Amerikai Magyar Népszava, 1956. szeptember (58. évfolyam, 207-230. szám)

1956-09-01 / 207. szám

2-IK OLDAL linter eo as Second Class Hatter at the Cleveland Post Office ander the Act of March 1879. Published dally, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. £ 1786 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal « 805 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. ■e Telefon: REgent 7-9370 ^0^53 Előfizetési árak - Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) 815.00. — Félévre (half year) $8-00. Negyed évre (quarter year) $4.25 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 780 E. Summit Street Garfield, N. J., 32 Division St. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street N-f _ .. _ . , , . Perth Amboy, N. J., 403 Lawrle St. Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Philadelphia, Pa., 1811 N. Franklin St. Chicago 19, 111., 8341 Prairie Ave. Toronto, Ont., Can., 368 Spadina Rd. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Trenton, N. J., 511 Genesee Street 269 College St., WA 4-3905. Lakás: BA 1-8324, Toronto S-B. uni., Canada KANADAI FŐIRODA: VÁLLVEREGETÉS Dulles­­külügyminiszter a szuezi konferencia kapcsán alaposan megmosta a szovjet fejét. Azzal vádolja a vörösöket, hogy az egész válságot propa­ganda célokra használják fel. Ahelyett, hogy segíte­nek a békét létrehozni, arab nyelvű rádióadásokat sugároznak Egyiptom felé, biztatva az alvakult na­cionalistákat, hogy csak rúgják ki a nyugati “impe­rialistákat”. Jelszavakat harsognak és adnak az em­berek szájába. Ilyeneket, mint például, hogy: “Ki az európaiakkal! Le Amerikával!” Szóval, így néz ki a béke, amit az oroszok pro­pagálnak. Egyfelől atombombákat gyártanak, más­felől az atombombánál is károsabb mérgeket csepeg­tetnek az emberek lelkébe. Gyújtogatják az emberi indulatokat. Az éhes, rosszul fizetett egyiptomi mun­kás nem tudja, hogy saját urai okozzák nyomorúsá­gát, jólesik hát egy bűnbakot találni. Nem tudja, hogy ha Szuez Nasser­ kezén marad, a kincstár bevé­telei nem fognak gyarapodni, nem annyira, hogy ab­ból számukra bármi jó is fakadjon. Ami meghökkentő Dulles beszédében: vállon­veregeti Nassert, Egyiptom diktátorát, aki csak úgy “kisajátította” a részvénytársasági kézen levő csa­tornát. Míg Anglia és Franciaország a tolvaj körmé­re akarnak ütni, Dulles cirógatja Nassert, mondván, hogy derék fiú, mert hajlandó “meghallgatni” a lon­doni konferencia öttagú küldöttségét. Ha a mi gangszereinkkel is így bánnának a ha­tóságok, a magántulajdon intézménye gyorsabban menne ki a divatból itt, mint Oroszországban. A kis ezredes, aki Hitlert majmolja és kihasználva a népek béke­vágyát, kardját csörteti, fegyvert nyomva nők és gyermekek, kezébe, leereszkedik a meglopottak­hoz és végighallgatja panaszaikat. Persze Nasser tudja, miért ilyen “nagyvonalú”. Tudja, hogy a piszkos játékhoz szövetségest talált a Kremlinben, amely mindig szeretett a zavarosban halászni. Annak idején Hitlert is támogatták a kom­munisták. Adolfnak nem sok haszna volt belőle. Nas­sert is addig támogatják majd az elvtársak, amíg si­kerül eltakarítani az útból és akkor a vörös medve ráteheti a kezét Szuezre és a Közép-Kelet olajforrá­saira. LÉGY RÉSEN A National Safety Council már most figyelmez­teti a közönséget, hogy Labor Day napján, ha week­­endre indulnak, legyenek kétszeresen óvatosak. Tavaly ilyenkor 438 ember vesztette életét. Az idén ötszáz ember hal meg a