Amerikai Magyar Népszava, 1947. április (49. évfolyam, 94. szám)

1947-04-04 / 94. szám

4 Published Daily including Sunday, except Christmas and New Year’s Day by THE AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. MAIN OFFICE (Fö IRODA) 380 Second Avenue, cor. 22nd Street, New BRANCH OFFICES - AKRON O., 453 Storer Avenue BETHLEHEM, Pa., 527 East 4th Street BRIDGEPORT, Conn., 578 Bostwiek Ave. BUFFALO. N. Y„ 39 Hartman Place CHICAGO, III.. 9244 Cottage Grove Ave DETROIT, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. NEW BRUNSWICK. N. J., 98 French St. ■ York (10), N Y. Tel.: GRamercy 5-6780 - (FIÓK IRODÁK) NEWARK, N J , 17 William St. Maplewood PASSAIC, N. J., 157 Jefferson Street PERT-H AMBOY. N J.. 403 Laurie St. PHILADELPHIA, Pa., 1811 N Franklin PITTSBURGH, Pa„ 75 Oust Street TRENTON, N J., S05 South Broad St. TORONTO, Ont., Canada, 368 Spadina Rd SUBSCRIPTION RATES Daily Edition: U. S. A., Canada. Cuba, Mexico and South America: 1 year $8.00, S months $4.50, 3 months $2.50. In Man­­nattan and Bronx (N.Y.C ) aisó Europe: l year $10.00, 6 months $5.50. 3 months $2.75. Sunday Edition: 1 vear $5 00. 6 months $2 50. 3 months $1.25. - (ELŐFIZETÉSI ARAK) Hétköznapi kiadás:, U. S. A., Canada Cuba. Mexico és South America: Egy év $8 00, félév $4.50, negyedév $2.50. Mari hattan. Bronx (N.Y.C.) és Europa: Egy év $10.00. félév $5.50, negyedév $2.75 Va­sárnapi szám: Egy évre $5.00. fél évre ?2.50. negyed évre $1.25. Kábel Nagy Ferenchez Lapunk első oldalán közöljük annak a tiltakozó kábelnek a szövegét, amelyet Magyarország miniszterelnökének küld­tünk az Amerikai Magyar Népszava kitiltása miatt. Ez a ká­bel nemcsak felháborodásunk kifejezése, hanem Magyarország­ba vetett hitünké is. Mint a szöveg hivatkozik rá, mikor a náci terror árnyába került magyar kormány tiltotta ki az Amerikai Magyar Népszavát, akkor meg sem próbálkoztunk a tiltakozás­sal. Tudtuk, hogy nincs értelme; a németek és a velük szövet­séges magyar nyilasok nem egyezhetnek bele abba, hogy ez az újság Magyarországon az amerikai demokrácia eszméit hirdet­hesse. De ma még nem vagyunk hajlandók belenyugodni abba, hogy az orosz kommunista terror végkép felülkerekedett Ma­gyarországon. Ma még mindig bízunk abban, hogy a ránehe­zedő nyomástól kábult magyar többségi párt ráeszmél annak lehetetlenségére, hogy kitiltson az országból egy amerikai új­ságot, amely magyar nyelven ugyanazokat a politikai gondo­latokat terjeszti, amelyeket az Egyesült Államok jelenlegi kor­mánya vall magáénak. És ha ezt megérti, nem fogja eltűrni, hogy a kormány egyik tagja a maga pártszenvedélyeinek ál­dozva, egyszerre sértse meg a sajtószabadságot és Amerikát — mert végeredményben ezért nem egyedül a kommunista bel­ügyminiszternek kell vállalnia a felelősséget, hanem az egész kormánynak és elsősorban a koalíciós kormányban képviselt legfelelősebb, vagyis az ország többségét jelentő pártnak. Az Amerikai Magyar Népszava kitiltása Magyarországból, egyébként annál is inkább abszurd, mert belpolitikai elgondo­lásai majdnem azonosak a magyar többségi párt programesz­méivel, beleértve a magyarországi földreformot is, amelyet ez a lap kezdettől fogva támogatott. Belpolitikailag az egyetlen komoly nézeteltérés lapunk és a magyar kisgazdapárt közt csak az, hogy mi sohasem hittünk a kommunistákkal való koalíció lehetőségében és a kisgazdapárt hitt benne. Hogy eddigi ta­pasztalata megerősítették-e ebben a hitében, annak megítélését nyugodtan rábízhatjuk az olvasóra; bennünket e tapasztalatok nem tántorítottak el ama régi meggyőződésünktől, hogy a kom­munistákkal együttműködni nem lehet. De ennek