Amerikai Magyar Népszava, 1956. október (58. évfolyam, 231-257. szám)
1956-10-01 / 231. szám
2-IE OLDAL ■ntered u Sacond Cl«s* Mattel at the Cleveland Poet Office ander the _____ Act of March 1879. Published dally, except Sundays and legal Holiday* AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. 1786 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség é* Kiadóhivatal 805 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 ^ü^53 Előfizetési árak - Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $15.00. — Félévre (hall year) $8.00. Negyed évre (quarter year) $4.25 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 768 E. Summit Street Garfield, N. J., 32 Division St. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street 2e1í^BíunuWlc^ Nt JvJÍ8t Fre“ch . , * _ ___ _ . . . . Perth Amboy, N. J., 403 Lawrle St. Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Av* Philadelphia, Pa., 1811 N. Franklin St. Chicago 19, 111., 8341 Prairie Ave. Toronto, Ont., Can., 368 Spadlna Rd. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Trenton, N. J., 511 Genesee Street 369 College St., WA 4-3905. Lakás: BA 1-8324, Toronto J-b, Ont., Canada KANADAI FŐIRODA: ÉHES EMBEREK * Bolíviában infláció van, szegénység és százezres tömegek valósággal éheznek. Hernan Silas Zuazo elnök erre nem kenyérosztással, hanem ostromállapot kihirdetésével felelt. ,Nem hisszük, hogy puskatussal, szuronnyal elcsendesíthetők a skorgó emberi gyomrok. Az éhségzavargásoknak máris hét halottjuk, száz sebesültjük van. A rendőrség százhúsz “zavargót” tartóztatott le. Ezek legalább enni kapnak a börtönben. A tüntetők fegyverekkel felszerelve zavarogtak La Paz utcáin. Felgyújtották a kormány “La Nación” nevű lapjának épületét és az Illimani rádióállomást. A tüntetéseik egyik alapoka, hogy a város élelmiszerhiánnyal küzd. A rendőrség és a szintén felfegyverzett szervezett munkások együttesen iparkodtak lecsillapítani lázongó tömegeket, de ez csak nehezen sikerült. Ugyancsak zavarogtak azonban a kormányt támogató tömegek is. Ezek kifosztották Oscar Unzaga de la Vega ellenzéki vezér otthonát és a falangista párt irodáját. Mindkét helyen romboltak, törtek és zúztak. A hivatalos kommüniké ezeket is a falangistáknak tulajdonítja. Unzaga a venezuelai konzulátusnál, társai pedig a többi konzulátusoknál kerestek menedéket. A “La Nación” egész épülete elpusztult. Mindhárom halott rendőr és a Sebesültek közül is négy a rendőr. JÓ ÉS ROSSZ ISKOLA Az iskolai desegregáció ellenfeleinek legújabb érve az, hogy a néger gyerekek, alacsonyabb értelmi fokot mutatnak az iskolában, mint a fehérek, tehát amikor összekeverik őket, hátráltatják a tanulást. Nehéz elhinni, hogy akik ezeket az érveket hangoztatják, azt hiszik,hogy Isten eleve alacsonyabb értelmi képességgel ruházta fel a színes fajt. Az ilyen feltevés veszélyesen hasonlítana a náci fajelmélethez. Ha ellenben azt állítják, hogy a néger iskolák alacsonyabb színvonalú oktatást adtak, mint a fehérek, azt készséggel elhisszük. Azt hisszük, ez inkább a desegregáció mellett érv, mint ellene, mert alkotmányunk minden polgárának egyenlő esélyeket biztosít aközoktatásra is. ÖRÜLNEK A BIKÁK Madridból jön a hír, hogy hanyatlik a bikaviadalok sportja. A közönség érdeklődése lanyhult. A spanyoloknak más gondjaik vannak. Kenyérgondjaik. A fiatalokat pedig jobban érdekli a futball, mint az, hogyan döfik le elegánsan a bamba bikát. Az arénát inkább a turisták keresik fel. Idegenforgalmi attrakció lett,a bikaviadal. A matadorok azonban még mindig jól keresnek. Egy-egy viadal legfeljebb csak két órai