száguldó kerekek okoz­ta szerencsétlenségek következtében,­­ ha nem vi­gyáznak. Óvatosság, bölcs előrelátás és higgadtság, ezek azok a tulajdonságok, melyekre a weekenden minden értelmes embernek szüksége lesz. Ne akarjunk eszeveszetten “előzni”. Ne tolakod­junk. Aki ivott, ne üljön a kormánykerék mögé. Aki nem biztos magában, az is okosabban teszi, ha félre­áll. A lassú hajtók éppen olyan veszélyesek a túlzsú­folt országúton, mint a si­etők. A lassan jár tovább érsz elmélete itt nem mindig válik be. Az akadályt képező cammogó autós éppen úgy a temető felé ha­lad, mint az, aki a megengedett sebességnél gyor­sabban száguld. Ma még boldogan jön-megy, terveket sző ötszáz halálraítélt, akik nem tudják, hogy napjaik meg­­számláltattak. Ma még nem késő megfogadni a jó­tanácsokat, hogy sorsukat, végzetüket, amely ott les rájuk minden átfordulónál, elkerülhessék. BIRKATOLVAJOK Ausztráliai jelentés szerint évente negyedmillió birkát lopnak el az országban. A birkalopás olyan nemzeti sporttá nőtte ki magát, akár nálunk a múlt­­században a marhatolvajlás. Walesben szervezett bandák garázdálkodnak és teherautókon robognak el a rabolt jószággal. Az óriá­si szteppéken nehéz üldözni őket. Úgynevezett “né­ma pulikkal”, nem ugató kutyákkal, terelik a lopott birkákat a karámból. A lopott állatot, vagy gyapjú­ját zugpiacon értékesítik. Hiába van még rabló-romantika a világon, ha Ausztráliába is kell menni érte. AJHJÚKUVAI MAGUK NÉZAVA KOLOSVÁRY MESTER Major Ilonka Jean Cassou, a párisi Nemzeti Múzeum egyik igazgatója, világszerte ismert műértő, író, arról is nevezetes, hogy kivételesen szereti az idege­neket. Otthonában minden nemzet művészeivel találko­zom. Madame Cassou és gyö­nyörű lánya — Isabelle — oly egyszerűen fogadják a “beérke­zett” mestereket, mint a rr­ég ismeretleneket, akiknek műveit csodálatos gyűjteményükben Picasso vagy Matisse mellé “merik” akasztani, vagy helyez­ni­ .. . Jean Cassoue mesélt nekem Kolosváry festőművészről, hazánk fiáról, akinek műveit három esztendővel ezelőtt egy Picasso­­val rendezett kiállításon láttam. Akkor még nem nagyon érdekelt az elvont művészet, azóta már jobban értem és értékelem. Jean Cassou így beszélt Kolosváryról: — Kolosváry nem figurális absztraktot fest. Hatalmas erők viaskodnak benne, ugyanakkor lehelletfinom hangulatok költője. Sokat küzdött, talán küzd is, mert nagyon zárkózott, tiszta em­ber . . . Múzeumunk három évvel ezelőtt vásá­rolt képet tőle . . . Ismerje meg! Legújabb mű­veit is érdemes megtekinteni! * Még aznap telefonáltam Kolosváry­nak. Ma már itt vagyok, az Quai St. Michelen, műtermé­ben, melynek hatalmas ablakain át a Szajnát látni és a Notre Dame katedrálisának kékes-fehér gót csipkéit. A napfény összehangolja a kilátást, Kolosvárynak nagy ecsetvonásokkal festett mo­dern képeivel. A művész mentegetődzve mutat rájuk: — Azért van ennyi kép a bútorokhoz támaszt­va, mert éppen most volt itt a minneapolisi mú­zeum egyik igazgatója, aki a múzeum számára vásárol képet. Mindet szeretné, nem tud dönte­ni. Hív Amerikába, ők rendeznének kiállítást. Talán — megyek. Még nem döntöttem. — Mennie kell — mondtam lelkesen. — Ame­rika és az amerikai magyarok ismerjék meg mű­veit! Kevés művésznek rendezett — még életé­ben — múzeum kiállítást. Legtöbb nagy mes­ter a galériások üzleti spekulációjána­k alanya. Kevés kivétel van! — Én hiszek Amerikában — mondja a festő­művész — tudom, hogy ott rendkívül nagy mű­vészi evolúció van és