Amerikai Magyar Népszava, 1959. március (61. évfolyam, 51-76. szám)

1959-03-02 / 51. szám

2. QK­DAL Second class mail privileges authorized at Cleveland, Ohio Published daily, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadőhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00; félévre (half year) $13.00. BRANCH OFFICES — FIÓK ISODÁK Alliance, O., 766 E. Summit Street Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Garfield, N. J„ 32 Division St. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street New Brunswick, N. J., 98 French St. Buffalo, N. Y„ P. O. Box 152 Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Niagara Square Station PHILADELPHIA, 122 W. Loudon St. Chicago 19, 111., 8341 Prairie Ave. Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 MACMILLAN KÁLVÁRIÁJA Őszintén sajnáljuk Anglia jobbsorsra érdemes miniszterelnökét, Harold Macmillant, aki jóhiszemű­en elfogadva a szovjet meghívását, tíznapos oroszor­szági körútra ment a szovjet­unióba. Közben a bőbe­szédű Nikita a vodkától elérzékenyülten kifejtette né­zeteit arról, mint kell megóvni a világbékét és mint kell békében élni e földön Isten minden teremtményé­nek, kivétel nélkül. Macmillan, — aki pedig eleinte nem sok jót re­mélt —, lépre ment és körút helyett Moszkvában ma­radt tovább tárgyalni. Azt hitte, hogy ami eddig sen­kinek a világon nem sikerült, neki majd sikerült észre téríteni egy elvakult kommunistát. A vége inkább tra­gikomikus volt. Míg Macmillan pihent babérain, ab­­an a hitben, hogy talán a világot mentette meg az új háborútól, Nikita egy népgyűlésen kirohant a nyugati szövetségesek ellen, gyalázva őket a sárga földig. A részletekbe nem érdemes belemenni. Macmil­lan már kijózanodott. Megtanulta, amit ösztönösen mindig is sejtett, hogy a kommunistákkal nem lehet egy tálból cseresznyézni. Mivel Macmillan nem akarja megismételni esernyős elődje, Chamberlain tévedését, aligha fog bármiféle megállapodást kötni, még szóbelit sem. Visszatérve Londonba, elmondhatja, hogy ismét gazdagodott a tapasztalatokkal. NEM MUSZÁJ FIZETNI Kormányunk elhatározta, hogy szorongatni fogja a szovjetet egy számla kifizetésére. A számla 12 billió dollárt tesz ki. Ez a háború alatt szállított “lend lease” értéke, aminek kifizetésére a szovjet füle botját sem mozgatja. Repülőgéptől és tanktól kezdve, csizmáig és disznózsírig minden volt ebben a szállítmányban, ami­hez egy országnak háborúban szüksége van, és nehéz elképzelni, hogyan vészelte volna át a szovjet a hábo­rút e segítség nélkül. Kormányunk eddig gavallérosan nem követelt fi­zetést. A háború után még abban az illúzióban voltunk, hogy egy szövetségestől nem illik az adósság megfize­tését sürgetni és később más okokból nem sürgettük a fizetést. Amikor Mikoyan itt járt, udvarias említés történt a számláról, de a ravasz örmény úgy tett, mint­ha nem hallotta volna, és megint csak úgy érezték, hogy egy vendéget nem illik zavarba hozni. Nem szeretünk nagylelkűek lenni Uncle Sam pén­zével, de lenne egy javaslatunk, amely lehetővé tenné, hogy a szovjetnek nem muszáj fizetni. Ne fizessen, csak hozza nyilvánosságra sajtójában az amerikai segítsé­get, amely nemcsak a háború megnyerését tette lehe­tővé számára, de