Amerikai Magyar Népszava, 1959. szeptember (61. évfolyam, 206-230. szám)

1959-09-01 / 206. szám

2. OLDAL Second class mall privileges authorized at Cleveland, Ohio Rubllahed dally, except Sundays and legal Holiday* AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 KAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS doitorlal and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal SOS KAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REcent 7-9370 ' r-cnsetfsi árak — Subscription rates United States of America and Canada tLgj évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 ásás országosba (other countries) egy évre (one year) $2s.Mi félévre (half year) $13.00. *' _______________________ ■ BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK irldgeport. Conn., 578 Bostwick Avm. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson At*. Sethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Garfield, N. J„ 32 Division St. ' Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 New Brunswick, N. J., 98 French St. Niagara Square Station Perth Amboy, N. J„ 403 Lawrle St. ♦ Chicago 1», HI.. 8341 Prairie Ave. PHILADELPHIA, 122 W. Loudon SI Í o.. 760 r.. Summit Street Trenton, N. J., 511 Genesee Street T. Canadian Head Office: Hí LA W. BAYER, Mgr. J gji College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905 Lakáé: AV 5-3775 IZGALOM PARISBAN Az amerikai elnök bonni és londoni látogatása után a francia fővárost keresi fel, hogy az államfővel De­­ Gaulle tábornokkal tanácskozzék. Lapjelentések szerint Páris lázban ég. Különösen a nők izgatottak. Ha két ifjú hölgy találkozik az utcán, ’­ csillogó szemekkel üdvözlik egymást, s első kérdésük­­ ez: “Nos, mit szólsz hozzá?” “Csodálatos, pompás” — mondják — “ezt vártuk már régóta!” Ez a jelenet napjában számtalanszor megismétlő­­­­dik. A boldogság szinte sugárzik az arcokról. Mi a hallatlan izgalom oka? Kruscsev amerikai lá­togatása? A nagyfontosságú megbeszélések? Talán új­fajta atombombát találtak fel? Biztosították a világbé­­­két? Nem. Új női kalap jelent meg a párisi szalonok­ban. A kalap a párisi apacsvilág odacsapott sapkájának és egy nyugalomba vonult démon estélyi kalap-csodá­jának elkorcsosult ivadéka. Olyasmi, ami előtt a párisi férj így kiált fel: “Fiacskám tedd le azt a csorba leve­­sestálat a fejedről, mert megüt a guta.” De a nők ízlése kiszámíthatatlan. Nekik “spécies” ez tetszik. Ezért rajonganak, ezért bókolnak egymás­nak, erről beszélnek, ezért lobog örömmámor a sze­mükben. Baj ez? Egyáltalán nem. A világbéke sorsát nem mindig a fehér, vagy a zöld asztalok mellett döntik el. A nők, a polgárság hangulata a legjobb politikai ba­­­rométer.­­­­ Ha mindenki politikával foglalkozik, az azt jelenti, hogy vihar lesz. Amíg azonban a közvéleményt egy új ■ női kalap megjelenése,k ffoglalkoztat|^ — nincs baj. ,A ! ! párisi nők optimisták és‘ optimizmu­sák’ látható jélké­­■ ! De ez kis fej­ék. Amikor azt mondják egymásnak “mi­lyen cuki vagy drá­m!* ebbek­ az is benne van: “Miért beszéljünk a politika eseményeiről, amikor úgyis minden rendbejön. A kalap azonban más — azon ta­■ tán egy kicsit még igazítani is lehet.” Szívből örülünk a párisi nők derűlátásának. Fog­­lalkozzanak csak kalapügyekkel. Mi is elrebegjük az ilyenkor szokásos bókokat. Mert a párisi nőkön még a csorba levesestál is elragadóan fest. És azt kívánjuk, . . hogy optimizmusukat vegyék át a tárgyaló felek is. In­tézzék el békésen az összes vitás kérdéseket —­ egy kalap alatt. MÉLA CSEND Az amerikai veteránok és a