csodálatos szomjúság eu­rópai kultúra után ... Ha feleségem és kisfiam jönnek, akkor megyek. * * Kolosváry tekintetét követem. A kandallón egy képen gyönyörű, fiatal szőke anya, gyerme­két tartja karjaiban. — A feleségem és a fiam —, mondja. — Saj­nálom, hogy most nem ismerheti meg őket, vi­dékre mentek pár napra. A művész hallgat, én elnézem a festménye­ket. Látomások. Lebegés a valóság és a képzelet kifürkészhetetlen útjai között. Egy-egy színfolt úgy hat, mint valami találkozás vagy üzenet ide­gen partokról. Megrendülök, mert ezeknek a műveknek elvont kifejezési módjában is megér­zem a michelangeloi “tormentét”, a léleknek fenséges küzdelmeit. — Talán, a litográfiákat jobban szereti — mondja a művész szerényen. — Svájcban ezeket még festményeimnél is jobban ismerik. Sokszor állítottam ott ki . . . Csodálatos litográfiák! Nagy német mesterek technikájára és borongós hangulataira emlékez­tetnek, pedig teljesen egyéniek és modernek. Magyar elem­ alig van ezekben a művekben. — Hová való, honnan j ott? — kérdem. Kolosváry végigsimít az asztalt borító piros hímzésű térítőn. — Bánffyhunyadi vagyok. Régen elszakadtam Erdélyből. Édesanyámat hat éves koromban ve­szítettem el ... Ő már tudta, megjósolta, hogy festő leszek, az anyák szívével. Alig pár éves koromban már rajzoltam, majd festettem. Apám tizenöt éves koromban be akart íratni a buda­pesti Képzőművészeti Főiskolára, de fiatal éveim­re való tekintettel visszautasítottak. De nem sze­retek én magamról beszélni! Ha érdekli sorsom, tessék, itt van a “Documents” című művészi fo­lyóirat, mely Genf­ben jelenik meg. 1955-ben egy egész számban élettörténetemmel és pályafutá­sommal foglalkozik . . . Lapozgatom, a nagy művészeknek kijáró mél­tatást, mely a művész életének minden mozza­natát megörökíti. Nem tudok egy cikk kereté­ben még nagy vonalakban sem beszámolni ró­la .. . Olvasom, hogy Kolosváry tizenkilenc éves korában beiratkozik újra a Képzőművészeti Fő­iskolára, akkor már felfedezik kivételes tehetsé­gét és azonnal ösztöndíjat kap­­ Párisba! De a sors mást akar. Kitör a világháború. Kolosváry, Páris helyett,­­ katonának vonul be és hősiesen végigküzdi a háborút. Utána leírhatatlan szen­vedések árán eljut Párisba, ahol éjjel-nappal mosogatástól kezdve minden munkát vállal, és­ írta: MAJOR ILONKA szakákon át nem alszik, csakhogy festhessen. Küzdelmesen gyűjt értékes anyagot és az 1927- ik esztendőben, párisi Őszi Tárlaton kiállit. Oly sikere van, hogy a műkritikusok a nagy tehet­ségeknek kijáró analízissel és méltatással ára­doznak műveiről . . . Kolosváry sok nélkülözés­sel elérte a legmagasabb csúcsokat. * Kitör a második háború! A művész a francia hadseregben harcol, német fogságba kerül, éve­kig sínylődik, amíg végre sikerül Svájcba szök­nie. Ott újra küzd, nélkülöz, éjjel dolgozik, csak­hogy nappal művészetének szentelhesse magát. A jutalom nem marad el. Neves kortársaival rézmetszeteit, festményeit állítja ki és olyan si­kere van, hogy meghívják Svájc minden nagyobb városába. Majd meghívást kap Hollandiába, Bel­giumba, Dániába, Olaszországba, Japánba. Min­denütt a francia követség rendezi kiállításait, a francia követ védnöksége alatt. Páris is meghív­ja és a francia művészek sorába avatja. Európá­ban a legnagyobb múzeumok őrzik képeit, a pá­risi Musée National d’ Art Modernben “Fekete Ballerinák” című kompozíciójában gyönyörköd­hetünk. Kolosváry, sok francia író művén kívül, a new yorki Fodor kiadóvállalatnak