Amerikai Magyar Népszava, 1957. augusztus (59. évfolyam, 180-206. szám)

1957-08-01 / 180. szám

2-IK OLDAL Sntercd as Second Class Matter at the Cleveland Post Office under Act of March 1879 Published daily, except Sundays and legal Holiday* AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. 1788 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 the Előfizetési árak—Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $15.00 — Félévre (half year) $8.00 Negyed évre (quarter year) $4.25 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 788 E. Summit Street Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Av*. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y., P. O. Box 152, _Niagara Square Station Chicago 19, 111, 8341 Prairie av*. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Av*. Garfield, N. J„ 32 Division St. New Brunswick, N. J., 98 French St. Perth Amboy. N. J., 403 Lawrte St. Philadelphia, Pa., 122 W. Louden 3t. Trenton, N, J., 511 Genesee Street CANADIAN HEAD OFFICE: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 NASSER “GYŐZELME” Nasser­­határozottan a tmegalosmánia jeleit mu­tatja, ami elő­bb-utóbb minden diktátoron kitör. Be­szédében, amelyet a Szuez-csatorna államosításának első évfordulóján tartott, azt állította, hogy Egyip­tom megverte az angol-francia-izraeli csapatokat. A következő percben megcáfolta önmagát, amikor el­ismerte, hogy Amerika “segített az ellenséget kikény­szeríteni Egyiptomból”. De ennél az álláspontjánál sem maradt meg sokáig, mert kijelentette, hogy Ame­rika cselszövéssel akarja elérni azt, amit más ellen­ségnek nem sikerült erőszakkal elérni. És végül, a szovjetre célozva, megemlítette, hogy “most legalább tudjuk, kik a barátaink és kik az ellenségeink”. Nas­ser a szovjet Segítségnek tulajdonítja “győzelmét”. Nasser és a szovjet természetesen összeillő bará­tok, de szerintünk csak abban az értelemben, ahogy például a tigris barátja a kecskének, amelyben ízes falatot lát. Egyiptom és vele együtt a közelkelet ma a legízesebb falat lehet a szovjet részére. Lehetetlen, hogy Nasser, aki végeredményben ravasz politikus, ne tudja ezt. Kétségkívül tudja, de azt hiszi, hogy “kezelni” tudja a szovjetet: ha Moszkva be akarja kapni, még mindig visszafordulhat a nyugathoz se­gítségért. De addig, — hogy saját értékét és fontosságát növelje — Nasser negédeskedik a szovjettel, abban a reményben, hogy a nyugat hajlandó nagyobb árat fizetni barátságáért. Célzott is rá, hogy mit tekint kielégítő árnak: a befagyasztott egyiptomi pénzala­pok felszabadítását, amerikai olaj és búzaszállítmá­­nyok megindítását és Izrael magárahagyását. Ha Nasser ezt eléri, akkor joggal beszélhet győzelemről. TESTAMENTUM Korszakunk tele van ellentmondásokkal, meg­lepetésekkel. Sokan azt hitték, hogy a vasfüggöny mögül már nem érheti meglepetés az emberiséget. Tévedtek. Milovan Djilas, Tito volt jobbkeze, megírta ön­vallomását, amely egyben irodalmi testamentuma is ennek­­a tehetséges, nyugtalan, igazságot fanatiku­san kereső forradalmárnak. Könyörtelenül mezítelenre vetkőzött és másokat is izgalom nélkül kiterített, kendőzés, szépítés nélkül. “The New Class” a könyv címe, melyet börtönben irt és onnan csempésztetett Amerikába, ahol most van sajtó alatt. Más kiábrándult kommunisták előbb kül­földre menekülnek, aztán biztonságban, leplezik le hajdani elvtársaikat. Djilas börtönben ül Jugoszláviában és kockáz­tatta, hogy ellenfelei, akik most őrjöngenek a harag­tól, summásan végeznek vele. De Djilas számára sa­ját életénél is fontosabb volt: kimondani az igazat. A kép, amit a kommunista hierarchiáról fest, nem valami