekkel. Magyarnyelvű hirszolgálat. Népdalátiratok, Noszeda Károly feldolgozása. Énekli a Vakok Home­“Magyar tánc”, Ko­bay szerzemé­nye, hegedűn előadja: Szikra Lajos. Angolnyelvü hirszolgálat. Jos Énekkara. Szlovák és ruszin nyelvü hirszolgá­lat. Szózat. Rákóczi induló. KEDD, MÁJUS 2-ÁN ESTE 7-TŐL 8 ÓRÁIG “Tavaszi dal”, Farkas Ödön szer­zeménye, énekli Sándor Mária. Magyarnyelvű hírszolgálat. “Vivace”, Mikus-Csák István szer­zeménye, előadja a Budapesti Hang­verseny Zenekar, Polgár Tibor ve­zénylésével. Angolnyelvű hírszolgálat. “Szeretnék május éjszakában...”, Suki Tóni és cigányzenekara muzsi­kál. Szlováknyelvü hirszolgálat. Ruszinnyelvü hirszolgálat. Magyar Hiszekegy. Rákóczi induló. (Folytatás az 1-ső oldalról) . csak gratulálhatok a tervezők­nek és azoknak, akik építették.” Történelmünk szerint április harmincadika első elnökünk ün­­nepélyes eskütételének ünnepe, de ezentúl talán kettős jelentő­sége is lesz a napnak, mert George Washington eskü­tételén kívül ünnepelni fog­juk a New York World’s Fair megnyitásának nap­ját is. Majd rövid történelmi vissza­­pilantással emlékezett meg az elmúlt 150 évről és az amerikai alkotmányról, mely csak egy ízben hozott meg­szorító intézkedéseket, mi­kor a szerencsétlen emlékű italtilalmat életbe léptete t­ték, melyet azonban sikertelen ki­­­­sérletezések után visszavont és megszüntetett az ország lakos­­­­sága. Az alkotmány kiterjeszthető Mi sem bizonyítja jobban az amerikai alkotmány nagyszerű­ségét, mond­ta az elnök, mint az, hogy az eredetileg 13 államra vo­natkozó okirat ma 48 állam és 130 millió amerikai la­kos érdekeit hűségesen szol­gálja. Megemlékezett a polgárhábo­rúról, mely után azonban az Amerikai Egyesült Államok összes államai soha nem tapasz­talt egyetértésben éltek és él­nek ma. Ez az együttélés te­­remtette meg a teljesen egyön­tetű civilizációt, melynek fő cél­ja az előremenetel és a rendel­kezésre álló emberi erő és nyers­anyagok kihasználásával jobb és szebb jövő megteremtése mindannyiunk számára. Két nagy kiállítás mutatja Amerika nagyságát Egyszerre két nagy kiállítás mutatja mit ért el Amerika, a new yorki és san franciscoi. Csak hálát adhatunk azonban az ország első elnökének és an­nak a bölcs előrelátásnak, mely ezt a jövőt megalapozta és le­hetővé tette. A két kiállítás a barátság jelképe. Tizenhét külföldi nemzet üdvözölte rádión át a New York World’s Fairt és köz­vetve az Egyesült Államok elnökét. Ezt az alkalmat használja fel arra, hogy mindannyiuknak hálás kö­szönetet mondjon baráti érzelmeikért és biztosítja mindannyit, hogy az amerikai nép teljes mérték­ben viszonozza ezt a jóindula­tot. “Üdvözlöm mindazokat, akik már itt vannak, szeretettel meg­hívom azokat, akik későbbi idő­re halasztották látogatásukat. Ez a kiállítás a nemzetközi jó­akarat és barátság jelképe, kí­vánom, hogy a közel­jövő ese­ményei az egész világon meg­hozzák a várva-várt békét és együttérzést, legforróbb re­ménységeink teljesülését.” “És most elérkezett az a pil­lanat, melyben némi elfogult­sággal és ünnepélyesen ki kell