hirdetése el nem tiltható semmiféle demokráciában. A Magyarországból ideérkezett lapokból látjuk, hogy a kommunista újságok ked­vükre támadják a kisgazda pártot és pedig legalább olyan éle­sen, mint mi a kommunistákat. Noha az ottani kisgazda lapok­ból nem látjuk, hogy ők is szabad folyást engednek érzelmeik­nek a kommunista párt irányában, még­sem képzelhető el, hogy amit megengednek egy kommunista újságnak, ugyanazért ki­tiltanak egy más lapot, ha a kommunisták ellen harcol. Maradna még a kitiltás alapjául ennek az újságnak a kül­politikája. Ez azonban teljesen az Egyesült Államok kormá­nyának vonalán haladt mindmostanáig, követte Rooseveltet és pedig nemcsak attól kezdve, mikor Hitler már Stalin ellen for­dult, hanem kezdettől fogva és ma követi Trumant, amikor meg akarja állítani a kommunista terjeszkedést. Ez a politika nem oroszellenes. Lapunk mindig is belátta, hogy Magyaror­szág nem élhet a szovjetunió szomszédságában e nagyhatalom barátsága nélkül, de nyíltan kimondta azt is, hogy ez a barát­ság nem ér semmit, ha csak szolgaság árán nyerhető el. Ha mindezt nem engedik hirdetni Magyarországon, az súlyos ve­szélyt jelent a magyar népre s hatalmas rétegek tisztánlátását homályosíthatja el ugyanolyan mértékben, ahogy oly sokan hittek a német győzelemben és követték Szálasit akkor, amikor az orosz ágyuk dörgését már hallani lehetett Budapesten. E képtelenség oka az volt, hogy a tények minden oldalról való is­mertetését és megvilágosítását hosszabb ideig megakadályoz­ták Magyarországon. Ez ama rettenetes terror hatása alatt történt, amellyel Hitler rémületbe ejtette a magyar kormányt — de feltételezhetjük-e, hogy a jelenlegi magyar kormány ugyanily rémületben él? Ezt nem akarjuk elhinni s ezért küld­tük tiltakozó sürgönyünket Nagy Ferenc miniszterelnökhöz és ezért reméljük még mindig a kommunista belügyminiszter rendeletének megváltoztatását. Taft a Baruch-terv ellen Taft sz­enátor “szamárságnak” és naivitásnak tartja az atombomba ellenőrzéséről készített Baruch-féle tervet, ame­lyet az oroszok és itteni barátaik az amerikai “imperializmus” tünetének tartanak. Baruch terve, amely egyébként az ameri­­kormány terve, abban áll, hogy miután megcsinálják azt a nem­zetközi ellenőrző bizottságot, amelynek sem működését, sem a tapasztalatai alapján szükségessé vált megtorló határozatát vétóval akadályozni nem lehet , akkor az atombomba titkát rá kell bízni az Egyesült Nemzetekre. Az oroszok ezt a tervet megvetéssel utasították vissza, mert szerintük ilyen bizalmat­lansággal nem lehet pacifikálni a világot; az ő indítványuk az volt, hogy Amerika hagyja abba azonnal az atombomba gyár­tást és a többi népek is (már­mint azok, amelyek nem tudnak még atombombát gyártani) szintén ígérjék meg, hogy nem gyártanak atombombát. Ezt nevezték volna az oroszok békét ígérő elintézésnek, kiegészítve azzal, hogy nemzetközi ellenőr­zés legyen ugyan, de ha egy nagyhatalomnak az ellenőrző bi­zottság intézkedése nem tetszik, elébe fektethesse vétójogát. Ezt akarják az oroszok s mi ezt tartjuk “szamárságnak” és “naivitásnak.” Amerika nem hajlandó a maga biztonságát az orosz becsületszóra építeni. Oroszország sem köteles erre, de neki nincs atombombája és így nem veszít vele semmit, ha épít is az amerikai becsületre, mindaddig, amíg egy hathatós ellen­őrzési rendszer elkészül és megbízhatóan működik. Tehát a Baruch-terv teljesen realisztikus. De Taft “szamárságnak” tartja, mert ő meg a másik szél­sőséget képviseli és nem képes elképzelni, hogy az oroszokkal egyáltalában megállapodásra lehessen jutni. Ez a vélemény azonban még a múltak keserves tapasztalataival