hízelgő. Modern despoták ezek mind, az oroszok csakúgy, mint a jugoszlávok. A népet bologi­­ditva “köztulajdonnak” nevezik a nemzeti vagyont, a dolgozók munkájának eredményeit. De igazában csak a kiváltságos néhány ezer bürokrata élvezi a föl­di javakat. A tömegeknek csak a verejtékes munka marad. A kommunizmus zsákutcába került, írja ez a meggy­őződésese kommunista. Még a jóhiszemű ve­zetők is, mint Tito, a veszett fejsze nyelét próbálják megmenteni. A nagy vörös utópia élő pokollá válto­zott. Ennek nemcsak Sztálin volt az oka, nemcsak a vazallus zsarnokok, de a rendszer bizonyult életkép­telennek, természetellenesnek. MINDEN DRÁGUL Az árak fokozatosan emelkednek és az elmúlt hónapban félszázalékos volt az infláció, a dollár vá­sárló erejének csökkenése, azelőtt félév alatt nem zuhant ilyen tempóban valutánk vásárlóértéke. Egy év alatt másfélszázalékos volt a drágulás, főleg az élelmiszer­árak kúsznak sietve felfelé. Az árindex félelmetesen jelzi a i­nfláció gyorsuló tem­póját. Egyes vállalatok hasznot húznak ebből, mások szenvednek tőle. A sajtó, a könyvkiadás válságos helyzetbe került. A papír árak emelkedése, a nyom­dabérek növekedése súlyos probléma elé állítja a lapvállalatokat. Sok angol nyelvű hetilap megszűnt, mert nem bírta a versenyfutást. Mások még úsznak az árral, de ki tudja meddig?­­ AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA A Social Security mérlege 1935-ben hozta törvénybe a kongresszus, Frank­lin D. Roosevelt elnök hathatós közreműködésé­vel, a Social Security biztosítást. 1937 január else­jén lépett életbe a törvény és akkor kezdődtek meg a munká­sok heti befizetései. 1941-ben ke­rültek kifizetésre az első nyug­díjak és egyéb illetmények. Az­óta minden évben az volt a helyzet, hogy a befizetések töb­bet tettek ki, mint a kifizeté­sek, és így évről-évre növekvő tartalék maradt, mostanig ősz- Gibor Emil­szesen 24 ezer millió dollár. Ez a tartalék mindeddig érintetlen maradt és most először kell hozzányúlni, mert most először több nyugdíjat és egyéb illetmé­nyeket kell kifizetni, mint amennyi bevétel van a díj­befizetésekből. Ez a financiális helyzet nem nyugtalanító, ezt előre lehetett látni — hiszen a Social Security, mint minden más biztosítás, számtani alapon mű­ködik — és éppen ezért már jóelőre gondoskodás történt, hogy az egyensúly megbomlása elleni védekezésül a befizetéseket emelni kell. Most és a következő két évben még a tartalékból, illető­leg annak kamataiból fedezi a Social Security a hiányt, de 1960-ban megint helyreáll a financiá­lis egyensúly, mert a mostani két és negyed szá­zalék, illetőleg a munkások és munkaadók részé­ről fizetett összesen 4 és fél százalék befizetéseket felemelik 2 és háromnegyed, illetőleg összesen 5 és fél százalékra. Tartalékról és annak kamatozásáról szólva, is­mertetni kell a Social Security igazgatásnak egy kevéssé ismert adatát. Hol van a tartalék, az a tengersok pénz, 24 billió dollár? Sehol sem lehet megtalálni, sem arany vagy ezüst pénzben, sem dollárbankókban. Az a tartalék kormánykötvé­nyek formájában létezik. Ezt úgy kell érteni, hogy a Social Security befizetések az általános kormány­kasszába mennek, úgy mint­­minden adó, a jövedelmi adó, stb. Az esedékes nyugdíjak ki­fizetésére szükséges összegeket a pénzügyminisz­térium, amely a pénzeket kezeli, a Social Secu­rity hivatal rendelkezésére bocsátja, úgy hogy minden igényjogosult minden hónap elején meg­kapja az őt megillető csekket; a maradékról a pénzügyminiszter nyugtát ad, kötelezvényt, vagy nevezzük akárhogyan. Ezek a nyugták, Uncle Sam adósságlevelei, alkotják a Social Security tartalékalapját. Amikor, mint