Amerikai Magyar Népszava, 1955. szeptember (57. évfolyam, 218-227. szám)

1955-09-15 / 218. szám

A-IK OLDAL 4>i«c«d as ■Mond dass Matt»i at as* ‘JlevnRum SPosi (X&m uuist in* act ot Marcii 187«. Publishjd daily, except Sundays and legal Holiday» AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA. Inc ' 1736 ELAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS snu Circulation Office — Szerkesztőség es Klaootslv-at»! *40 EAST 79th STREET. NEW YORK 21. N. Y. Telefon: KEoenf i-O370 <*ܧj^“53 Előfizetési firak -Subscription rates United States of America ana Canada Egy évre (one year) $15.00 — Félévre (half year) 8.00. Negyea évre (quarter year' $».25 1RANCR OFFICES — FIÓK IRODÁK Mictgeport, Conn. 572 Bostwjck sv«. Alliance, O., 766 E. Summit Street iethiehem. Pa. 703 E 4th Street duffalo 17, N Y., 70 Orchard Drive Jlueago 18, 111., 8341' prairie Ave. Ajtron. Mich., 8129 VV, Jelferson Ave. Lartleld. N J., 32 DlviBlon St. New Brunswick. N. J.. P8 french S» 'Perth Amboy, N. J., 403 Lawrle St. Philadelphia, Pa., 1811 N Franklin St Toronto, Ont., Can., 388 Spadina Rd Trefiton, N. J„ 511 Genesee Street KANADAI FŐIRODA: 269 College St., W/i »-39Ü5. Lanas, BA 1-8324. Toronto 2-B, Ont., Canada. iNDUL VAGY NEM INDUL? A politikai élet legnagyobb izgalma Eisenhower elnök minapi homályos nyilatkozata saját politikai jövőjéről. A nyilatkozat bizonyos búskomorságot vál­tott ki a republikánus pártban. Az elnöki nyilatkozat lényege az, hogy véleménye szerint a republikánus párt “nem szorul egyetlen emitter szolgálataiba” — egy majdnem nyílt célzás arra, hogy a párt az ő szol­gálatai nélkül is győzni tud. Az elnök jövendő szándékai természetesen rég­óta zaklatják a pártot, amely nem hiszi, hogy boldo­gulni tud nélküle. Ellenkezőleg, minden szakértő vé­leménye az, hogy Eisenhower nélkül a republikánus pártnak nincs annyi esélye, mint tesszük azt, a vege­táriánusok pártjának. Ezért a kétségbeesett ragasz­­kodás az elnök jelöltségéhez, mint az utolsó szalma­szálhoz. Nem tudjuk, az elnök mire szánja el magát: in­dul vagy nem indul jövőre. Vannak, akik jósolgat­ják, hogy a nyomás túl erős lesz a párt részéről és nem állhat ellen. Mások azt hiszik, hogy családi kö­rülmények a politikai élettől való visszavonulás mel­lett­­szólnak. Nem bocsátkozunk találgatásokba, — mert egyik vélemény ebben a helyzetben annyit ér, mint a másik —, de az elnök megjegyzését magun­kévá tesszük: valóban, egy párt, amelynek sikere egyetlen ember személyéhez valt kötve, túl gyengén gyökerezik a talajban s az első erős szél ki fogja dön­teni. TÖBBET TANULNI Eisenhower elnök, mielőtt a Fehér Házba­ került, a Columbia egyetemnek volt az elnöke, így alkalma volt látni, mit és mennyit tanul az mai ifjúság. A Lowry légibázban, az új repülő akadémia növendé­kei előtt tartott beszédében azt ajánlotta a fiatalok­nak, hogy tanuljanak többet. Ike szerint a tanulási időszakot kell meghosz­­szabbítani és az egyetemi nevelés ideje 4 helyett 5 év legyen. A mai bonyolult tudományok és ismeretek el­­sajátításához sokkal több idő kell, mint a múltban. Tréfásan saját akadémiai időszakát említette, ami­kor még lassúbb volt az élet tempója.