Amerikai Magyar Népszava, 1956. október (58. évfolyam, 231-257. szám)

1956-10-01 / 231. szám

2-IE OLDAL ■ntered u Sacond Cl«s* Mattel at the Cleveland Poet Office ander the _____ Act of March 1879. Published dally, except Sundays and legal Holiday* AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. 1786 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség é* Kiadóhivatal 805 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 ^ü^53 Előfizetési árak - Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $15.00. — Félévre (hall year) $8.00. Negyed évre (quarter year) $4.25 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 768 E. Summit Street Garfield, N. J., 32 Division St. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street 2e1í^BíunuWlc^ Nt JvJÍ8t Fre“ch . , * _ ___ _ . . . . Perth Amboy, N. J., 403 Lawrle St. Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Av* Philadelphia, Pa., 1811 N. Franklin St. Chicago 19, 111., 8341 Prairie Ave. Toronto, Ont., Can., 368 Spadlna Rd. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Trenton, N. J., 511 Genesee Street 369 College St., WA 4-3905. Lakás: BA 1-8324, Toronto J-b, Ont., Canada KANADAI FŐIRODA: ÉHES EMBEREK * Bolíviában infláció van, szegénység és százezres tömegek valósággal éheznek. Hernan Silas Zuazo el­nök erre nem kenyérosztással, hanem ostromállapot kihirdetésével felelt. ,Nem hisszük, hogy pus­katussal, szuronnyal elcsendesíthetők a skorgó emberi gyom­rok. Az éhségzavargásoknak máris hét halottjuk, száz sebesültjük van. A rendőrség százhúsz “zavar­gót” tartóztatott le. Ezek legalább enni kapnak a bör­tönben. A tüntetők fegyverekkel felszerelve zavarogtak La Paz utcáin. Felgyújtották a kormány “La Nación” nevű lapjának épületét és az Illimani rádióállomást. A tüntetéseik egyik alapoka, hogy a város élelmiszer­­hiánnyal küzd. A rendőrség és a szintén felfegyver­zett szervezett munkások együttesen iparkodtak le­csillapítani lázongó tömegeket, de ez csak nehezen sikerült. Ugyancsak zavarogtak azonban a kormányt tá­mogató tömegek is. Ezek kifosztották Oscar Unzaga de la Vega ellenzéki vezér otthonát és a falangista párt irodáját. Mindkét helyen romboltak, törtek és zúztak. A hivatalos kommüniké ezeket is a falangis­­táknak tulajdonítja. Unzaga a venezuelai konzulátusnál, társai pe­dig a többi konzulátusoknál kerestek menedéket. A “La Nación” egész épülete elpusztult. Mindhárom halott rendőr és a Sebesültek közül­ is négy a rendőr. JÓ ÉS ROSSZ ISKOLA Az iskolai desegregáció ellenfeleinek legújabb érve az, hogy a néger gyerekek, alacsonyabb értelmi fokot mutatnak az iskolában, mint a fehérek, tehát amikor összekeverik őket, hátráltatják a tanulást. Nehéz elhinni, hogy akik ezeket az érveket han­goztatják, azt hiszik,­­hogy Isten eleve alacsonyabb értelmi képességgel ruházta fel a színes fajt. Az ilyen feltevés veszélyesen hasonlítana a náci fajelmélet­hez. Ha ellenben azt állítják, hogy a néger iskolák alacsonyabb színvonalú oktatást adtak, mint a fehé­rek, azt készséggel elhisszük. Azt hisszük, ez inkább a desegregáció mellett érv, mint ellene, mert alkot­mányunk minden polgárának egyenlő esélyeket biz­tosít a­­közoktatásra is. ÖRÜLNEK A BIKÁK Madridból jön a hír, hogy hanyatlik a bikavia­dalok sportja. A közönség érdeklődése lanyhult. A spanyoloknak más gondjaik vannak. Kenyérgond­jaik. A fiatalokat pedig jobban érdekli a futball, mint az, hogyan döfik le elegánsan a bamba bikát. Az aré­nát inkább a turisták keresik fel. Idegenforgalmi att­rakció lett,a bikaviadal. A matadorok azonban még mindig jól keresnek. Egy-egy viadal legfeljebb csak két órai munkájukba