jelenleg, a befize­tések nem elegendők a nyugdíj-kifizetésekre, a pénzügyminiszter kiad a tartalékból valamicskét, például ebben az évben 300 millió dollárt, és 300 millió dollár erejéig adósságlevél égetést vé­gez. Minthogy a Social Security biztosításban ma már majdnem minden dolgozó és kereső ember érdekelve van, illő, hogy mindenki megismerje a pénztári helyzetet legalább nagy általánosság­ban. Ma 73 millió személy fizet Social Security díjakat, és a becslések szerint ebben az évben, ennek az évnek végéig 7000 millió dollárt fognak kitenni ezek a befizetések. Ezzel szemben ez év­ben kifizetésre kerül 7300 millió dollár — tehát a hiány 300 millió dollár. Ezt a hiányt a tarta- írta: GÁBOR EMIL lékből pótolják, amely, mint fentebb írtuk, 24 ezer millió dollárt tesz ki. De hogy egészen pon­tosan végezzük ezt a számadást, még azt is meg kell jegyezni, hogy a tartaléktőkéhez nem kell hozzányúlni, hanem csak a kamatokhoz, amiket a kormány a letétbe kapott pénzek után (jelen­leg tehát 24 ezer millió dollár után) fizet és ame­lyek most évi 600 millió dollárt tesznek ki. A kormány ebben az évben 600 millió dollár ka­mat helyett csak 300 millió dollárt fizet ki és ez­zel a Social Security deficitje ebben az évben fedezve lesz. 1960-tól kezdve, mint említettük, a munkások és munkaadók Social Security befizetései egyen­­ként 2 és háromnegyed százalékot fognak kiten­ni, fél százalékkal többet, mint ma. Ez a csekély fél százalék többlet nem kis mértékben fogja feltölteni a kasszát: a bevétel az idei becslés szerinti 7000 millió dollár helyett 8750 millió dol­lárt fog kitenni. Pénz beszél, számok beszélnek. Az, hogy a munkások és munkaadók ebben az évben — és a következő két évben — kevesebbet fizetnek be, mint amennyit a kassza a nyugdíjasoknak, özvegyeknek, gyemekeknek, rokkantaknak kifi­zet, azt jelenti, hogy annyival több pénz jön for­galomba. Évi 300 millió dollárral több jön for­galomba. Nem túlságosan nagy összeg, de min­denesetre elég ahhoz, hogy a mostani inflációs helyzetet valamiképpen befolyásolja. A kormány fináncpolitikája jelenleg az, hogy minél keve­sebb pénzt kell a gazdasági élet forgalmába be­lepumpálni, ami a kölcsön megdrágításával és egyéb intézkedésekkel jön létre, ugyanakkor a kormány kénytelen a Social Securityn át 300 millió dollárral többet forgalomba hozni. A pénz­ügyminiszter a fejebubját vakarja, fejfájásról pa­naszkodik és a kongresszust okolja a téves számí­tásért, a túlzott optimizmusért. Ugyanis a kong­resszus tavaly a Social Security biztosítást kiter­jesztette, főleg a nők és rokkantak javára, anél­kül, hogy azonnal felemelte volna az újonnan elő­állt szükséghez képest a biztosítási díjakat. De sebaj, 1960 január elsején újra helyreáll a Social Security financiális egyensúlya. Aki hétszer házasodott Eugen D’ Albert, a “Hegyek alján” opera vi­lághírű szerzője, hétszer házasodott. Barátai is úgy voltak vele, hogy nem mertek a felesége hogyléte iránt érdeklődni, mert nem tudhatták, nem vált-e el azóta a művész? Egyszer az utcán találkozik D’ Albert egyik jóbarátjával és így szól neki: — Gyere el hozzánk vacsorára, szeretnélek a feleségemnek bemutatni. Mire a barát, aki hallotta, hogy a művész leg­utóbbi felesége nem csinos asszony, így vála­szolt: * — Talán ennek a mostaninak ne. Inkább majd a —r~ legközelebbinek. Halászat a betűtengerben Még mindig nagyban folyik a vita arról, hogy a cigarettázás okozhat-e tüdőrákot, vagy­ team. Ki­váló tudósok kifejtették, hogy a dohányban van valami benzopirin nevű anyag, amely a rák egyik kórokozója. Már most ha a dohányt magas hőfokon égetik, akkor ebből az anyagból komoly mennyiség