jelentenem, hogy az 1939 évi New York World’s Fair meg­nyílt”. Roosevelt elnök mélyhatású beszéde után végetért a hivata­los megnyitási ünnepség és a kiállítás hatalmas területén el­oszlott a tömeg, hogy résztve­­hessen a többi ünnepségeken és látnivalókon. A megnyitás nap­jára olyan gazdag programot ál­lított össze a kiállítás vezető­i­­égé, hogy minden órára esett egy-egy “szenzáció” és a láto­gatók százezrei csak éjféli két óra után hagyták el a “Holnap” birodalmát. LÁZADÁSOK INDIÁBAN BOMBAY, India, ápr. 30. India keleti részében Gaengpur szabad államban többrendbeli lázongások törtek ki. A rendőr­ség rálőtt a lázongó tömegekre és a tüzelésnek hatvanöt ember­élet esett áldozatul. Fizessen elő az­­ Amerikai Magyar Népszavára A Világkiállítás ünnepélyes megnyitása Csörgő bácsi középkori hangszere amely csak a bánatot dudorássza Miről nevezetes Szentes? Ha a múzeum igazgatóját kérdezem, azt mondja: arról, hogy ott székelt valaha Attila és tanúnak mindjárt megnevezheti Priscus retort, meg II. Theod­oziust. Egyik gimnáziumi tanár azt állítja, hogy nincs különb a szentesi nótánál, van azonban, aki a szentesi naspolyára es­küszik, amelyből évenként húsz vagont szál­lítanak el innen. A szentesi rendőr azt feleli érdeklődésem­re : — Menjen az úr a múzeumba, nézze meg Rózsa Sándor dohányzacskóját! Annyi azon a virág, mint a réten. Mindezeket a nevezetességeket elismerjük, de találunk itt olyan kurióziumot is, amely kiveszőfélben v­an és utolsó tanyája Szentes városa. Ez a furcsa középkori hangszer, úgy hívják: nyenyere. Valamikor főleg a franciák játszottak rajta, akik ezen a néven tisztelték: veille. A középkorban ragyogott a nyenyere, vagy tekerő (a hangszer tekertető korongja miatt hívták így), de még a francia háború ide­jén is búsultak mellette Napóleonnak az oroszországi télben sínylődő gránátosai. A párisi clurnyi múzeumban aranyozott, díszes faragású nyenyerét mutogatnak és három nyenyeréje van a szentesi múzeumnak is. A nyenyere történetét a XI. századig veze­tik vissza, de 200—300 évvel ezelőtt Nyu­­gateurópában és Magyarországon is a leg­nagyobb divatban volt. Franciaországban szalonhangszer volt, virtuózok mutatták be rajta művészetüket és jeles zeneszerzők ír­tak iskolákat és műdarabokat nyenyerére. Haraszti Emil szerint a Gellért-legendában szereplő Szimfónia Hungarorum azonos a Nyenyere Hungarorummal. Aztán eltűnt a nyenyere. . . • El is feledték. Még a nevét is. És legfel­jebb Szentes és Csongrád vidékén akadtak elvétve nyenyeresek, akik elővették ezt a furcsán zümmögő hangszert, amely hegedű­re emlékeztető instrumentum, három szál húrja, egy forgó korongja és több billentyű­je van. A körvonót forgatják, vagy ahogy Szentes vidékén mondják, “tekerik”, a bil­lentyűn játszanak s akkor a ládikóban halk melódia duruzsol, régi fájdalmakat őrző mu­zsika, amely mellett csak piano lehet éne­kelni. Szentesen az öreg Csörgős Jóska az utolsó magyar nyenyerés, aki ma is megforgatja néha a nyenyere mély bánatot halászó ko­rongját. A szentesi utcákon elindulunk az utolsó magyar