­Bizonyos, ha az új nemzedék felkészülten akar kilépni az életbe, többet kell tudnia, mint az apák­nak és a nagyapáknak. Ha valaha megállta a helyét a közmondás, hogy a jó pap holtig tanul, ak­kor az a mi századunk. Nem elég megemészteni a múlt fel­fedezéseket, de ugyanakkor lépést kell tartani az új felfedezésekkel, melyek szünet nélkül történnek. A JÖVŐ CSODÁI Az amerikai kereskedelmi kamaráik jóslata sze­rint az elkövetkező húsz év alatt csodálatos újdon­ságok várnak majd a világra. A készen vásárolt éte­leket nem kell külön megfőzni, vagy sütni, a bádog­­doboz aljában elhelyezett vegyszer segítségével per­cek­ alatt lehet majd megmelegíteni. • A házak ablakai magától csukódnak be, ha esni kezd az eső. A ruhák és edények mosása annyiból áll majd, hogy megmártják az edényt, nahát egy külön­leges folyadékban, amely leviszi a piszkot és a ruha ismét hordható lesz, mintha kivasalták volna, az edény pedig tiszta, mintha sikálták volna. Az autók, vonatok/ repülőgépek atomerővel fognak közleked­ni. Rakéta hajtotta járművekkel lehet majd a világ­űrben vakációzni és közelebbről venni szemügyre a szomszéd bolygókat, csillagokat. A gyógyítás, műtétek, kés nélkül, ultraszonikus j­ó hang-hullámmal­ történnek. Már ma is sikerrel foly­nak, ilyen irányú kísérletek nagy klinikákon. Az országutakat elvezetik a városok főutcáiról, és expressz utak lesznek, melyeken biztonságosan­­ száguldhatnak az autók óránként 150—200 mérföl­­des gyorsasággal. Mindez gyönyörűen hangzik és csak azt sajnál­juk, hogy mi már nem érhetjük meg ezt a mesekor­­­szakot, melynek küszöbére érkeztünk, mint Mózes, aki megpillantotta Kánaánt, de annak földjére már nem léphetett. «.rTK­RIKAI MAGYAR NÉPSZAVA AKRONI VÁSÁRFIA Linekt István Nem lehet nem szeretni ezt a, mi kedves jó ma­gyar fajtánkat, ahogy jönnek hegyen, völgyön, apraja, nagyja, még öregek és egészen fiatalok is, nemzetiszínű vzemtben a kis lánykák, piros pruszlikban, fe­hér szoknyácskában, mert hogy ők majd eljárják a körmagyart, meg a toborzót egy külön pódiu­mon, cigányzene kísérete mellet­t. Mert hogy most tartják Bar­berton határában az akroni vá­sárt, immár a harmincnegyedi­ket, amin szerencsénk volt ne­künk is megjelenni, kipirultan, izgatottan, vásári hangulatban, 2800 magyar ingujjban, az asszonyok szépen ki­­öltözve,­­még matyó ruhás is akad. Pedig ezek leginkább tolnaiak, az én szűkebb hazámból, de persze akad más is, meg olyan is, mint aki igen fontos szerepet j­átszik itt, s aki meg a vásár nevet is adja, Tarnóczy Árpád költő és szerkesztő úr, aki ógrádi. De vannak persze mindenünnen, egész Magyarország képviselve van, a Kárpát­alja, Dunántúl, a Duna és Tisza köze és a Nagy Magyar,Alföld, legtöbb tájszólással, de mind vál­lonverve, ölelgetve egymást nagy, áradó szeretet­tel. Persze kibuggyan a nóta is a megtelt szívek­ből és úgy siratgatják nagykúsan a hajdani kis házat, bazsalikomot, rozmaringot, a búzát, a ro­zsot, a nyárfákat, a bárányfelhőket az égen, amik odaát mégis csak szebbek voltak, még most is emlékszik rájuk az ember, édes komám, pedig annak idestova negyvenöt esztendeje, hogy a jegy­ző úr kiállította az első hivatalos papirost. Itt él az ember a gumigyárak tövében, de a lel­ke csak odahaza jár, évek és mérföldek távol­ságában és ezért van ez a vásár is, amin csak elpofázik a jó magyar mindenféléről, ami volt, ami van és ami még lehet, igaz, hogy sok már nem igen lehet, mert legtöbbünk már jól berpre jár az években. Zöldek a fák, süt a nap és vidám így az élet ezen a szép vásáron, mintha még mindig ott tar­tanának, hogy szekeren jönnek ki a népek, hoz­ván magukkal mindenfélét, ami ilyenkor szokás, még libát és malacot is. Az egészben azonban, mint már említettem, csak egy valaki