szabadul ki és jut a tüdőbe. De a pipa és a szivar nem égnek olyan magas hőfokon, mint a cigaretta, — mondják a tudó­sok. Azazhogy nem valamennyien, mert a ciga­retta­gyárosok is megbíztak a probléma kutatá­sával más tudósokat, akik meg azt mondják, hogy lehet, lehet, d­e még távolról sincs bizonyítva a dolog. A vita legtanulságosabb része azonban az a tény, hogy a tizenhat rakparti tudós közül tizen­három­­ cigarettázik még ma is. Sokan ellen­­mondásnak tartják ezt, — én nem. A tudósok cigarettázni is szeretnek. És nemcsak a cigaret­tázás veszélyes, hanem minden a világon. Autóz­ni veszélyesebb, mint cigarettázni, mégis autóz­nak az emberek. Nehogy pedig bárki is elfogult­sággal vádoljon, hozzáteszem, hogy jómagam nem cigarettázom . . .* A hollywoodi filmgyárosok bejelentették, hogy szépségversenyek ezentúl nem érdeklik őket. Hosszú tapasztalat után rájöttek, hogy a szépség nem minden a filmen sem. Mostanáig minden nagy szépségverseny díjai közt szerepelt egy hollywoodi filmszerződés is. De hosszú évek alatt nem fordult elő egyszer sem, hogy valamelyik szépségkirálynőből jó színésznő lett volna. Kár rájuk pénzt költeni, — mondják a hollywoodi rendezők. A tapasztalat egyáltalában nem meglepő. A szépség a színpad­on nem azonos az életbeli szép­séggel. E sorok írója visszaemlékezik, milyen csalódás érte, mikor egy budapesti színpadon elő­ször látott játszani egy fiatal színésznőt, akiről a lapok állandóan azt írták, hogy a legszebb nő Budapesten. Egyáltalában nem volt szép. Pár hét múlva ugyanebben a színházban — de már a nézőtéren — véletlenül előtte ült ugyanez a színésznő és oly gyönyörű volt, hogy az ember miatta nem tudott a színpadra nézni, csak őt bá­multa. De, úgy látszik, oly tehetségtelen volt, hogy a színpadon nem tudott szép lenni. Viszont vannak színésznők, akikről mindenki azt tartja, hogy inkább csúnyák, mint szépek, de a színpa­don tündöklő szépség illúzióját keltik. A színpadi hatás belülről jön, nem kívülről. A művészetet sem hírveréssel, sem szépséggel nem lehet pótol­ni .. . * Egy amerikai katona, aki Japánban szolgál a repülőknél, hadbíróság elé kerül, mert­­ nem akarja a haját rövidre nyiratni. Donald Wheeler húszéves katonának hadnagya megparancsolta, hogy menjen a borbélyhoz. A fiú megtagadta a parancs teljesítését. Ezért most hadbíróság elé kerül, ahol igen súlyos büntetést kaphat. Tisztában vagyok vele, hogy ez a hír a leg­több olvasóban megütközést kelt. De talán azok, akik voltak katonák, nem feltétlenül a hajához ragaszkodó közlegénynek adnak igazat. Abban talán igaza is van, hogy a katonaságnak nem sok köze van az ő hajviseletéhez,­­ noha erről is lehetne vitatkozni. (Az uniformis, amely a fe­gyelem fontos tényezője, nemcsak a ruhából áll.) De semmiesetre nincs igaza a fiúnak abban, hogy ezért a piszlicsár sérelemért akkora harcba lép. Voltak katonák, akik hadbíróságot kockáztattak azért, mert véleményük szerint a hadvezetés ma­radi volt és a haditechnika változásait nem vet­te tudomásul. De ezekben az esetekben nagy ügy­ről, egy ország elemi érdekeiről volt szó. Gyer­mekes dolog, a nagy elveket — az egyéni sza­­ad­­ság kétségkívül nagy elvét — jelentéktelen kér­désekben védelmezni életre halálra. Bármilyen frizurát visel is az ifjú Donald, attól sem neki, sem az amerikai alkotmánynak nem lesz baja. Ha elítélik, én nem fogom sajnálni . . . * A. J. Neiss építési vállalkozó szerződést kö­tött a New Jersey államban fekvő Rahway vá­rosával egy csatorna tisztítására. A szerződés­ben meg volt jelölve az ár is: 20,000 dollár. De a csatorna tisztítása százezer dollárba került. A vállalkozó jelentette a városi mérnöknek, hogy a