mérhetetlen szenvedéstől mentette meg az orosz népet, helyesebben segített a szenvedés enyhítésében. Hozza nyilvánosságra a kölcsön teljes listáját, és ezzel kormányunk tekintse elintézettnek az egész kérdést. Azt hisszük, ez mérhetetlenül többet ér­ne 12 billió dollárnál. A MUNKANÉLKÜLISÉG Walter Reuther célt ért az AFLACIO vezérkará­nak ülésén. Elhatározták, hogy nagyszabású munkanél­küli felvonulást rendeznek Washingtonban, a Capitol körül. A cél — felhívni a honatyák és a nemzet figyel­mét a szomorú tényre, hogy ötmillió ember van mun­ka nélkül az országban. A honatyák és a nemzet tudnak erről, hiszen a sajtó naponta foglalkozik a kérdéssel. A kongresszus­ban is napirenden van a téma. De a tüntető felvonu­lásnak valószínűleg a Kremlinben örülnek majd a leg­jobban. Ingyen és hatásos propaganda anyaghoz jut­nak. A jövőben nem kell nekik hamisítani az eféle fil­meket, eredetiben kapják majd azt Washingtonból. A kormány és a munkásszervezetek együtt kell, hogy működjenek a nagyiparral a válság elhárítása ér­dekében. Azzal, hogy a uniók újabb bér­javításokat kö­vetelnek, csak az árak emelkedését, az infláció növeke­dését érik el. Ennek pedig nem lehet más következmé­nye, mint újabb leépítések. Kölcsönös vádaskodások­kal, torzsalkodásokkal nem sokat segítenek a helyze­ten. A washingtoni felvonulás még nem jelent kenye­ret a munkanélküliek számára. A prosperitás, amit annyit ígértek és ami csak részben valósult meg, alig­ha lendül neki azzal, hogy mindenki mindent vádol, csak éppen saját hibájával nem mer szembenézni. ABSESIERI Magyar népszava Fejet az ifjúságnak Machán Tibor A két háború között gazdasági válság söpört végig a világon. Általános lett a megélhetési gond. Különösen a fiataloknak volt nehéz az el­helyezkedés. Abban az időben Magyarországon a l­egnagyobb problémák egyike az állástalan diplomások helyzete volt. Nem­szólva a jogászokról és tanárok­ról, még a gyakorlati pályák képzett szakemberei sem tud­tak, tudásukhoz méltó munkát kapni. Okleveles gépészmérnö­kök éltek mint taxisoffőrök, és bölcsész oklevéllel zsebükben mentek bankszolgának a fiatal tanárok. A küzdelem az állásokért olyan kiéle­zett volt, hogy a fiataloknak minden leelményes­­ségüket elő kellett venni, hogy valahol egy mun­kapadot vagy íróasztalt ki tudjanak maguknak harcolni. Ennek a nyomasztó gazdasági helyzetnek és a még szorítebb szociális problémának nyomán szü­letett meg a jelszó: Helyet az ifjúságnak! Annál is inkább így hangzott a kiáltás, mivel az idősebb generáció nem érezte olyan kínosan a válságos idők terhét, hiszen az öregebb tanárok, hivatalno­kok, ügyvédek, mérnökök és más foglalkozásúak részben megmaradtak munkahelyükön, részben a múltból hoztak magukkal valamit, amivel átvé­szelhették a nehéz időket. Az ifjúság azonban követelte a haladó idővel neki járó helyet. Annyira, hogy egy nagysikerű színdarab is óriási pályát futott ezzel a címmel: “Helyet az ifjúságnak!” Az egész országban szál­lóigévé vált a mondat és a gondolat. Az újságok vezércikkeztek, a papok prédikáltak erről. A nagy­­vállalatok igyekeztek a helyzethez alkalmazkod­va minél több f­iatalt alkalmazni és a hivatalos ha­tóságok is akcióba léptek. Megindult a szellemi szükségmunka és