kerül, de $2,500-t kapnak érte. És miből áll a mun­kájuk? — kérdik a kritikusok ajábiggyesztve. So­vány,, megviselt bikák, olyan rozzantak, mintha ho­mokzsákokkal támasztanák meg őket, rövidre vágott, eltompított szarvakkal, ezek az ellenfeleik. Alig van olyan aréna, ahol még betartják a régi szabályokat a bikák nagysága, súlya és vadsága tekintetében. Valamikor minden toreadonnak az volt az am­bíciója, hogy madridi arénában produkálhassa mű­vészetét. Ma, éppen Madrid arénái a legelhanyagol­­tab­bak és a valamire való matadorok el is kerülik, ha lehet. Mások elárulják, hogy az üzletet egy erős klikk tartja kezében, amely raketként kezeli, hogy kockázat nélkül gyorsan harácsolhassanak össze nagy vagyonokat. No, de azért mégsem teljesen veszélytelen a bi­kaviadorok foglalkozása. Madridi kórházukban he­tente legalább 10—15 sebesültet kezelnek. Haláleset azonban ritka, mert az új csodaszerek a sebeket is gyorsan meggyógyítják. Ha a vállalkozók, akik azelőtt százezreket ke­restek a bikamészárláson, nem is örülnek a változás­nak, annál jobban örülnek a bikák. Ezeket most te­nyésztés céljaira nevelik a vidéki karámokban. A vö­rös posztóval nem idegesített bikáik utódai már nyil­ván azt se fogják tudni, hogy mi fán termett a bika­­viadala . . . AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Az a bizonyos kaptafa Kacikamili Ersti Mindig hittem a közmondások alapvető bölcses­ségében. Egész családom közmondás-hívő, Tó­­dorka például esküszik arra, hogy jobb ma egy veréb mint holnap egy túzok. És milyen igaza van. Túzok nincs Californiában, de veréb még akad. Laci is közmondásokkal él, csak néha elkeveri őket. Múlt vasárnap előbb keltem mint ő, és Laci az én ordításomra ébredt. Ugyanis egyensúlyomat vesztve beleestem a forró vízzel teli für­dőkádba, még mielőtt időm lett volna nekivetkőzni. Ki korán kel, maga esik bele.” A múlt héten bizony tanulságos leckét kaptam a közmondások örökérvényű igazságából. Nem messze a Sunshine Terrace-tól, a zengzetes nevű Moorpark Street-en, van egy még zengzetesebb nevű vendéglő, a Cafe Escobar. A demokrata párt helyi klubja művészi vásárt rendezett itt és fel­szólította tagjait, hogy aki fest, avagy rajzol, esetleg kerámiát követ el, hozza el remekműveit, hadd állítsák ki, és hadd vegye meg a művészetért rajongó közönség a demokrata párt­kassza javára. Miután jó néhány festményem van melyekre a mostoha viszonyok, na meg az emberek rövidlá­tása folytán eddig még nem akadt vevő, hat ké­pet hónunk alá fogtunk és lehajtottunk vele a Cafe Escobar-ba, ahol a demokraták, kik e célra a helységet és a helység pátlóját kibérelték, már javában aggatták fel a képeket. A bíráló bizott­ság egy kövér fogorvosból, egy időnként trillázva felkacagó családanyából és egy komoly motel­ tu­lajdonosból állott. Percek alatt el is döntötték, hogy mind a hat festményem jó és kiállítható. Magam ott lődörögtem a festmények körül, ártat­lan pofával, mintha semmi közöm nem lenne hoz­zájuk, mintha nem én mázoltam volna védtelen vásznakra az olajfestéket, hanem mondjuk a Tin­toretto, így akartam a közönség őszinte vélemé­nyét ellesni. Pár órai árcsorgás után el is lestem néhány kedvező bírálatot. “Oh, boy”, mondta egy nő a férjének. “Mama, mama, vedd meg nekem ezt a képet,” sikoltotta egy hétéves kislány. Iz­gatottan lestem, hogy mi lesz. A kegyetlen anya egy lollipop­ban egyezett ki a rajongó lelkű gyer­mekkel. Nem mondom, mások képei sem igen fogy­tak. Reggel 10-től délután 4-ig csak egy árva kép kelt el. Akkorra már a vezetőség is reményét vesztette és behirdette, hogy aukciót rendez a fen­nmaradt festményekből. Mintegy százötven képből