fontos, az én régi drága jó bará­tom, Tarnócy Árpád, a költő, aki itt a nagy soka­­dalomban csendesen, szerényen és előkelő visz­­szavonultságban sétálgat, valami bölcs, nyugodt mosollyal ajkán, a szeme csillog az örömtől, mert ilyen a jó kedvben látja a népét, akit mindennél jobban szeret a világon. Ez az ő alkotása, ez a vásár, ez a gondolat az ő szívében született meg, hosszú évekkel ezelőtt. Ez költemény, ez a vásár, amit ő álmodott meg és váltott valóra. Ez a vers nem papiroson illegeti magát finom rövid so­rokban, hanem itt él, hullámzik, énekel és tán­col az élet dús valóságában. Mert Tarnócy az igazi költő, aki nem csak írja, de éli a költeményt, mint valamikor a nagy Kirkegaard, akiről meg * írta: LINEK ISTVÁN van írva,* hogy költeményt csinált az életéből. Tarnócy, akinek a művészetéről külön cikkben kell megemlékezenem egyszer, talán az utolsó igazi magyar költő az egész világon. Az érzései olyan mély magyar talajból táplálkoznak, mint a magyar tölgyek. Nála magyar pirosan virítanak a pipacsok, magyar fehérbe vonulnak az égen a felhők és a magyar harag zöldjében állnak az ősi erdők. Ez már nem is hazaszeretet, ez maga a magyar haza. Ő nem kedves ötvös, aki kijött az idegen világba ő a magyar művész, aki sose hagy­ta el ősei földjét. Ő az, akinek ott élni­ és halni kell. A szivem meleg lesz, ha ránézek — nagyszerű, kedves magyar testvérem,­ akinek a szive örökre csak magyarul dobog, másként nem is doboghat. Ez nem csinált költészet, művirág, hamisan hang­zó kávéházi műdal, cikornyás vitézkötés a pesti műhelyből. Ezt nem az aszfalt termelte, hanem valóban a Mátra, örökszép tájai, a csevegve cso­bogó Ipoly vize, a Madáchok és Mikszáthok ha­gyományai, habár nem olyan modern regés ő, aki próbálja életrekelteni azt, amit azok abba­hagytak. Őnála minden igaz. Őszinte és eredeti, mint a tiszaháti szellő. Szeretném őt ezen a helyen értesíteni, hogy a vásáron vettem egy mézeskalács szivet, a vásár­fiát. Nagyon szeretném ezt egy nagy asszonynak átadni a legmélyebb tiszteletem és szeretetem je­léül, Tarnóczy Árpád hitvestársának. Levél a császárvárosból élete legnagyobb csalódására vezetne, de nem akarja elhinni” — mesélte nekem a kedves ma­gyar asszony. Nem­régiben aztán közös ismerősöktől hallot­tam, hogy a házaspár áthajózott Európába és — miután az­ Óhazába nem mehettek, — Bécsben telepedtek le. Arany középútnak látszó megoldás volt ez, mert Bécsben van magyar szó, magyar konyha és “osztrák sógora.” Mikor hallottam, ma­gam is azt hittem, hogy az ottani alacsonyabb árak mellett anyagilag is lehetséges az a fajta óhazai életmód, amelyre a házaspár, különösen az öreg magyar ember vágyott. Ez a mostani levél annyiból kívánkozik a nyilvánosság elé, hogy ki­tűnik belőle, milyen nehéz az Amerikában gyö­keret vert magyarnak máshol élnie, ha az Óhaza szomszédságában lehet is. “Az első i­elemetlen meglepetés az volt szá­munkra­, hogy a békeszerződés értelmében kimen­nek innén az amerikai megszálló, csapatok”, írja ismerősöm. “Eleinte nem sokat törődtünk vele, azonban egyre több emberrel beszéltünk, akit le­hangolt, vagy egyenesen megrémített ez a fordu­­lat. Az osztrákok közül legtöbben azok akik még nemrég örömujongással fogadták felszabadulá­sunk hírét, most már a legszívesebben visszacsi­nálnák az egészet. Attól félnek, hogy az amerikai csapatok jelenlétének stabilizáló hatása elmarad, itt most ipari és kereskedelmi pangás lesz, inflá­cióval és a vele