érdekes, színes úti­könyveit, a “Woman’s and Man’s Guide to Eu­­rope”-ot illusztrálta. Ha megvalósul a minneapolisi Kolosváry ki­állítás, biztosan követi majd egy new yorki és washingtoni. Még írni fogunk híres erdélyi fes­tőnkről. Változatok az Írógépen Lukács Jenő Ha visszalapozunk az emberiség történetében —­ s minden korszak alkalmas arra, hogy be­tekintsünk a múltba, hogy a jelen s jövő fejlő­dési folyamatait kellőképpen mérlegelhessük —, azt találjuk, hogy a kalapács és az ülővas kellő közepébe került “Terem­tés koronája” évezredeken át nagy szenvedéseken s lelki gyötrődéseken ment keresztül. De ezek a szenvedések és­ gyöt­rődések nem maradtak minden kristályosodás nélkül, mert mi­ként a tüzes kohó megkeményí­­ti az acélt, amelyből a minden­napi élet küzdelmeinek s fény­űzéseinek számtalan eszköze viszi előre a civi­lizáció haladását, úgy az emberiség számára is tisztítótűz volt a fizikai s szellemi értékek meg­­finomodása. Bizonyos korszakokban nehéz volt értékelni az ember s állat közötti különbséget. Az állat sohasem volt képes panaszkodni s azért volt és maradt állat, mert sorsával meg volt elé­gedve s igényei csak a létfenntartás mindennapi tusájában merültek ki. Az ember ugyancsak bár­milyen alacsony kulturális színvonalon állt is és bármilyen szerények voltak boldogulásának igé­nyei, kellett, hogy egy ideig némán tűrte a le­igázásoknak és megalázásoknak kegyetlen szen­vedéseit azok részéről, akik a kalapács szerepét bitorolták a maguk számára az ülőlovas fölött. Az ember em­ber elleni kegyetlensége sokszor még az állatvilág érzelmi színvonalát is meg­szégyenítette. * 1­­-A világtörténelem vérbe mártott tollal megirt fejezetei az “Isten ostorait” legrémesebb s leg­­visszataszítóbb színben tüntetik fel. A föld em­beriségének egy elriasztóan nagy része azonban lassan (kezdetben óvatosan, később tapogatódz­va), de több önbizalommal megtalálta úját s mód­ját, hogy száját panaszra nyissa s emberi mű­voltának humánusabb értékelését háborúk, for­radalmak s védelmi eszközök hatásos segítsége révén érvényesítse. Hogy jelenleg a világ elnyomott nemzetei kö­zött forradalmi jelenségek folytonos hullámai fe­nyegetik a kulturális jólétben boldoguló nemze­tek kormányzatait, az nem egyéb, mint egy las­sú 'óvatossággal, később erőre kapott'’ bizalom­mal s tanult vezéreik képességeivel megindított lavina, amit feltartani talán lehet egy rövid idő­re, de véglegesen megállítani nem lehet. A világ legelmésebb diplomatái s államférfiai nem szá­míthatnak ma már fegyveres ellenállásokra, mil­liók öldöklésére anélkül, hogy az egész világ emberiségét vérbe ne fullasztanák. Ázsia s Afrika népességei már régen kinőttek az állatias értel­­metlenség fizikai s szellemi tehetetlenségéből s maguk számára követelik az önkormányaztot s igényeiket kielégítő életformák létrehozását. Minden jel arra mutat, hogy azt hova hamarább el is fogják érni. Sokan attól félnek( mint pél­dául Afrikában), hogy a számbeli túlsúlyban folytonosan növekvő feketebőrűek és színes fa­jok emberi jogainak kielégítése veszedelmekkel fog járni abban az értelemben, hogy később ön­maguk számára követelik az önkormányzatot s hatalmát még a fehérbőrüek fölött is. Az ilyen felfogás található a déli államokban a néger kér­déssel kapcsolatosan itt Amerikában is s ez az egyik oka annak, hogy a szegregáció kérdése ma már annyira elmérgesedett s olyan politikai footballá lett a jelenlegi elnökválasztási