sincs meg­indokolva. Ha az oroszok eddig nem tartották be ígéreteiket, annak oka az volt, hogy nem voltak kénytelenek vele, de ha lesz egy ellenőrző szervezet, amely kényszeríti őket rá, akkor nem lehet hiba. És akkor nem látjuk be, miért “szamárság”, ha akár Oroszországban építik is fel a NN nemzetközi ellenőrzése alatt álló atomenergia üzemet? AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Egyelőre nem nagy a siker I DON T HEAR ANY APPLAUSE UNlTEO Distr. by United Feature Syndicate. Inc. Az égő szakadék Irta: GYIMESI FERENC A budapesti Ember című katolikus hetilapbólA családok s a lelkek kenyere E kora reggeli órákban a város, mint nyug­talanul hullámzó tenger, zúgva és mormolva hányódik vastag köd alatt. Házakból, emberek­ből, járművekből és romokból áll e tenger, amely — ahogy kijjebb visz az autóbusz —■ kifelé egyre enyhébben hullámzik és egyre hí­­gabb. Azután zökken egyet a kocsi s a kalauz beszél a folyosóról: Végállomás! A gyárkémények vastagon ontják a füstöt. A munka komor felhői ezek, tiszteletet paran­csolnak az emberre, amikor megáll a munkás­város egyik terén és széttekint a kéményerdő fölött. Érdeklődöm, merre kell mennem az egyik telepre. Egy idősebb bácsi útba igazít s ami­kor elválunk, még utánam szól: — Azok a gyerekek oda mennek, azokat kö­vesse. Öt koravén gyermek Négy fiú és egy kislány megy előttem vagy 50 lépésnyire. A nagy sporttelepen túl érem utól őket. Hozzájuk csatlakozom és egy dara­bon azzal szórakozom, hogy kitaláljam, hány évesek lehetnek. Ha ugyan szórakozásnak ne­vezhetem azt a szomorú találgatást, hogy öt szurtos, vézna, fáradt és megöregedett gyer­mekarcról leolvassam, hány esztendő mosto­­hasága sötétlik a maszat és a ráncok mögött. Mint később kiderült, egy évvel, másfél év­vel idősebb valamennyi, mint gondoltam. Úgy 10—13 év közöttiek. Tököt, tökt­elet, kelká­poszta levelet, sárgarépát és hasonlókat visz­nek. Megkérdezem tőlük, honnan hozzák. Felelet helyett egymásra néznek, majd vé­gignéznek engem, sötét, gyanakvó tekintettel. Azután azt mondja az egyik, aki a tököt viszi: — Két forintért vettem a nagyvásár­tele­pen. — És hunyorít egyet. — Én meg ládát cipeltem ezért a vacakért — feleli a másik s felém bök néhány vézna sárgarépát. Közben össze-összekuncognak, de később, mikor már tudják rólam, hogy nem vagyok “zsaru”, összebarátkozunk és elmesélik, hogy csupa “szájrét” visznek. Kora reggeleken ki­lógnak az egyik nagyvásár­telepre és össze­szedik a hulladékokat, sőt óvatlan pillanatok­ban lopnak is, amit tudnak. Ilyen nyers zöld­ségféléket reggeliznek, de az otthoniakról sem feledkeznek meg. Egyikük azt mondja, abból él az édesanyjával és kis testvérével, amit így reggeleken hazavisz. És a legszomgtorúbb az, hogy szinte dicsekedve mesélik el apró-cseprő lopásaikat. Simi pedig, legnagyobbikuk, egye­nesen büszke arra, hogy ő már egy “bringát” (gyengébbek kedvéért: kerékpárt) is lopott. Van is tekintélye a többiek előtt. Ő a kis ban­da vezére. Elérjük a lakótelepet. Errefelé már csupa homokbucka és domb, csupa gödör a talaj, sű­rűn teleépítve rendes, tiszta munkásházakkal és hevenyészett házikókkal. De erdőnek már nyoma sincs. Két-három évvel ezelőtt még sü-1 mű­n álltak itt fenyőfák és akácok, de az utóbbi két évben a tüzelőben való nyomorúság a cson­­kogig kiirtotta az erdőt. Egyik-másik gödör fenekén baraklakások állnak egymásnak tá­maszkodva, előttük mezítlábas gyerekek, jó­formán meztelenül. Már így, első látásra is, égbekiáltó itt a szegénység, a, nyomor. Míg idáig értünk, az öt gyerek vallomásaiból nagy, sötét szakadék tárult az újságíró elé. Szakadék, amelynek mélyén egy társadalmi