járó zűr­zavarral. Vannak persze olyan derűlátók is, akik azt hiszik, hogy rövidesen felemelődik valamennyire a vasfüggöny és szaba­dabb lesz az összeköttetés Magyarországgal. Jó­neki én is, hogy ez az út, ha ma lehetséges lenne. Érdekes levelet­ hozott a posta a minap Bécs­­ből.. Egyik hűséges olvasóm, egy nyugalomba­­vonult, valamikor dúsgazdag vállalkozó írta, aki azzal ment át Európába nem­régiben, hogy végleg ott fog le­telepedni. Többek között azt ír­ja: “Még csak harmadik hónapja vagyok itt, de nem találom a helyem és ha nem tartana­ visz­­sza a feleségem, már ismét Ame­rikában lennék.” Kedves olvasóimat bizonyára érdekli, hogy a levél író­ja egy miskolci születésű, öregameri­­kás magyar, aki csak ott érzi jól magát, ahol magyar nyelv, magyar konyha és élénk magyar élet van. Én Californiában­­ismerkedtem meg velük, ahol az öreg elmesélte, hogy negyvenhét esztendős ame­rikai élete során “egyszer fenn, egyszer lenn” volt és milliomosságig sose vitte ugyan, de egy­­izben már közel volt hozzá. Akkor a balsiker egész­ségileg annyira letörte, hogy azóta soha nem volt a régi. Beszélgetésünk idején is a gyógyulása mi­. ■ itt laktak Californiában, ahol bussiness-el már nem foglalkozott, orvosai még kedvenc kártya­játékától, az alsóstól is eltiltották, hogy minden izgalomtól kímélje magát. Felesége elpanaszolta nekem, hogy az öreg mindig a szülővárosáról álmodozik és azt szeret­né,­ ha Európában telepednének le, addig is, amíg hazafelé szabad lesz az út . . . “Pedig mondogatom írta: PAPP VARGA ÉVA magam egyrészt nem tartozom ezek közé, más­részt nagyon elment a kedvem az ittmaradástól Itt ma olyanak találok mindent, mint ha 50 évvel visszafordították volna az idő kerekét, hiányzik a televízió, a sok villanyos háztartási eszköz, a köz­ponti hűtés-fűtés, de főleg az a szabad világ, ame­­lyet odaát megszoktunk”. “Amerikát nem lehet elfelejteni, mert messzi­ről még jobban látjuk és érezzük, mit jelent az embernek a szabadság hazája. Itt az életet annyi­ra megváltozottnak találom, hogy rövidesen me­gyek haza. “Haza” Amerikába . . . Pedig itt a két világ közötti “semleges” álaimban vagyok, de itt még azt sem bírnám kivárni, hogy Bécsből Buda­pestre utazhassunk. Nem csábít már az ittmara­­dásra az sem, hogy a házafalakon németül ez a felírás díszeleg: “Ami Bleib”, vagyis most, hogy menni készül az amerikai haderő, egyszerre ma­rasztalni­­ kezdik azok, akik egyidőben “Ami Gov Home!” felírásokkal sértettek bennünket. Nem kí­vánok rosszat ennek a kis országnak, habár az iga­zat megvallva, irigylem szerencséjüket, hog­y most megszabadulnak az oroszoktól. A mi szegény szülőhazánkban most még több az orosz katona , mert odavezényelték azokat is, akiket innen ki­húztak. Szeretném még megérni, hogy kimenjek­ az orosz Magyarországból is, akkor beteg szívem­mel is megtennék még egy európai utat, de amíg az Isten segítségével bekövetkezik, addig fogadott hazámban szeretném élvezni az életet ...” — vég­zi levelét az amerikai magyar­ Varga Éva . .A - ...