életrehívták az Állástalan Dip­lomások szervezetét, amely a soktízezernyi fiatal kéz számára igyekezett elfo­glaltságot szerezni. Megszólaltak a politikai fórumok is és zászla­jukra tűzték a jól hangzó jelszót: Helyet az ifjú­ságnak ! A jelszóból mozgalom lett és ennek nyomán mind jobban gyűrűzött a kérdés körül felkavart érzelmek, érveik és gondolatok hullámzása. Míg az idősebb generáció igyekezett megmagyarázni, hogy helyét nem hagyhatja el az első szóra, hi­vatkozott élettapasztalataira és kötelezettségeire, addig a fiatalok ellentmondást nem törően köve­telték jogaikat, vagy vélt jogaikat. Az egyik kivételesen bölcs politikus kénytelen volt a fiatalok felé intézni figyelmeztetését: “A fiatalság nem előjog, csupán egy igen kellemes állapot.” Az örökké talpraesett pesti humor pe­dig azzal kontrázott erre, hogy feldobta a jeszó paródikusan is komoly eltorzítását: “Fejet az if­júságnak.”­Mivel pedig a humorról tudjuk, hogy öl, sikerült a gyilkos betűcserével elérni azt, amit minden ko­moly bölcselkedés csak sikertelenül próbált meg­­közelíteni. A fiatalság kapott egy orrot és elgon­dolkozhatott, várjon az öregek helyét, azoknak, fejével tudja e betölteni. Természetesen nehéz volna megállapítani, hogy ez a szellemes szójáték mennyit tett azért, hogy végül is nem lett nagyobb baj az öregek és fia­talok vetélkedéseiből, de mivel annak idején ma­gam is a fiatalok táborában voltam, jól emlék­szem, hogy nem szívesen hallottuk jelszónk hu­moros változatát, és a pokolba kíván­ták aki kita­lálta. Ez a kegyetlenül találó pesti mondás sokszor visszajár hozzám, mióta a második világháború utáni idők fiatalságának mind aggasztóbb maga­tartását látom és bár nagyon igyekszem megér­teni és a nemtetsző dolgok elől kitérni, mindun­talan beléjük kell botlanom. . Nem akarok belemélyedni a problémába. Nem sorolok fel statisztikai adatokat. Mindenki isme­ri a mai “teenagerek” lelkén száradó komoly bű­nök mellett a talán még veszedelmesebb — mert nem büntethető — léhaságát, kényelem imáda­tát, szófogadatlanságát, ambíció nélküliségét, fe­­gyelmezhetetlenségét és egekig csapó igényeit. Azt is tudjuk, hogy a szabad világ a mindenki számára megadott szabadsággal sem tud lépést tartani a totális gondolat jegyében élő, vele ver­sengő ellenfelével a gyakorlati tudományok terén és lépten nyomon kénytelen példákért éppen az elutasított rendszerhez folyamodni. Ez a jelenség, nemcsak megalázó, de gyengébb hitűekben azt a gondolatot érlelheti meg, hogy talán mégsem a szabadság vezet a célhoz, hiszen magunk állítjuk oda követendő példaként a szabadságot eltipró rendszer intézményeit, éppen a tanulás, éppen az emberi gondolkodás képzése tekintetében. Mintha csak el akarnánk hitetni önmagunkkal, hogy Kievben, Moszkvában, és Krivoj Rogban nevelnek kiművelt agyú intellektuelleket, míg Yale, Harvard, Princeton csak baseball, football és kosárlabda művészeket nevel. Ugyanakkor a Nemzetközi Olympiai bizottság elnöke, aki amerikai ember, kijelenti, hogy az amerikai fiatalság “nézőközönséggé” lustult a sportokban. Ez úgy hangzik, mintha az amerikai atléták, úszók, evezősök és ökölvívók is elfelejtet­ték volna a sport kultúráját és sürgősen útra kel­lene kelniük tanulni a vasfüggöny