fennmaradt száznegyvenkilenc. Elég jó arány. En­gem is megkérdeztek, hogy hajlandó vagyok-e ár­verésre bocsájtani műalkotásaimat. Mondtam, so­ha­, még a demokrata párt kedvéért sem. Láttam aztán, hogy két-három dollárokért keltek el raj­zok, festmények, kerámia hamutartók, csöbrök, vödrök, nyakláncok és egyéb ügyeskedések. Köz­ben az emberek jöttek, mentek, ettek, ittak és mindenki remekül szórakozott, kivéve engem. Mert bevallom, kissé lehangolt lettem. Bánatom­ban vettem egy múlt évi kalendáriumot és egy pamut­ egeret Tódorkának. “Mit értenek ezek a művészethez ?” mondta La­ci biztatóan. “Aki répa közé keveredik, az disznót győz.” Mindez nem változtatott a tényen, hogy mind a hat képem ott lógott az egyik pavilion falán, és egy néhány bámulatosan értelmes, jóizlésű, fej­lett művészi érzékű gyermeken kívül, nem akadt­ egyetlen csodálója sem. Este hét órakor a művészek csomagolni kezdték képeiket. Vége volt a művészi vásárnak. Az utol­só két órát már bent töltöttem a Cafe Escobar fél­homályos belső helyiségében, hogy ne lássak és ne halljak semmit. Képzelhetik hát meglepetése­met, hogy amikor végül is kimentünk Lacival, hogy alkotásaimat összeszedjük és a kocsiba rak­juk, egyszerre csak látjuk, hogy a hat képből kettő hiányzik, méghozzá a két legkedvesebb ké­pem. “Ellopták két festményemet,” mondom Laci­nak boldog izgalommal. “Ellopták!” “Tényleg!” mondta Laci megütközve. “És te ennek örülsz? Majd én megmutatom nekik. Nem lesz itt Budán pulykavásár. Hívom a rendőrsé­get. Szólok az FBI-nak!” “Nem szólsz te senkinek,” mondtam neki. “Nem látod miről van szó? Valakinek úgy tetszett az a két kép, hogy ellopta. Képzeld el! Nem volt pénze a kitűnő műértőnek, de nem bírt létezni a képeim nélkül! Hát ellopta szegény. Én nem haragszom érte. Mi az, hogy nem haragszom érte ? El vagyok ragadtatva! Mindegy, hogy megfizették-e vagy sem. A lényeg az, hogy kellett nekik. Érted ? Kel­lett nekik!” “Hogyne érteném,” mondta Laci, “addig jár a korsó a kútra, míg aranyat lel. Ha te nem bánod, én se bánom. Vigyük haza ami megmaradt és hasz­nálja a lelkes tolvaj egészséggel a képeidet.” “Úgy van”, lelkendeztem. “Ha valaki annyira írta: KECSKEMÉTI ERZSI beleszeretett abba a két képbe, hogy képes vol ellopni, akkor hadd örüljön neki. Csak egy igaz művészet-rajongó képes ilyen bűnt elkövetni. M nem haragszunk érte.” “Nem bizony,” helyeselt Laci, “aki téged kőve dob, az feküdjön le aludni.” “Engem ez boldoggá tesz,” magyaráztam, mi­alatt a megmaradt négy képet lefestettük a fal­ról. “A tudat, hogy valakinek annyira tetszettek­­ képeim, hogy bűnre vetemedett miattuk; a tudat hogy valaki gyönyörködik bennük, mindennél töb­bet ér nekem.” “Értelek,” mondta Lacika, “világos. Az illeti halálosan beleszeretett a képeidbe. Nem zörög­­ haraszt, ha jólét helyett jót vársz.” “Pontosan,” bólintottam. “Valaki most izga­tottan futkos körbe a “living romm”-jában és azon tanácskozik a családjával, hogy hová akasz­­sza azt a két bűn árán megszerzett kincset. A csendéletet nyilván kandallója fölé teszi, nem gon­dolod ? A női portrét biztos a dívány fölé akaszt­ja . . .” “A csendéletet az ebédlőbe fogja tenni.” “Lehet. Mindegy. Fő hogy megkívánta, meg­érti, értékeli.” “Értelek.”, mondotta megint Lacika. “Mehe­tünk?” “Mehetünk. Tudod milyen jó érzéssel megyek haza?” “Tudom,” mondta Laci és megindultunk. De még kettőt sem léptünk, amikor egy izgatott férfi rohant hozzánk, karja alatt az én eltűnt képeim­mel. “Bocsássanak meg,” lihegte, “azt hiszem ezek a maguk képei. A feleségemnek volt négy képe kiállítva és tévedésből elcsomagoltam a maguk két képét is. De örülök, hogy még itt találtam