munkájukba kerül, de $2,500-t kapnak érte. És miből áll a munkájuk? — kérdik a kritikusok ajábiggyesztve. Sovány,, megviselt bikák, olyan rozzantak, mintha homokzsákokkal támasztanák meg őket, rövidre vágott, eltompított szarvakkal, ezek az ellenfeleik. Alig van olyan aréna, ahol még betartják a régi szabályokat a bikák nagysága, súlya és vadsága tekintetében. Valamikor minden toreadonnak az volt az ambíciója, hogy madridi arénában produkálhassa művészetét. Ma, éppen Madrid arénái a legelhanyagoltabbak és a valamire való matadorok el is kerülik, ha lehet. Mások elárulják, hogy az üzletet egy erős klikk tartja kezében, amely raketként kezeli, hogy kockázat nélkül gyorsan harácsolhassanak össze nagy vagyonokat. No, de azért mégsem teljesen veszélytelen a bikaviadorok foglalkozása. Madridi kórházukban hetente legalább 10—15 sebesültet kezelnek. Haláleset azonban ritka, mert az új csodaszerek a sebeket is gyorsan meggyógyítják. Ha a vállalkozók, akik azelőtt százezreket kerestek a bikamészárláson, nem is örülnek a változásnak, annál jobban örülnek a bikák. Ezeket most tenyésztés céljaira nevelik a vidéki karámokban. A vörös posztóval nem idegesített bikáik utódai már nyilván azt se fogják tudni, hogy mi fán termett a bikaviadala . . . AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Az a bizonyos kaptafa Kacikamili Ersti Mindig hittem a közmondások alapvető bölcsességében. Egész családom közmondás-hívő, Tódorka például esküszik arra, hogy jobb ma egy veréb mint holnap egy túzok. És milyen igaza van. Túzok nincs Californiában, de veréb még akad. Laci is közmondásokkal él, csak néha elkeveri őket. Múlt vasárnap előbb keltem mint ő, és Laci az én ordításomra ébredt. Ugyanis egyensúlyomat vesztve beleestem a forró vízzel teli fürdőkádba, még mielőtt időm lett volna nekivetkőzni. Ki korán kel, maga esik bele.” A múlt héten bizony tanulságos leckét kaptam a közmondások örökérvényű igazságából. Nem messze a Sunshine Terrace-tól, a zengzetes nevű Moorpark Street-en, van egy még zengzetesebb nevű vendéglő, a Cafe Escobar. A demokrata párt helyi klubja művészi vásárt rendezett itt és felszólította tagjait, hogy aki fest, avagy rajzol, esetleg kerámiát követ el, hozza el remekműveit, hadd állítsák ki, és hadd vegye meg a művészetért rajongó közönség a demokrata pártkassza javára. Miután jó néhány festményem van melyekre a mostoha viszonyok, na meg az emberek rövidlátása folytán eddig még nem akadt vevő, hat képet hónunk alá fogtunk és lehajtottunk vele a Cafe Escobar-ba, ahol a demokraták, kik e célra a helységet és a helység pátlóját kibérelték, már javában aggatták fel a képeket. A bíráló bizottság egy kövér fogorvosból, egy időnként trillázva felkacagó családanyából és egy komoly motel tulajdonosból állott. Percek alatt el is döntötték, hogy mind a hat festményem jó és kiállítható. Magam ott lődörögtem a festmények körül, ártatlan pofával, mintha semmi közöm nem lenne hozzájuk, mintha nem én mázoltam volna védtelen vásznakra az olajfestéket, hanem mondjuk a Tintoretto, így akartam a közönség őszinte véleményét ellesni. Pár órai árcsorgás után el is lestem néhány kedvező bírálatot. “Oh, boy”, mondta egy nő a férjének. “Mama, mama, vedd meg nekem ezt a képet,” sikoltotta egy hétéves kislány. Izgatottan lestem, hogy mi lesz. A kegyetlen anya egy lollipopban egyezett ki a rajongó lelkű gyermekkel. Nem mondom, mások képei sem igen fogytak. Reggel 10-től délután 4-ig csak egy árva kép kelt el. Akkorra már a vezetőség is reményét vesztette és behirdette, hogy aukciót rendez a fennmaradt festményekből. Mintegy százötven