osztállá válni készülő nyomorgók élnek. Vájjon hol kezdődik ez a szakadék és mi az oka? Kétségtelen, hozzájárult a háború is, de az egyik iskola fiatal tanítónője, aki közelebbről ismeri a gyermekeket, egyénenként és általá­ban, jobban megvilágítja az okot. — A családban kezdődik — válaszolja kér­désemre a tanítónő. — Helyesebben: a csalá­dok felbomlásában. Ugyanis sok családból hiányzik az apa, mert meghalt a háború alatt, vagy fogságban van. Az anyák dolgozni kény­telenek, vagy nem mozdulhatnak el otthonról a sok gyerek miatt. A 8—10 éves gyerekek már kénytelenek kenyér után nézni és több olyant ismerek,­­aki tízéves fejjel már családot tart el. Tessék elképzelni, milyen lehet ez a családfenntartás. . . Hogyan, vagy mit tud ke­resni az ilyen fiatal gyerek? Megtanulja és majdnem állandóan hiányoznak az iskolá- Sokan majdnem mindig hiányzanak az iskolá­ból és szerteszét csatangolnak a városban. Az iskolában napirenden vannak a lopások. Mert az iskola nem pótolhatja teljesen a családi ne­velést és hiába erőlködünk, ha a gyermek ott­hon csak rosszat tanul. Ezen csak úgy lehetne segíteni, ha gyökerénél fognánk meg a bajt. Ennek pedig egyetlen lehetősége: az embersé­ges viszonyok között élő, erkölcsös, szilárd csa­lád. Ezt mondta a tanítónő. S ahogy az egyik ho­mokdomb tetején állok, a telep füstölög alat­tam, mint valami mélység, ahol valami ég. Megértem, milyen félelmesen komoly realitás az, ami ott ég el benne: a család. Megértem, mennyire élő valóság a magunk szociális prog­ramja, mikor nem pusztán kenyeret kíván el­vonatkozott egyedeknek, hanem kenyeret a családoknak és a léleknek a kultúra kenyerét is. Itt mind a kettő hiányzik s éppen a hiányá­val mutatja meg lényegét. Fiatal leány a szakadékban Tíz-tizenkét évesnek látszó gyerekleányka somfordál körülöttem s amikor megáll mellet­tem bátortalanul, azt hiszem, kéregetni akar. De nem. Először végignéz, azután megszólal sugdolózva: — Bácsi kérem, nem akar elmenni a Rózsi­hoz ? — Ki az a Rózsi? — kérdezem. — A barátnőm. ott lakik, m­­i mutat egy viskó felé. — Minek menjek hozzá? Nem felel rögtön. Sunyin nézi a földet, majd ismét engem. És ezt mondja végül: — Egyedül van otthon. . . Most már értem. Rózsi egyedül van otthon. Áll a szakadék fenekén és várja, hogy ez a tíz­­tizenkét éves kerítő beküldjön hozzá valakit, akitől pénzt kaphat. Megdöbbentő, sötét és tragikus ez az epizód, itt a “tenger” szélén és csaknem hihetetlen. — Hány éves a Rózsi? — kérdezem. — Tizennégy — feleli a kislány. És amikor már otthagytam őt és­­eltávolodtam néhány lé­pésnyire, utánam szól: — Nincs egy Magyarja? ------—Folytatás az utobó oldalon Elég a témából! Írta: FODOR JÓZSEF A “Képes Figyelő” című buda­pesti hetilapban jelent meg az alábbi cikk. Nézem a legújabb plakátot az utcán — szép vörösbarna, messze vil­ágító papíron — azt hiszem először, valami korsze­rű szenzáció. Aztán lehorgad a tekintetem. A plakáton az van, h­ogy keresztényekről zsi­dóknak, zsidókról kereszté­nyeknek előadást tartanak. Ki­tűnő, becsült nevek az elő­­adók. Ők nyilván meg vannak győződve, hogy erre most szükség van. Hejh, Uramisten, de fölös­leges tevékenységre hajtja az embert e megzavart időkben a kereső jóindulat, hídverő be­csületesség. Beh’ megindító, ködben gubbasztó ember a va­lóság legvadabb látnivalóit félretevő, papos szavak szóla­mait szívó, javíthatatlan ma­gyar. Zsidókról keresztények­nek­­ olvasom és közben a fekete, meztelen nyomorúság dühöng, házakat repeszt a tél. Mert van problémánk elég s volna miről beszélni egymás­sal bőségesen. Többek között arról, hogy itt van ez a sze­gény ország, véres, viharos