nyenyerés felé. Kint, a szélesen terpeszkedő város külső területe irányába baktatunk a csípős szél­ben. A határban szélmalom forog szaporán. Kísérőm magyarázza: — Nehogy azt tessék hinni, hogy ezeket a malmokat a szél hajtja. Benzinmotorral dolgozik valamennyi. Szinte nem is értjük, miért kell forogni a hatalmas lapátkeréknek. Földszintes vályogházhoz érünk. Átbotor­kálunk a kis udvaron a benyitunk. Lógó őszbajuszu öreg nyitja ki az ajtót, s mikor megtudja, mi járatban vagyunk, elneveti magát: _ Tán lagzi lesz? Megmondjuk, hogy hallani szeretnénk a nyenyerét, mire kedvetlenül szól: — Oszt bor nélkül gondolják? Kipirult arcú fiatal leány áll előttünk. — a hetven éves Csörgős Jóska unokája. Át­­szalasztjuk borért, erre aztán kiderül az öreg arca. A búbos kemencéhez lép, a subából ki­takarja a nyenyerét. — Ehűn­e! — Aztán forog-e? — érdeklődünk. Hamisan kacsint: — Ha idejön a bor, majd forgatja az. Belép az unoka a cserépedénnyel, megte­lik a vizespohár borral. Magasba emeli: — Isten áldja kendtöket! Díszes zsinór lóg a nyenyere nyakán és alsó gömbölyű végén. Ezzel akasztja Csör­­gős nyakába a hangszert, amely az ölében ileltve a mellén keresztbe fekszik. Csendesen elkezdi forgatni a korongot. Zümmögős, félig hegedűre, félig pengetős zeneszerszámra emlékeztető muzsikát dalol az ősi hangszer. Az öreg kissé kántálós, vékony hangon belecsap: “Édes vór,az anyám teje, Keserű a más kenyere. Keserű is, szomorú is. Sokszor bizony panaszos is.” — Mióta nyenyerézik? — Nagy sora van annak. Ez a tekerő két­száz esztendeig a padláson rohadt, amig egy­szer apám kiszedte és ideadta nekem. Elvit­te az árviz, a földünket, nyenyerére fanya­lodtunk. Azelőtt citeráztam. Ismét kacsint: — Tudja még ar koromban. Majd sóhajt: — Olyan muzsika ez, hogy csak a bánat pereg rajta. Hiába játszom vidámat. A nye­nyere nem adja ki. Újra énekel: “Ablakomban kinyílott a zsálya, Két vállamra lehajlott az ága. Kalapomra hullott a levele, Ugyan babám, jutok-e eszedbe?” Ahogy hallgatom a nyenyere zugó, basszu­sát, amely olykor emlékeztet a duda legmé­lyebb sípjára, arra gondolok- néha elzü­lle­­nek a hangszerek is, akár csak az élőlények, szokások és egyéb földi dolgok. Ez a hang­szer, amely a legnépszerűbb volt Európában, utolsó idejét éli. Furcsa, hogy az öreg Csör­gős Jóska ma, amikor a látszat szerint a fú­vós hangszerek, mintha kikezdték volna még a szép hegedűt is, ilyen középkori in­strumentummal szórakoztatja a lakodal­makban és névnapokon hetykélkedő népet. Aztán így szól: “Házunk előtt, kedves édesanyám, öm­lik el a halast­ó. Abban úszik, kedves édesanyám, egy fekete koporsó. Néha-néha kilátszik a selyem szemfedél. Rá van irva, kedves édesanyám, de hiába neveltél.” Felemeli a fejét a nyenyerés: — Tudom, hogy úri szerszám volt ez. Most koldushegedű lett. Elbúcsúzunk a vén Csörgős Jóskától, aki­nek állítólag­ az a bogara, hogy rendelésre nem játszik. Csak olyan nótát forgat hang­szerén, ami neki tetszik. Fedéllel beborítja a nyenyere húrjait. Visszateszi a “középkort” a vastag suba alá. DIÓSZEGHY MIKLÓS

Next