képből fennmaradt száznegyvenkilenc. Elég jó arány. Engem is megkérdeztek, hogy hajlandó vagyok-e árverésre bocsájtani műalkotásaimat. Mondtam, soha, még a demokrata párt kedvéért sem. Láttam aztán, hogy két-három dollárokért keltek el rajzok, festmények, kerámia hamutartók, csöbrök, vödrök, nyakláncok és egyéb ügyeskedések. Közben az emberek jöttek, mentek, ettek, ittak és mindenki remekül szórakozott, kivéve engem. Mert bevallom, kissé lehangolt lettem. Bánatomban vettem egy múlt évi kalendáriumot és egy pamut egeret Tódorkának. “Mit értenek ezek a művészethez ?” mondta Laci biztatóan. “Aki répa közé keveredik, az disznót győz.” Mindez nem változtatott a tényen, hogy mind a hat képem ott lógott az egyik pavilion falán, és egy néhány bámulatosan értelmes, jóizlésű, fejlett művészi érzékű gyermeken kívül, nem akadt egyetlen csodálója sem. Este hét órakor a művészek csomagolni kezdték képeiket. Vége volt a művészi vásárnak. Az utolsó két órát már bent töltöttem a Cafe Escobar félhomályos belső helyiségében, hogy ne lássak és ne halljak semmit. Képzelhetik hát meglepetésemet, hogy amikor végül is kimentünk Lacival, hogy alkotásaimat összeszedjük és a kocsiba rakjuk, egyszerre csak látjuk, hogy a hat képből kettő hiányzik, méghozzá a két legkedvesebb képem. “Ellopták két festményemet,” mondom Lacinak boldog izgalommal. “Ellopták!” “Tényleg!” mondta Laci megütközve. “És te ennek örülsz? Majd én megmutatom nekik. Nem lesz itt Budán pulykavásár. Hívom a rendőrséget. Szólok az FBI-nak!” “Nem szólsz te senkinek,” mondtam neki. “Nem látod miről van szó? Valakinek úgy tetszett az a két kép, hogy ellopta. Képzeld el! Nem volt pénze a kitűnő műértőnek, de nem bírt létezni a képeim nélkül! Hát ellopta szegény. Én nem haragszom érte. Mi az, hogy nem haragszom érte ? El vagyok ragadtatva! Mindegy, hogy megfizették-e vagy sem. A lényeg az, hogy kellett nekik. Érted ? Kellett nekik!” “Hogyne érteném,” mondta Laci, “addig jár a korsó a kútra, míg aranyat lel. Ha te nem bánod, én se bánom. Vigyük haza ami megmaradt és használja a lelkes tolvaj egészséggel a képeidet.” “Úgy van”, lelkendeztem. “Ha valaki annyira írta: KECSKEMÉTI ERZSI beleszeretett abba a két képbe, hogy képes vol ellopni, akkor hadd örüljön neki. Csak egy igaz művészet-rajongó képes ilyen bűnt elkövetni. M nem haragszunk érte.” “Nem bizony,” helyeselt Laci, “aki téged kőve dob, az feküdjön le aludni.” “Engem ez boldoggá tesz,” magyaráztam, mialatt a megmaradt négy képet lefestettük a falról. “A tudat, hogy valakinek annyira tetszettek képeim, hogy bűnre vetemedett miattuk; a tudat hogy valaki gyönyörködik bennük, mindennél többet ér nekem.” “Értelek,” mondta Lacika, “világos. Az illeti halálosan beleszeretett a képeidbe. Nem zörög haraszt, ha jólét helyett jót vársz.” “Pontosan,” bólintottam. “Valaki most izgatottan futkos körbe a “living romm”-jában és azon tanácskozik a családjával, hogy hová akaszsza azt a két bűn árán megszerzett kincset. A csendéletet nyilván kandallója fölé teszi, nem gondolod ? A női portrét biztos a dívány fölé akasztja . . .” “A csendéletet az ebédlőbe fogja tenni.” “Lehet. Mindegy. Fő hogy megkívánta, megérti, értékeli.” “Értelek.”, mondotta megint Lacika. “Mehetünk?” “Mehetünk. Tudod milyen jó érzéssel megyek haza?” “Tudom,” mondta Laci és megindultunk. De még kettőt sem léptünk, amikor egy izgatott férfi rohant hozzánk, karja alatt az én eltűnt képeimmel. “Bocsássanak meg,” lihegte, “azt hiszem ezek a maguk képei. A feleségemnek volt négy képe kiállítva és tévedésből elcsomagoltam a maguk két képét is. De örülök, hogy még