magu­kat! Bocsássanak meg.” Lehet ezt valaha is megbocsájtani? — kérde­zem. Néztünk egymásra Lacival, mialatt a fes­­tőnő férje újabb mentegetőzések közepette nyar­galt a parkoló hely felé. “Sok lúd . . .” kezdte Lacika. “Hagyd csak,” mondtam lesújtva, “ne vigasz­talj. Erre csak egy közmondás stimmel: Suszter maradjon a kaptafánál.” “Nincs igazad,” vitatkozott Laci. “Aki mer, azt hamarabb utolérik mint a sánta kutyát. Talán mégis maradj a kaptafánál.” Maradok. JÓ ÜZLET A PLETYKA Száll Ernő Robert Harrison, a legnagyobb amerikai plety­ka-magazin kiadója azzal okolja meg folyóiratá­nak káprázatos példányszám-sikerét, hogy a ki­advány “kielégíti azt a vad vá­gyat, hogy megtudjuk, mi tör­ténik a szomszéd ajtaján belül; nevezzük ezt a kielégülést szó­rakozásnak, vagy vitaminnak...” Akár igaza van Harrisonnak, akár nincs és a “leleplező” fo­lyóiratokat akár P-Vitaminnak (a “P” a pletyka rövidítésére áll) tartja valaki, akár csak egy­szerűen nyomtatott szemétnek, tény az, hogy havonként 10 milliót adnak el belő­lük az Egyesült Államokban. Legsikeresebb kö­zülük a CONFIDENTIAL, Harrison lapja, amely jelenleg körülbelül 3 és fél milliós példányszám­­ban kerül az utcára, tehát messze maga mögött hagyja olvasottságban a világhírű “TIMEet, a NEWSWEEK-et, megközelíti a LOOK-t és ost­rom alá fogja a LIFE és a SATURDAY EVE­NING POST évtizedek óta megalapozott vezető helyét. Mindebből következik: 1. hogy jó üzlet a pletyka, 2. hogy legalább 10 millió amerikai rendkívül rossz ízléssel válogatja össze olvasnivalóját, 3. hogy a sajtószabadsággal nem csak élni, ha­nem csúnyán visszaélni is lehet. A sikert elvitatni a pletyka­magazinoktól azon­ban nem lehet. És ha elfogadjuk azt a lapkiadási­­ tételt, hogy egy időszaki sajtótermék akkor sike­res, ha szükségletet tud kreálni és kielégíteni, akkor Harrisonnal kell mondanunk, hogy sokak számára a vitamin üdítő erejével hat a kevés ■biztonságú információ, hogy 1. lehet-e addig kaparni egy-egy népszerű ideál múltját, amíg valami piszok folt bukkan elő,­­ 2. általánosságban milyen új tanácsokkal és célzásokkal tudnak szolgálni kétes erkölcsű szak­értők a jelentőségében ízléstelenül túlértékelt sze­relmi élet terén, 3. akad-e valaki magánéletben bármilyen fajta botrány, amelyet a tisztességes újságírás ízléste­lennek tartott közölni, 4. végül pedig sikerül-e tartalmat adni egy-egy szenzáció­hajhászó, fedhetetlen életű hírességek nevével dobálódzó főcímnek kétértelmű és fon­dorlatos fogalmazással. Ennyi elmélet után idejét látom egy kis gya­korlati szemléltetésnek. Némi kis pironkodó ön­igazolásnak elmondom azonban először, hogy hogyan tettem szert gyakorlati tapasztalatra a pletyka-irodalom dzsungeljében. A napokban kiküldött a feleségem a ház mögé, szemetet égetni. Szemét­égetőnk közvetlenül a szomszédé mellett áll és miközben lángra lobbant a gyufám, a szomszéd szemetes hordó tetején egy csomó magazint pillantottam meg. A legfelsőn egy csinos leányka mutatta fürdőruhás bájait és azo­kon dominálóan egy óriási tengeri szivacsot, ame­lyet rejtelmes céllal és semmi esetre sem prak­tikusan a fürdőruha ülő részére varrtak. A szi­vacs kis híjján Clifton Dániel orrát csiklandozta, aki Margaret Truman mellett mosolygott a cím­lap másik oldalára illesztett képen. A szivacsos hölgy képe alatt a következő meglepő felirat állt: “Nanette Fabray hét hónapja egy kígyólyukban.” A Clifton házaspár képe alatt pedig még megle­pőbben: “Miért jósolják, hogy Margaret Truman házassága nem lesz tartós?” Nanettenek és kígyó­lyukjának még csak köny­­nyen ellenálltam volna, Margaret Truman szo­morú jövője azonban már túl sok volt. Villám­gyors