Freedom House, más társadalmi egyesületekkel karöltve azt javasolják Ame­ ■ rika népének, hogy Nikita Kruscsevet, aki a kormány vendége lesz, kötelező udvariassággal, de méla csend­ben fogadják. Ne lelkesedjenek, ne tapsoljanak, így adják tudtára a vörös diktátornak, hogy nem értenek­­ vele egyet. Nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a közönség­­ ne menjen lépre, ne hagyja megtéveszteni magát a he­lyi kommunista barátok által. Ezek most ismét moz­golódnak, úgy érzik, eljött az idejük. A világbéke vé­delmének ürügyén sürgetik a szovjet-barátságot és az­­ ezzel járó engedményeket. Mert a kommunistákkal csak úgy lehet barátkozni, ha folyton adnak nekik valamit. Ez az, amit Amerika népének tudtára kell adni, nem azt, hogy esetleg tüntessenek Kruscsev ellen. Mi sem örülnénk neki, ha Eisenhower ellen tüntetnének Moszkvában. Bízzuk a világbéke sorsának ügyét az ál­­­lamfőkre, ne ártsuk magunkat a világpolitikába. Fő­leg pedig hangulatok révén ne engedjük elragadtatni­­ magunkat. A BORBÉLYOK ADÓJA Eddig nem tudtuk, hogy miért kell Chicagóban a haj­vágásért fantasztikusan magas összeget, 2 dollárt fizetni. A szenátus racketeereket vizsgáló bizottságának jelentéséből ez is kitűnik. Azért, mert a borbélyoknak “külön­adót” kell fizetniök a zsaroló szélhámosoknak, úgy ahogy valamikor a mosodások “adóztak” Al Capo­­nenak és a többi gengnek. Az álnyomozók között akadt olyan is, akiket jónéhányszor letartóztattak már, de utána vígan szedték tovább az adót a megfélemlített figaróktól. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha arcunkat tapo­gatva, arra a kérdésre, hogy miért vágott meg ben­nünket a borbély, hajvágás művésze így válaszol majd: “Azért uram, mert bennünket is megvágtak.” AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA írta: ENESEY KLÁRA EGY CICA, HÉT CICA... Entity Klara !Nem Kakasü­lőről lesz szó most, hanem macska­ülőről. Hogy mi az a macska­ülő? Én voltam a macskaülő, azaz cat-sitter két hétig, míg Ruth barátnőm vakációzott. Az ember végre is nem hagyhatja árván a lelkem adta nyávogott, arról meg, hogy kennelbe azaz macs­ka-internátusba adja őket, szó se lehet. Kegyetlenség lenne, a környezethez vannak szokva. Hogy a jóbarát is hozzá lehet szokva saját környezetéhez, amelyből a macskaülés most ki­szakítja? Az, úgy látszik, nem kegyetlenség. Mert Ruth meg­fordult volna a vakációs motel ágyában, ha én nem költöztem volna a házába arra a két hétre. Végre is nemcsak lóhússal él a macska, hanem cirógatással is, mikor arra éppen kedve támad . . . No de hadd mutassam be a személyeket. Ez a történet annyi szereplővel kezdődik, mint a “Dok­tor Zsivágó” — szerencsére azonban ezeknek nincs annyiféle -ics, -vics-végű variánsuk, meg becenevük, így talán könnyebb lesz számontar­­tani őket. Passie az anyaszereplő. Valójában igénytelen, egérszürke egyéniség, kerek fejében ha van egy gondolat, az bizonyára ez: “Több kis­macskát !” Hogy mivégre azt valószínűleg Passie maga se tudja, egyszerűen anyának született, ő az örök Éva és már 10 éve igyekszik a földet macskákkal benépesíteni. Nagyritkán megesik vele, hogy család nélkül van, de nem képes felfog­ni: a véres lóhúsz akkor is behurcolja a living room pasztellszőnyegére és nem létező gyerme­keit hívja . . . mint egy Rachel, vagy mint egy shakespearei hősnő . . . szinte kísértetiesen. Néha “Anya és gyermekei” című élőképet rendez, a szoba közepén kismacskákkal veszi körül magát és nyalja őket rendületlenül. A kismacskák: Skeezix, Squirrel és Eberhart. Én valószínűleg egy pár cipő vagyok a szemük­ben , ennyit látnak belőlem, de az elég ahhoz, hogy mindenhová kövessenek. Ha a fürdőszobából ki­lépek, ott ül az ajtó előtt a három macska, mint egy megelevenedett képeslap. Ha a pincéből jövök fel, Skeezix, Squirrel és Eberhart várnak a leg­felső lépcsőn. Attól félek, míg éjjel alszom zárt hálómban, ort ülnek az ajtóm előtt, mert reggel ott találom őket. Talán bolondság egy macskát az ember roko­naihoz hasonlítani, de ha mégis szabad, akkor Squirrel az macskában, mint unokahúgom em­berben. Én neveztem el Squirrelnek, szürke, mó­kus nagyságú és feltartott farokkal szeli át a le­vegőt két szék között, közelülő, apró szemei rág­csáló jelleget adnak a pof­ócskájának. Bözsike, szeplős, barnacopfos unokahugom mozgott ilyen tűzről pattant ritmusban, minden izében . . . ő is “tomboy” volt. Squirrelnek rengeteg dolga van: a divány égbevesző magaslatait kell meg­mászni, a bátyjait kell leteperni, míg kegyelemért sírnak, levetett cipőmet kell lesből megtámadni és rágni, rágni. Keleties, zölden foszforeszkáló szemek, fehér mellény, fekete frakk: Rocious. A neve a “fero­cious” szó rövidítése, a környék madarainak év­könyveiben talán “Rocious the Terrible” néven szerepel. Szoborszerűen ül, mint egy szfinksz, vagy egy Toulouse-Lautrec gazfickó, vagy egy Coty-parfüm hirdetés. Talán tudja, hogy daliás, és gőgös és unatkozik. Megveti a macska­eledelt és mint egy türelmetlen férj, az órára néz, aztán a tűzhelyre: mért nem sütsz csirkét, birkát, mar­hát, mint Ruth szokta ilyen tájban? Rocious az egyetlen, aki nemcsak öl, hanem lop is: pulyka­mellet, disznókarajt — Ruth sose feddi meg érte. Én tejet és kekszet vacsorázom, míg a foszforesz­káló szemek megvetéssel kisérik kezemben az ételt. Valaki az ajtó sznyoghálójára ugrott és most ott függ, mint egy repülő mókus: Simon. Bebo­­csájtást kér. Simon csak mellékszereplő, egész­séges, nagy darab szürkecsikos macska, hivatal­noki pontossággal bejön, eszik, kimegy. Passie az anyja volt hajdan, ma csak egy közömbös idegen nő, akinek várnia kell, míg Simon evett. Rocious viszont csak Passie után következhet — talán nem volt földi királyi udvar szigorúbb rangkü­­lömbségekkel, mint az állati társadalom. A családfőt szándékosan hagytam utoljára. Jött-ment csavargó, piszkosfehér narancssárga csikókkal, vörös, gyulladásos szemekkel. Borzasz­tó nagy feje van és kegyelemkenyéren él egy eresz alatti ládában. Sokáig ácsorgott a ház körül, míg az “outside cat” rangot elérte. Tudja, hogy a ház­ba nem léphet, de az alamizsnát rendszeresen megköveteli. Beházasodott és már évek óta Pussie férje. Mások is pályáztak a jómódú rokonságra: egy kékesszürke, úri macska például, de Pussie a csavargónak nyújtotta mancsát. Azért a kékes­szürke is ott sütkérezik a porcson, de alamizsná­ra nem jogosult. Különben is jómódú, és van tör­vényes lakása, csak nem szeret otthon. Egy reg­gel a hajnali szürkületben véletlenül őt etettem meg Simon helyett. A hét szerencsés szám, de nem macskában. Egy macskadada napja valahogy így telik el: Hajnali 5 óra, minden alszik csendesen. Egyszerre csak bomba robban az ablak alatt, kiugrom az ágy­ból. Nem bomba volt, hanem Rocious­ dobta magát egész testével az ablakra, bebocsátást kíván, Ruth minden reggel az­ ágyába engedi. Én viszont macskával nem alszom, így hát visszajhászom az ágyba. No nem sokáig: Rocious olyan hangver­senyt rendez az ablak alatt, hölgy virgifi piégis­­t le­­engedem, de azonnal ledobom a pincébe és rázá­rom az ajtót. Vissza az ágyba. Rocious se rest: a pinceablak éppen a hálószobám ablaka alatt van, most meg