történelmében meglépett né­pével, melynek most a sors, a hatalmak kegye végre az ön­­rendelkezés, vagyis demokrá­cia lehetőségét adta. De — és ilyen a mi szerencsénk! — a világ legnehezebb körülmé­nyei között, régi ellenségeink jóformán teljes számával és a nyomorúsággal, mi ezek áská­­lódásait táplálja. S nekünk ki kell vívnunk az új életet, meg kell fognunk történelmünknek ezt a páratlan alkalmát, cso­dát kell művelnünk, vagy el­hulltunk. S ha frázisnak is hat (sokan használták üresen) de igaz: minden erőnket össze kell fognunk, mindenkinek át kell éreznie, hogy életről van szó, vagy halálról. Szavak, eszmék, szempontok kellenek ma, amik összekötnek, nem amik széjjelválasztanak. Mi­nek megforgatni most a köz­tudatban a régi felekezeti, fa­ji kérdések komplexumát, még akkor is, ha azokat a ta­gadhatatlan jószándék for­gatja? Az előadók nyilván azt hi­szik, hogy ha ezeket felvetik, az egyetértést növelik. A kö­zelmúlt “rend” emberei, a za­var szitói már téma felvetésé­ben is csóvát fognak, alkalmat látnak, s a köztudatban a tárgykör puszta említése már elég a gonosz elválasztó dispu­tára, a zsarát felrobbantásá­ra. Vannak témák, amiknek ugyanis puszta felemlít­ése egyértelmű az uszítással. Ne beszéljünk zsidókról kereszté­nyeknek, vagy megfordítva. Beszéljünk emberekről emb­e­­­­reknek. DIONYSIUS FÜLE Vulpes regény Kelen vette át a szót Gábortól: — És ha nincs kifogásod ellene édesem, az estét együtt fogjuk tölteni négyesben. Vacsorázunk valahol s ha úgy for­dul, lumpolunk egyet. Épen arról beszélgettünk,­­mielőtt jöttél, hogy intenzivebbé tesszük a mi négyes barátságunkat.N­ebijét leszünk együtt- Ugy­e Károly? Gábor kissé mohón sietett barátja szavait megerősíteni: — Valóban erről csevegtünk asszonyom. Semmi másról. — S most magadra hagyunk édesem. Sietős dolgunk van, — mondta még Kefen. — Szerencsédre mindjárt társaságod lesz, nem fogsz unatkozni. Az urak elbúcsúztak és útra keltek- Gábor kétszer is kezet csókolt. VIII. A DIONYSZOS MÁSIK FÜLE Magda a távozók után nézett egy-két pillanatig, összerán­colta homlokát s haragos volt a szeme nézése. Fehér kezét ököl­be szorította, s kendő helyett lengette a két férfi mögött. Ha­ragos volt­ Asszonyharag, nyári felhő. A másik pillanatban már kacagva sietett az Íróasztal mögé s a kandalló fölé hajol­va, teli torokkal belekiabált: —­ Halló! Erna! Jöhetsz már. Tiszta a levegő. És máris dalolni kezdte a toreádor harsonás indulóját. — Toreádor fel! Harcra, harcra fel! S a rajtó nyilt s belépett Erna asszony- Ütemesen lépdelt, mintha egy szakasz kataonát vezetne és folytatta a melódiát: — Toreádor! Toreádor! És sietett a barátnője mellé, mohón kérdezve: — És a kagyló? Sehol se látom a kagylót. — Ennek a Diafragmának a kagylóját. Valahol csak lesz kagylója! Magda asszony az Íróasztal fölé hajolt, rátámaszkodott, s gúnyosan kérdezte: — Te Erna! Kitől tanultatok ti földrajzot a hetedikben? — Méreg tanártól. Magas, szőke volt. Nagyon szép ember. Az egész osztály szerelmes volt belé. — Gratulálok, — nevetett Magda. — Nem is tudtok sem­mit a földrajzból. Nem Diafragmának hivták, hanem Diony­­siosnak s nem olyan füle volt mint az embernek, a kutyának, vagy a telefonnak, aminek kagylója van, hanem olyan, mint a csirkének vagy a halnak, aminek nincs kagylója­ S nem is fül volt az egész, hanem valami galád praktika, amivel ravasz fér­jek rálesnek ártatlan feleségükre. S most, csak azét szeretném tudni, mit tartasz te ezek után az én drágalátos uramról? Manuel Roxas, a Fü­löp szigetek elnöke (baloldalt) és Paul W. Mc­Nutt amerikai nagykövet aláírják a két ország között létrejött egyezményt. ___ . ..______

Next