­­ •■rvat múltjáról Kesztyűviselés terén vita nélkül a legkényesebb férfiú az a Pithyllos nevű régi görög­ volt, akiről Athenaios azt írja, hogy ebéd közben is kesztyű volt a kezén, nehogy megégesse, amikor hozzáér a forró tálhoz. S még ez sem volt elég. Óvatosságát annyira eltúlozta, hogy féltvén nyelvét a megége­­téstől, nyelvére is kesztyűt­­húzott, mielőtt bele­kóstolt volna az ételbe . . . A férfikesztyű lehúzásának illemkezdése ősrégi időkre nyúlik vissza. Fejedelmek előtt tilos volt kesztyűs kézzel megjelenni. Valószínűleg amiatt, mert a lovagkesztyű hatalmas tölcsérszájába könnyű szerrel el lehetett- e rövid tőrt, vagy egyéb orgyilkos merényletre alkalmas fegyvert rejteni. Angliában ma is külön kiváltságként illet meg egy-két nemesi családot a jog, hogy legidősebb tagja a király jelenlétében is fenntarthatja a kesz­tyűjét. Volt idő, amikor nem csupán a kesztyű volt hi­vatva a kezet melegíteni. Ismeretes a muff szere­pe, amely hol kicsi volt, hol nagy s hordták vígan a férfiak is. Csinos toarettcikk volt az aranyozott fémből készült kézmelegítő gömb, amelynek leg­belső magva izzó vasgolyócska volt s elmés finom csőszerkezet óvta benne a meleget. Ennek ellenté­te volt a nyári kristály- vagy agázgolyó; ezt a for­róság ellenszeréül szorongatták kezükben az érzé­keny bőrű hölgyek. Ártatlan játékszer volt, nem úgy mint a régi római nők szelídített kígyója, a mely úrnője nyaka köré tekergőzve hűtötte le an­nak melegtől tüzelő testét.. . Ezek a római aszonyok már ismerték a zsebken­dőt Sudarium volt a neve s mint ebből kitetszik, az izzadság letörlésére használták. Egyéb rendel­tetéséről az ókodkutatók nem tudnak ; ugy látszik, az enyhe római klíma fölöslegesé tette, hogy átve­gye ez ujjak szerepét, amelyek a zordabb északon még a fejedelmeket is átsegítették a pillanat za­varain. Volt egy másik kendőjük is, az orarium. Az volt a rendeltetése, hogy cirkuszi kocsiverse­nyeken lobogtatásával lelkesítsék a versenyzőket. (íme a zsebkendőlobogtatás eredete.) Egyébként a mai zsebkendő­­ hivatását a tóga egyik csücske töltötte be. Csak a 16. század közepe táján kezd a zsebkendő használata­ elterjedni, először Itáliában, azután egyebütt is Európában. De csak nagyon lassan ter­jedt. Még Rotterdami Erasmus is szükségesnek tartja, hogy illemtanában különös súllyal taná­csolja a zsebkendő használatát. Ninive kiásott romjai között látható egy dom­bormű , király fölé napernyővel görnyedő rabszol­ga. Egyiptom, Kína s Ázsia többi kultúrnépe ős­idők óta ismerte a napernyőt. Európában a 16-ik század táján kezd foltüntezni. Itt aztán a napsü­téses déli országok találmánya mihamar átvedlik esernyővé. A 17. századbeli esernyő botja 1­ 20 mé­ter hosszú volt, tíz darab 80 centiméter hosszú halcsont feszítette ki és jó erős bőrrel volt borítva. Súlya másfél-két kilogrammot tett ki! Az ilyen kompakt szerszám a család féltve őrzött kincsei közé tartozott és nemzedékről nemzedékre öröklő­dött. Majdnem háromszáz esztendőre volt szüksé­ge az esernyőnek, hogy megtegye hoszú útját a bőrözött súlyos őslénytől a modern retikülbe férő kis selyemjószágig. Különös, hogy az esernyő tulajdonképpeni hazá­jában, Angliában eleinte egyáltalán nem tudott meghonosodni. Egyszerű oka volt: a londoni kocsi­sok féltették tőle az iparukat felbérelték az ut­cagyerekeket, hogy tüntessenek ellene. A 18. szá­zad közepén végre akadt egy bátor ember, aki el­határozta, hogy ha törik, ha szakad, mégis megis­merteti Anglia népével az esernyőhordás áldásait. 1750-től kezdve teljes harminc éven át sétált vé­gig minden esős napon London utcáin a megvett esernyő alatt.. Gúny, szitok, inzultus volt a része, de tűrte megadással a nagy cél érdekében. A szí­vósság győzött. Az esernyőt az emberek megszok­ták s mihamarabb nemzeti felszerelési tárggyá lé­pett elő. A hálás haza feljegyezte az úttörő nevét: Sir Jonas Hanwaynak hívták.

Next