onnan rendez hangversenyt. Ha már egyszer felkeltem, megcsinálom a kis­macskák formuláját, azoknak folyton enni kell. Simon megneszelte a mozgást, most az ajtón függ. Este, munkából jövet alig tudok lépni, mindenki vacsorát követel. Passie véres húsdarabokat rak a living room szőnyegére, csak úgy ízlik az, nem a konyhai tányérból. No megállj, Pussie, kifogok rajtad. Amint Pussie evett, elkapom előle a tá­nyért, hogy ne hordhasson semmit a gyerekeinek a living roomba. Mit nem tesz azonban az önfel­áldozó anya? Pussie, akár egy pelikán, kihányja a gyomra tartalmát a szőnyegre a gyerekeknek. Elájulnék, de nincs, aki méltányolná, így feltisz­­títom, ahogy lehet. Mitől mozog az a lámpa? Jaj, Squirrel rágja a zsinórját, még öngyilkosságot követ el! Kikap­csolom a lámpát. Az én vacsorámról egyenlőre szó se lehet, most Passie kikérezkedik. Megyek ajtót nyitni. Passie megáll a nyitott ajtóban (a ház léghűtéses, sohá nem tarthatom nyitva), de se előre nem megy, se hátra. Kerek, értelmetlen fejével rám néz: mit akarsz tőlem? Mire a nagy sietség és miért kell nekem ki-vagy bemenni egyáltalán? Nincs határidő. Idő sincs, csak örökkévalóság van: örök ebédidő és örök anyaság. “Óh, eredj Alice-al Csodaországba” — mondom fáradtan, az örökös tea-partyra való vagy, a Fehér Nyúl és az őrült Kakadu társaságába!”­­Számolni kell, mindig számolni. “Heten vagyunk uram, heten” — azaz... hol van Rocious? Átkutatom a házat. Nincs a pin­cében, kedvenc dobozában. Nincs a hálóban (szi­gorúan tilos terület). Végre a front elosetből hú­zom elő, karmaiban még néhány selyemsál, amit fészkül használt. Mi az a furcsa seb Eberhard nyakán? Hmm. Gennyes is, de még mennyire. Talán Simon ha­rapta meg ? A felelősség nem hagy: Eberhardot még ma este viszem az állatorvoshoz. Sose hit­tem volna, hogy még ápolónő leszek az operálóte­remben: én fogom le Eberhardot, míg az orvos a sebet vágja jódozza: egy csúnya féreg fészkelte be magát a húsba, egy légy lárvája. Rendesen nyu­­lak és marhák szenvednek ettől. A cica csendesen tűri az operációt, egyetlen egy macskasajjt hal­lat csak. Úgy sohase várták talán még Ruthot, mint ahogy én vártam. Ültünk a porcson, a kismacskák első esetben voltak a szabadban aznap. Mindent körülszimatoltak, aztán nagyokat tüsszentettek az orrukba ment portól. Csodálkoztak azon, hogy nem sülyeszthetik karmaikat a téglafalba, mint a díványba szokták. Kicsit esett is, Squirrel a ce­menten, minden újabb esőcseppre rátette a man­csát: honnan a sok petty? És hová tűnnek? Itt gurult be Ruth autója. Mindenki boldog volt: Ruthnak a szerencsés hazaérést jelentette ez a pillanat, a macskáknak több jólalatot, de én voltam a legboldogabb: mehettem haza egy macs­­kátlan existenciába. MAGYAR FA AMERIKAI GYÜMÖLCSE Irta: GONDOS SÁNDOR Gomám Sémám* Ha érett alma magyar földön leesik ágáról, ren­desen ott marad fekve az árnyas lombok alatt, így kell ez legyen, mert külömben nem tanítaná a közmondás. Nem esik messze az alma a fájától. Az Amerika földjére átplán­tált magyar almafákat azonban — úgy látszik, — dombok tete­jére ültették. A talaj is más le­het, meg a levegő is, mert itt a legtöbb magyar almafa akkor veszti gyümölcsét, amikor az még csak félig érett. A lehulló alma dombra esik és előbb las­san, majd egyre sebesebben gu­rul alá a völgybe, olyan messzeségbe az életadó törzsről, hogy az többé hírt se hall felőle. Sok ilyen messzegurult almát ismerek magam is. Ott van mindjárt Kenéz Ilona Ohioban. Jobb, m­agyarabb fatörzset, mint Kenéz Gábor, aki Sza­bolcsból került Amerikába, keresve se találhat­nánk. A