itt találtam magukat! Bocsássanak meg.” Lehet ezt valaha is megbocsájtani? — kérdezem. Néztünk egymásra Lacival, mialatt a festőnő férje újabb mentegetőzések közepette nyargalt a parkoló hely felé. “Sok lúd . . .” kezdte Lacika. “Hagyd csak,” mondtam lesújtva, “ne vigasztalj. Erre csak egy közmondás stimmel: Suszter maradjon a kaptafánál.” “Nincs igazad,” vitatkozott Laci. “Aki mer, azt hamarabb utolérik mint a sánta kutyát. Talán mégis maradj a kaptafánál.” Maradok. JÓ ÜZLET A PLETYKA Száll Ernő Robert Harrison, a legnagyobb amerikai pletyka-magazin kiadója azzal okolja meg folyóiratának káprázatos példányszám-sikerét, hogy a kiadvány “kielégíti azt a vad vágyat, hogy megtudjuk, mi történik a szomszéd ajtaján belül; nevezzük ezt a kielégülést szórakozásnak, vagy vitaminnak...” Akár igaza van Harrisonnak, akár nincs és a “leleplező” folyóiratokat akár P-Vitaminnak (a “P” a pletyka rövidítésére áll) tartja valaki, akár csak egyszerűen nyomtatott szemétnek, tény az, hogy havonként 10 milliót adnak el belőlük az Egyesült Államokban. Legsikeresebb közülük a CONFIDENTIAL, Harrison lapja, amely jelenleg körülbelül 3 és fél milliós példányszámban kerül az utcára, tehát messze maga mögött hagyja olvasottságban a világhírű “TIMEet, a NEWSWEEK-et, megközelíti a LOOK-t és ostrom alá fogja a LIFE és a SATURDAY EVENING POST évtizedek óta megalapozott vezető helyét. Mindebből következik: 1. hogy jó üzlet a pletyka, 2. hogy legalább 10 millió amerikai rendkívül rossz ízléssel válogatja össze olvasnivalóját, 3. hogy a sajtószabadsággal nem csak élni, hanem csúnyán visszaélni is lehet. A sikert elvitatni a pletykamagazinoktól azonban nem lehet. És ha elfogadjuk azt a lapkiadási tételt, hogy egy időszaki sajtótermék akkor sikeres, ha szükségletet tud kreálni és kielégíteni, akkor Harrisonnal kell mondanunk, hogy sokak számára a vitamin üdítő erejével hat a kevés ■biztonságú információ, hogy 1. lehet-e addig kaparni egy-egy népszerű ideál múltját, amíg valami piszok folt bukkan elő, 2. általánosságban milyen új tanácsokkal és célzásokkal tudnak szolgálni kétes erkölcsű szakértők a jelentőségében ízléstelenül túlértékelt szerelmi élet terén, 3. akad-e valaki magánéletben bármilyen fajta botrány, amelyet a tisztességes újságírás ízléstelennek tartott közölni, 4. végül pedig sikerül-e tartalmat adni egy-egy szenzációhajhászó, fedhetetlen életű hírességek nevével dobálódzó főcímnek kétértelmű és fondorlatos fogalmazással. Ennyi elmélet után idejét látom egy kis gyakorlati szemléltetésnek. Némi kis pironkodó önigazolásnak elmondom azonban először, hogy hogyan tettem szert gyakorlati tapasztalatra a pletyka-irodalom dzsungeljében. A napokban kiküldött a feleségem a ház mögé, szemetet égetni. Szemétégetőnk közvetlenül a szomszédé mellett áll és miközben lángra lobbant a gyufám, a szomszéd szemetes hordó tetején egy csomó magazint pillantottam meg. A legfelsőn egy csinos leányka mutatta fürdőruhás bájait és azokon dominálóan egy óriási tengeri szivacsot, amelyet rejtelmes céllal és semmi esetre sem praktikusan a fürdőruha ülő részére varrtak. A szivacs kis híjján Clifton Dániel orrát csiklandozta, aki Margaret Truman mellett mosolygott a címlap másik oldalára illesztett képen. A szivacsos hölgy képe alatt a következő meglepő felirat állt: “Nanette Fabray hét hónapja egy kígyólyukban.” A Clifton házaspár képe alatt pedig még meglepőbben: “Miért jósolják, hogy Margaret Truman házassága nem lesz tartós?” Nanettenek és kígyólyukjának még csak könynyen ellenálltam volna, Margaret Truman szomorú jövője azonban már túl sok volt. Villámgyors