kam­pányban. * A szuezi csatorna kérdése veszedelmes válsá­got teremtett, amely a múlt fegyveres hatalmai­nak korszakaiban elképzelhetetlen lett volna. Ma már az ilyesmit nem lehet vagy nem taná­csos fegyveres erőszakkal kezelni s elintézni. Ám­bár a kesztyűskezű diplomácia megkísérli a hely­zet békés megoldását, a túlságos engedékenység olyan precedenst teremtene, amelynek következ- írta: LUKÁCS JENŐ r­ményeit szükséges mérlegelni s bölcs előrelátás­sal meg nem kockáztatni. A nemzetközi érdekek diplomáciai képviselői­nek jelen korszakban sokkal bonyodalmasabbak a problémái, mint a múlt elismerten minden háj­jal megkent nagyeszű külügyi képviselőinek.. Mert azokban az időkben a nagyhatalmak ultima rációja, utolsó szava, a fegyver volt, amellyel való fenyegetés elnémította a gyengébb nemze­tek legméltányosa­bb követelményeit is. Az atom jelenlegi korszakában eddig a legerő­sebb fegyvernek mutatkozott a békés kiegyezés, az igazságos követelmények méltánylása, még ha azok bizonyos presztizsbeli áldozatok hozását is igényelték. Megmondotta azt már nagyon régen egy kínai bölcs, hogy bizonyos körülmények között sokkal jobb gyertyát gyújtani, mint átkozni a körülöt­tünk lévő sötétséget . . . Babe Ruth özvegye férje egyik “híres” ütő­jével a kezében. ANGOL TANULMÁNY MÓRA FERENCRŐL Dr. Reményi József, a Western Reserve Egye­temen az összehasonlító irodalom tanára, tanul­mányt irt­­Ferenc Móra, Hungarian Regionalist (1879—1934) címen a nagy magyar elbeszélőről, Móra Ferencről. Élethű színekkel festi le a népi eredetű Móra Ferenc erőteljes egyéniségét és őt a huszadik század kiváló magyar humoristá­jának nevezi. Elmondja róla, hogy olyan művé­sze volt a magyar nyelvnek, hogy joggal nevez­hető magyar elbeszélő muzsikusnak. A politikai és társadalmi felfogásában és irodalmi munkás­ságában jellegzetesen egyéni Móráról — aki nem ismerte el a magyar társadalom keretében az úr és paraszt közötti szakadékot — hű ismerte­tést nyújt a tanulmány. TÍZ ÉV VERSEI A két világháború köz­ötti ,s a második világ­háborút követő esztendőknek egyik legszomo­­rúbb jelensége, hogy a politikai üldözés követ­keztében számos író kénytelen volt elmenekül­ni szülőhazájából, így tehát érthető, hogy ma­gyar vonatkozásban is kialakult külföldön a “gyö­­kértelenek” irodalma. Az emberi végzet tragi­kumát csak kevesen tudják tökéletesen kifejez­ni, viszont a gyengébb munkák is dokumentum­számba veendők s kulturhistóriai szempontból figyelmet érdemelnek. A müncheni Amerikai Magyar Kiadó “Tíz év versei” címmel negyvenhat költő műveivel is­mereti meg a magyar olvasót. A kötetben többé­­kevésbbé ismert nevekkel találkozunk, de na­gyobbrészt új nevekkel. Az előszó írója helye­sen jegyzi meg, hogy “az emigrációban élő költő sohasem szűnt meg magyar költő lenni és ha ha­zájától távol is él és írásait most csak hontala­nok olvassák, mégsem csupán az emigrációnak is, hanem az egész magyarságnak.” A versek váltakozó értékűek. Jószándékú, de művészileg éretlen alkotások mellett szép szám­ban olyanokkal találkozunk, amelyek formaér­zékről, mondanivalóról s egyéni hangról tanús­kodnak. E költői termés alapján megállapíthat­­juk, hogy a verssé kitáruló magyar lélek a mé­­lázás, szenvedély és dac közvetlen vagy erőtel­jes nyelvén szólal meg a legkedvezőtlenebb kö­rülmények közepette is. A kötet anyagának össze­gyűjtéséért elismeréssel kell adóznunk Csiky Ág­nes Máriának; lelkiismeretes s ízlésre valló mun­kát végzett.

Next