elméletet rögtönöztem a folyóiratok átnézé­sére, amely szerint azokat nyilván az egyetemista fiú hozta haza és a jó mama hajította ki elégetés­re, tehát elemelésük nem lopás és a füzetköteg máris a kezemben volt . . . így jutottam stílsze­rűen életem első amerikai “leleplező” kiadványá­hoz. Míg átlapoltam őket, pirultam azon, hogy azok is állítólagos újságírói munka termékei. Annyi csúnya történetet és még csúnyább célzást és annyi csinos majdnem mezítelen hölgyet (ez utóbbit azonban az olvasó szíves megértésére való hivatkozással nem részletezem, mert feleségem is olvassa lapunkat) egy halomban még nem láttam. Sebtében megtudtam, hogy John Wayne film­sztár évekkel ezelőtt kinek a feleségét “tulajdo­nította el” Dél Amerikában, hogy Robert Mitchum úgy berúgott, hogy nyilvánosan mezítelenre vet­kőzött, bekente magát mustárral és kinevezte ma­gát egy hamburgeres szendvicsnek, hogy Ava Gardner állítólag alacsonyabbrendűségi complex­­umban szenved (?), hogyan szórakozott O’­­Dweyr volt newyorki polgármester Mexikóban egy énekesnővel, kik és állítólag miért maradtak ki a Social Registerből (az előkelőségek híres név­jegyzékéből) és hasonló “belső titkokat.” Azonban a Clifton Daniel házaspárról írt cikk az, amelyet a tárgyalás alatt levő “irodalom” gondolkozásmódjára legjellemzőbbnek tartok. A szenzációs cím után, amely megjósolta, hogy a Truman lány és új­ságíró férjének házassága nem lesz tartós, a szerző mindjárt a bevezetőben kény­telen elismerni, hogy olyan frigynek tartja ezt a házasságot mindenki, mint amilyenekről azt mondják, hogy “az égben kötötték”. Azonkívül azt sem tudja tagadni, hogy a házastársak múlt­jában vagy jelenében nincs a leghalványabb er­kölcsi folt sem. De csak azért sem lesz tartós ez a házasság, írta: SZÁSZ ERNŐ erősködik a magazin. Először is Clifton szülővá­rosában egy lány azt mondta, hogy a férj legény­­korában sok lánynak udvarolt, nem is szólva ar­ról, hogy Londonban annak idején sokan szerettek volna férjhez menni hozzá, majdnem hogy mene­külnie kellett a nők elől (a folyóirat nevekkel is szolgál),­­sőt nagyon szeretett utazgatni, tehát nem amolyan megállapodás fajta. Margaret pedig nagyon szereti a papáját, a pa­pája őt, egyetlen lány volt. Cliff egyetlen fiú és egy csikágói szakértő úgy mondta, hogy az egyet­len gyerekek a házasságban nehezen alkalmaz­kodnak egymáshoz, mert mindketten nagyon el­kényeztetettek. Nos, erre a sovány nonsense-re próbálja építget­ni a magazin szenzációs tételét, hogy az Amerika­­szerte olyan meleg szívvel fogadott, szép szerel­mi házasság nem lesz tartós. A cikkből mindjárt le is vonhatjuk a tanul­ságot : 1. a pletyka­magazinok a sokat sejtető cím alatt nem adnak semmit, 2. az “adatok” esetleg érdekesnek látszanak, de valószínűleg megbízhatatlanok és feltétlenül ízléstelenek, 3. a szomszédasszony esetleg érdekesebbeket tud ingyért, a pletykára kiadott pénz tehát az ab­lakon kidobott pénz. GONDOLATOK Ha a becsület és a pénz között kell választani, h­a becsületet válaszd, mert abból csak egy van, a pénzből meg nagyon sok. * * * Ha pénzed van, nem kell fizetned. * * * Ha egy krajcárunk sincs, azt szégyeljük, ha egy gondolatunk sincs, azt nem. * * * Ritkábban derül ki valakiről, hogy becsületes, mint az, hogy gazember. * * * Csak akkor dobjál követ valakire, ha el is ta­lálod. Jjc * * így szólt a gomblyuk a büszke gombhoz: Ha én nem lennék, akkor rád nem is lenne szükség. * * * A férfi azt a nőt csodálja, aki gondolkozásra készteti, de azt veszi el, aki hizeleg neki. * * * Ha már semmi hízelgőt nem tud mondani vala­kinek, mondja azt, hogy olyanfajta ember, akire nem hat a hízelgés.

Next