elméletet rögtönöztem a folyóiratok átnézésére, amely szerint azokat nyilván az egyetemista fiú hozta haza és a jó mama hajította ki elégetésre, tehát elemelésük nem lopás és a füzetköteg máris a kezemben volt . . . így jutottam stílszerűen életem első amerikai “leleplező” kiadványához. Míg átlapoltam őket, pirultam azon, hogy azok is állítólagos újságírói munka termékei. Annyi csúnya történetet és még csúnyább célzást és annyi csinos majdnem mezítelen hölgyet (ez utóbbit azonban az olvasó szíves megértésére való hivatkozással nem részletezem, mert feleségem is olvassa lapunkat) egy halomban még nem láttam. Sebtében megtudtam, hogy John Wayne filmsztár évekkel ezelőtt kinek a feleségét “tulajdonította el” Dél Amerikában, hogy Robert Mitchum úgy berúgott, hogy nyilvánosan mezítelenre vetkőzött, bekente magát mustárral és kinevezte magát egy hamburgeres szendvicsnek, hogy Ava Gardner állítólag alacsonyabbrendűségi complexumban szenved (?), hogyan szórakozott O’Dweyr volt newyorki polgármester Mexikóban egy énekesnővel, kik és állítólag miért maradtak ki a Social Registerből (az előkelőségek híres névjegyzékéből) és hasonló “belső titkokat.” Azonban a Clifton Daniel házaspárról írt cikk az, amelyet a tárgyalás alatt levő “irodalom” gondolkozásmódjára legjellemzőbbnek tartok. A szenzációs cím után, amely megjósolta, hogy a Truman lány és újságíró férjének házassága nem lesz tartós, a szerző mindjárt a bevezetőben kénytelen elismerni, hogy olyan frigynek tartja ezt a házasságot mindenki, mint amilyenekről azt mondják, hogy “az égben kötötték”. Azonkívül azt sem tudja tagadni, hogy a házastársak múltjában vagy jelenében nincs a leghalványabb erkölcsi folt sem. De csak azért sem lesz tartós ez a házasság, írta: SZÁSZ ERNŐ erősködik a magazin. Először is Clifton szülővárosában egy lány azt mondta, hogy a férj legénykorában sok lánynak udvarolt, nem is szólva arról, hogy Londonban annak idején sokan szerettek volna férjhez menni hozzá, majdnem hogy menekülnie kellett a nők elől (a folyóirat nevekkel is szolgál),sőt nagyon szeretett utazgatni, tehát nem amolyan megállapodás fajta. Margaret pedig nagyon szereti a papáját, a papája őt, egyetlen lány volt. Cliff egyetlen fiú és egy csikágói szakértő úgy mondta, hogy az egyetlen gyerekek a házasságban nehezen alkalmazkodnak egymáshoz, mert mindketten nagyon elkényeztetettek. Nos, erre a sovány nonsense-re próbálja építgetni a magazin szenzációs tételét, hogy az Amerikaszerte olyan meleg szívvel fogadott, szép szerelmi házasság nem lesz tartós. A cikkből mindjárt le is vonhatjuk a tanulságot : 1. a pletykamagazinok a sokat sejtető cím alatt nem adnak semmit, 2. az “adatok” esetleg érdekesnek látszanak, de valószínűleg megbízhatatlanok és feltétlenül ízléstelenek, 3. a szomszédasszony esetleg érdekesebbeket tud ingyért, a pletykára kiadott pénz tehát az ablakon kidobott pénz. GONDOLATOK Ha a becsület és a pénz között kell választani, ha becsületet válaszd, mert abból csak egy van, a pénzből meg nagyon sok. * * * Ha pénzed van, nem kell fizetned. * * * Ha egy krajcárunk sincs, azt szégyeljük, ha egy gondolatunk sincs, azt nem. * * * Ritkábban derül ki valakiről, hogy becsületes, mint az, hogy gazember. * * * Csak akkor dobjál követ valakire, ha el is találod. Jjc * * így szólt a gomblyuk a büszke gombhoz: Ha én nem lennék, akkor rád nem is lenne szükség. * * * A férfi azt a nőt csodálja, aki gondolkozásra készteti, de azt veszi el, aki hizeleg neki. * * * Ha már semmi hízelgőt nem tud mondani valakinek, mondja azt, hogy olyanfajta ember, akire nem hat a hízelgés.