mögé. Bármilyen egyszerűnek látszik is a megoldás, távolról sem az, hogy holnaptól kezdve vegyünk példát az oroszoktól és akkor majd minden rend­iben lesz a szabad világban. Ellenkezőleg! Legyen az sport, művészet, tudomány vagy rakéta űrha­józás, teljesen el kell felejtenünk, milyen eszkö­zökkel érik vagy érték el ellenfeleink eredményei­ket, mert ha nem ezt tesszük, önmgaunkban ren­dítjük meg saját eszményeink tiszteletét. Lerom­boljuk időtlen időkön át kiépített képzeteinket az emberi lét céljairól. Félredobjuk mindazt, amit nagy elődök, szellemóriások hagytak örökségül ránk. - -Ahelyett azonban, hogy az ellenséghez futnánk példákért, vagy ölhetett kezekkel várnék, hogyan maradunk le a nagy versengésben, nézzünk talán körül, hogy vannak-e konkrét hiányosságok, ame­lyek minden összehasonlítás nélkül, pontosabban csakis a józan ész ítélete alapján korrigálásra szorulnak, mert gyengítik a szabad világ belső erőit. Nézzük meg talán, hogyan állunk az örök ér­vényű fogalmakkal. Mint például a nőiesség. Ho­gyan állunk a férfiassággal? Hogyan állunk a sza­vahihetőséggel ? Kötelezettségérzettel ? Szorga­lommal és kitartással ? Vagy például hogyan ál­lunk azzal, hogy egy fiatal embernek nem lehet megmondani, hogy ne mindig éppen azt csinálja, amihez a legnagyobb kedve van, hanem néha kissé erőltesse meg magát és próbáljon valamit megszokni, ami talán nem a legkellemesebb az első pillanatban, de később megszeretheti. Ma ugyanis meg sem próbálja, ha az első kísérletre el nem ön­ti a gyönyörűség, így aztán a fiatalság számára csak az marad, ami már pimaer síkon örömöt sze­rez neki. A fejét nem használja a jövője érdeké­ben. Érezékeinek kiszolgáltatottja és rabja lesz a legtöbb esetben. A sexuális vonal az első számú baj­thozó. Ezért tanulást, szülői házat elhan­ggolni hajlandók, bű­nözésre képesek, gyilkosságra vetemednek sőt még dolgozni is hajlandók. Dolgozni, valamilyen alacsony képességet igénylő munkát, hogy már húsz éves koruk előtt házasodhassanak. Fej nél­­kül, csak a biológiai ingerekre bízva magukat. Az objektív természettudomány meg tudja mondani, mikor fejlett egy szerves lény annyira, hogy a legtökéletesebb utódokat hozza világra. Ennek a kornak bevárása minden vonalon értel­mi kérdés kell hogy legyen elsősorban. A mező­gazda nem ültet el éretlen magot, hogy korcs ter­mése legyen. Az állattenyésztésnél betartják az aranyszabályt, ha nemes utódokat akarnak kapni, nem párosítanak fejletlen példányokat. Ha nem így tennének, elkorcsosítanák a következő gene­rációkat. Csak az ember engedheti meg magának azt a bűnt, hogy testileg és szellemileg éretlen, ki nem fejlett egyedeket enged párosodni. Úgy tanultuk, hogy az ember 24 éves korában ér el oda, hogy sejtjei befejezik a szaporodást, te­hát érett lesz. Le­het, hogy ez az idő újabban egy két évvel rövidebb lett. A szellemi fejlődés sok­kal tovább tart. Az élettapasztalatok szerzése az egész életen át. Ezzel szemben mit látunk? A házasságok, és a házasságon kívüli utódnem­­zések, mind f­iatalabb korban történnek. A “zöld” szülők nemcsak biológiailag éretlenek, de életta­pasztalatuk csak annyi, hogy maguk is nevelés­re szorulnának, amikor már a porontyok sorozata várja tőlük a gondozást. Persze hiába, mert