dolog jóval többe kerül, mint­­amennyit a vá­ros szánt rá, de tovább folytatta a munkálatokat. A város nem fizetett, mire perelt 84.000 dollárra. Írta: ACZÉL BENŐ A vállalkozó a tárgyaláson kijelentette, hogy ő bizony nem olvasta el a szerződést, csak aláírta. De a bíróság erre kimondta, hogy az bizony az ő baja. A város nem köteles fizetni, csak akkor, ha bebizonyítja, hogy szándékosan félrevezették. Megint olyan eset, amikor az ember a káro­sultat megérti, sőt sajnálja is, de a formális dön­tést helyesni. Igaz, valamennyien sokszor írtunk alá okm­ányokat, amelyeket nem olvastunk el. De a bűnöket — vagy hibákat — nem enyhíti, ha magunk is elkövettük őket. Az vesse rá az első követ, aki maga nem bűnös? Hát követ nem vetünk rá, de nem csak a szegény, megtévedt bű­nöst kell megérteni, hanem a büntető bírót is. A New York állam törvényhozása élér a múlt év­ben törvényjavaslat került, amely a nyomdászok szakszervezetének egyik fontos kérdésével és a nyomdászok több fontos érdekével foglalkozott. A javaslatot azonban szavazás előtt levették a napirendről. Most Queens állami képviselője, Erwin Pakula, a nyomdászok szakszervezeti ta­nácsának ülésén megmondta, mi volt a történ­tek oka. A javaslatot nem lehetett tárgyalni, mert súlyos sajtóhibák voltak benne. Ezt neve­zik a sors iróniájának. Újságírók, akik arra gon­dolnak, hányszor ölte meg egy-egy gondolatukat, viccüket valamilyen csúfos sajtóhiba. Most ki­derült, hogy a nyomdászok nem elfogultak és fegyverüket nem csak az újságírók ellen használ­ják. Ilyesmiről mondták valaha Budapesten, hogy “öndugába dőlt . . .” KIS TÖRTÉNET - NAGY EMBEREK Ki ér többet? Beethovennek volt egy gazdag, de üresfejű fivére, aki semmit sem örökölt a nagy mester zsenijéből. Prózai ember volt, aki a zenei láng­­észnek még csak a nyomába sem léphetett. Érez­te az óriási különbséget, és hogy ezt valahogy áthidalja, igyekezett legalább a pénzével föl­tűnni. Ezért soha el nem mulasztotta, ha a fivé­rének levelet írt, hogy rá ne írja kívül a borí­­tékra: “Christoph v. Beethoven, földbirtokos.” Beethoven, akit bosszantott a fivére hivalko­dása, akiről jól tudta, hogy ismeri az ő sanyarú viszonyait, legközelebbi­­levelének borítékjára, amelyet válaszképen küldött, ráírta: “Ludwig v. Beethoven, agybirtokos.” A gyilkoskedvű költő Grillparzer, a romantikus német drámairoda­lom kiválósága egyik “civil” barátjánál volt va­csorán. Rajta kívül nem volt szó a társaságban és a “laikusok” értelmetlen, ostoba kérdésekkel zaklatták a híres vendéget. Egy asszonyka a ké­szülő új drámájáról faggatta Grillparzent és naivul megkérdezte: — Nagyon rémes lesz a darabja? — De még mennyire!— bólintott ma komolyan a költő, — a harmadik felvonásban már egyetlen hősöm sem él! — tette hozzá vésztjósló hangon. — Szent Isten! — rémüldözött a kicsi asszony, — ide hát akkor kik játszanak a negyedik és ötödik felvonásban? —­ kíváncsiskodott. Grillparzer zordul felelte: — Az elhunytak szellemei . . . A titoktartó Toscanini Toscanini, a nagy olasz karmester, nagyon igé­nyes volt nemcsak a zenekarral, de az énekesek­kel szemben is. “Toscá”-t próbálták egyszer s a címszerepet egy nagynevű, világjáró énekesnő játszotta. “Tosca imáját” énekelte éppen a pró­bán, de sehogysem tudta a mester kedvére el­énekelni, örökké talált az benne kifogásolnivalót. Amikor már vagy ötször énekeltette az áriát, a szerencsétlen és önérzetében mélyen megbán­tott vendégművésznő kifakadt: — De mester, úgy látszik, titok ön előtt, hogy én milyen híres énekesnő vagyok! Mire Toscanini szelíd mosollyal válaszolta: — Dehogy, dehogy. De legyen csak nyugodt, nem fogom senkinek elárulni.

Next