a papa és mama is neveletlen gyerek még. Olyan lesz az így felnövő gyermek, mint az elhanyagolt növény. Amint pedig kissé felcseperedi­k, követi szülei pél­dáját és esetleg még néhány évvel korábban há­zasodik azoknál. A fiatalság szaporodik, sokasodik és követeli a helyét. Ahelyett, hogy igyekeznek megtalálni a fejét. Mi, felnőttek, pedig tanácstalanul nézünk körül és az ellenségnél reméljük megtalálni az elveszí­­tett fejet? Az Aranymezők Hunky Johnja Himler Márton IV.­ A három magyar közös alaptőkéje mindössze 140 dollár volt, és mikor Sacramento egyik pony­vából épített vendéglőjében az italt megitták, azért fejenkint egy dollárt, a medvehusiból álló vacsoráért fe­jenkint 6 dollárt kellett fizetni. Az aranymezőktől még mindig egy napi járóföldre voltak, és hogy oda mehessenek, ahhoz né­mi szerszámra, s legalább nyolc­­tíz napi élelemre volt szüksé­gük. S a szalonna ára három dol­lár, a liszt ára Sacramentoban akkor hatvan cent volt fonton­­ként.­­ Szerencséjükre a napszám munkára valósággal fogták az embereket, mert akinek nem volt üzle­te, és volt rá pénze, hogy neki induljon a Moke­­lumna hegyeinek, vagy a Calaveras völgyének, az nem maradt egyetlen órára sem a városban. Négy havi leírhatatlan küzdelem után Detre és két társa végre eljutott az Ígéret földjére, egye­lőre azonban úgy jártak, mint Mózes, akinek az Úr a tejjel-mézzel folyó Canaant csak messziről mutatta. Az aranyat rejtegető Mokelumna hegy csak egy napi járásra esett Sacramentotól, s magyarjaink­nak nem jelentett volna még egy rövid kirándu­lást sem, de üres kezekkel hiába indultak volna, hogy részüket a folyó medrében rejlő aranyból kiássák. Sacramentoban hallották, hogy fogadott mun­kások, délről hozott rabszolgák, Délamerikából importált peonok az aranymezőkön is dolgoznak, de hallották azt is, hogy azoknak naponként az el­látáson­­kívül legfeljebb egy dollárt fizetnek, míg a városban tizenkét-tizenhat dollárt is lehetett egy nap keresni. A hat lóból, amivel Independen­ceről indultak, csak négy jutott el Sacramentoig, azokat eladták, mert megtudták,­­hogy az új mesterséghez sokkal alkalmasabb a szamár, ami sokkal türelmesebb és sokkal szerényebb, az a claim-ek közt talált füvel, gazzal, kóróval is beéri, és legfeljebb időnkint egy-egy marék korpával kell a sovány élelmet pó­tolni. Csalódottan tapasztalták, hogy a cserén nem tudtak valami sokat keresni, nagy kereslet volt szamarakra, minden aranyásónak arra volt szük­sége. Egy két nap alatt, miközben erősen fogyott a tőkéjük, tisztába jöttek vele, hogy egy-egy em­bernek legalább kétszáz dollár ára élelemre és vagy húsz dollár ára szerszámra volt szüksége, hogy biztonságban indulhasson az útjára. Három hétig dolgoztak, hol az egyik kereske­dőnél, hol a másik szalonban, és az a három hét sokkal hosszabb volt, mint az után töltött négy hónap. Nap­ nap után érkeztek a csapatok keletről, nap­nap után özönlöttek az aranymezőkből a városba, és ahogy Detréék az aranyásók tömegét látták, ahogy a szerencsés aranyásók pazarolták az arany port, minden pillanatban úgy érezték, hogy az ő számukra már semmi nem marad­hat a hegyekben. Végre három keserves hét után minden együtt volt, és az új prospectorok boldogan vágtak neki a Mokelumána­k, és nem tartotta vissza őket, hogy az őszi nehéz esők beálltak, hogy néha szinte tér­dig érő sárban csúsztak vissza két lépést, amikor egyet léptek előre. Késő este volt, amikor messziről a feléjük pis­lákoló lámpák fényét meglátták, és megdöbben­tek, hogy a hegyoldalon hány száz ilyen fény in­tegetett feléjük. Úgy érezték, hogy ott már nem lehet hely a számukra. Amint az első claimet elérték, engedélyt kértek a claim tulajdonosától, hogy megpihenjenek a sá­tor alatt égő tűz mellett. Az barátságosan fogadta őket, meleg kávét adott nekik a csomagjaikból előszedett szalonná­hoz és kenyérhez, és miután alaposan kikérdezte, hogy honnan, mikor, hogyan jöttek, és úgy érez­te, hogy nem három rablóval van dolga, akik eset­leg meggyilkolják, hogy a nála talált aranyat el­lopják, meginvitálta őket, hogy csináljanak fek­helyet mellette. Sokat hallottak Sacramentoban az aranymezők­ről, az azokon uralkodó rendről, de az igazi útmu­tatást ott kapták meg a barátságos házi­gazdától. Az megmondta nekik, hogy három elaim-et ke­ríthetnek be maguknak, hogy a legjobban teszik, írta: HIMLER MÁRTON ha egymás mellett dolgoznak, akár közösen, akár nem, mert úgy nagyobb biztonságban lesznek ab­­­laim-jumperektől és a rablóktól, akik a kirabolt áldozatokat meggyilkolják, nehogy tanú marad­jon, aki később felismerheti őket. Mosolyogva biztatta őket, hogy van még hely a számukra, és hogy a hegyoldalon futó valamelyik csermely még el nem foglalt medrénél lehet a leg­több reményük gazdag leletet tálalni. Az volt a legértékesebb tanácsa, hogy akár­milyen nehezen várják, akármilyen türelmetle­nek, hogy az első szem aranyat megtalálják, min­denek előtt, mielőtt hozzá fognak dolgozni, meg­felelő tanyát csináljanak maguknak. Hogy ássák ki a földet jó mélyen, ahogy az ő tábora el volt ké­szítve, és a kiásott földből és kövekből erős falat építsenek a “szoba” fölé, hogy a hegyről lefutó víz ki ne mossa őket. A “hajlék” födele természe­tesen az a darab ponyva volt, amit minden pros­pector hozott magával. Falakról nem kellett gon­doskodni, az aranymezők edzett munkásai Cali­fornia enyhe éghajlata alatt a nedves ősz hidegé­től nem féltek. Másnap kora reggel elbúcsúztak új barátjuktól, és annak útmutatása szerint kerestek, és néhány óra alatt találtak megfelelő helyet, ahol egy kis patak mentén egymás alatt három claimet jelöl­tek ki maguknak. A­ claimeket lépéssel mérték, és azoknak a határait földbe ásott kövekkel jelölték. Az aranymezőkön a claimek dolgában nagy rend volt. Az aranyásók a roham elején gyűléseken szabták meg, hogy egy-egy egyén milyen nagy claimet hasíthat ki magának, és határozatukból a Sacramentoban megalakított “hatóság” törvényt készített. Egymásnak a claimjeit érinthetetlen­nek tartották, és baj csak akkor volt, ha egy na­gyon gazdag claimnél valamelyik éjjel fegyveres banditák, “claim-j­amperek” jelente­k meg, és a claim tulajdonosát vagy elűzték, vagy megölték, és hamisított írással igazolták, hogy a claimet megvették. Ilyen esetben az aranyásók nem a hatósághoz fordultak, hanem csapatokba szervezkedve ítéle­tet tartottak, és a bebizonyított bűntett esetében a bűnösökkel sommásan, a tetthelyen végeztek. (Folytatjuk.) ___. Írta: MACZJÁN TIBOR

Next