gyenge ág, amit a házasság szent köte­léke révén ebbe a derék törzsbe oltottak, rakama­­zi Nemes Julcsa, szintén a javából való­ volt. Ma­gyar földön ha maradnak, maguk talán ha nem is, de gyümölcseik nagyra nőnek. De nem maradtak magyar földön. Apai-anyai jusson való osztozkodásból nem jutott több reá­juk, mint amennyi éppen elég volt a hajójegyek­re. A frigynek így csak Amerikában lett gyümöl­cse, örökké láb alatt ténfergő, ezer gondot okozó, mégis kedves apróságok formájában. Nagy sise­­ra-had volt ez a bőséges gyerekáldás. Éhes volt mindig az a sok apró gyerekszáj, de jó szerencsé­re győzte azt a “szalon”, ahogy az italmérő korcs­mát hívták akkor Amerikában. Mert alig kopott le a zöld szín Kenéz Gábor füléről, alig jutott el odáig, hogy angolul gagyogjon, már is mondta asszonyának: “Fene élet ez, Julis, hogy mi min­dig a gyárban vesződjünk. Nem jut abból soha többre, mint amit a gyerekek esznek. Jobb van, nekünk, ha üzletet nyitnánk.” Mivel pedig a gondolat ellen Julis asszonynak se volt kifogása, aztán pedig mivel jóravaló magyar földműves ember az italmérésen kívül más csala­fintasághoz nem ért, Kenéz Gábor szalonos lett. Vendéghez nyájas, szorgalmas ember, legtöbb ma­gyarnak falubelije, nem csoda tehát, ha harmadik esztendőre saját fedele alatt mérte az italt. A többi ház azután jött. Vagyonban, becsületben nem volt hiány. A családnak se lehetett panasza Kenéz Gábor ellen. Nem sajnált az tőlük semmit, de különösen akkor vájkált mélyen nadrágja zsebébe, ha iskolákra került a sor. — Tanuljanak az ebadták! Ne legyen egyik se olyan sült paraszt, mint apjuk volt! Addig, amíg elemi iskolákról volt szó, nem volt sok panasz a kenéz gyerekekre. Igaz, hogy addig csak a hitközségi iskolába jártak, ahol magyar apácák tanítottak. Ott a jó öreg plébános volt az úr, Kenéz Gábornak mindig nagy patrónusa, bár az is igaz, hogy Gábor ezt a gráciát megérde­melte. Vasárnaponként misét sohase mulasztott, a templom javára könnyű kézzel áldozott, no meg ha bort vett a szalon részére, a javából való hor­dócskát gurított párbér fejében a plébánia pincé­jébe. Ilyen okos magaviselet mellett a kenéz ap­róságok mindig a jó tanulók sorába tartoztak. A gond, a baj csak azután jött. A felsőbb isko­lákkal. Az elsőszülött, ifjabb Gábor, járt is, meg nem is a felsőbb iskolába vagy másfél évig. Pedig apja temérdek áldozattal csalogatta: “Azt akarom, hogy úr legyen belőled, fiú.” Vett neki automobilt, vadászpuskát, halászbo­tot, olyasmit talán nem is kérhetett a kölyök, amit meg ne kapott volna, de azért másfél esz­tendőre mégis elrúgta magától az iskolát. Mite­vő lett, mire jutott, mesélje el valaki más jobb alkalommal. Nekünk most csak ahhoz van kö­zünk, ami azzal az almával történt, amelyet Ilon­ka névre kereszteltek annak idején sok remény­séggel. Hát annyi igaz, hogy Kenéz Ilonka már csitri korában is szép leány volt. Szemnek kedves ró­zsabimbó, akinek arcán öregebb emberek szeme is gyönyörködött és akiről vén asszonyok bátran pletykálhatták. Ez is az arcán hordja szerencsé­jét.” Ha csak ennyit pletykáztak volna, az még hagy­­ján, de alig érte el Helen (mert a becsületes Ilo­na nevet erre forgatta már át) tizenötödik eszten­dejét, már különösebb dolgok felől zörgött a ha­­raszt magyar soron. Az áldott lelkű plébános nem is hagyhatta szó nélkül. Megmondta Kenéz Gábornak: — Gábor fiam, jó lesz, ha körültekintesz a por­tádon. Azok a mindennapos mozilátogatások, a kései kimaradások, fiatal suhancokkal sötétben hancúrozások nem illők olyan csitri leányhoz, mint a tiéd, meg nem illik a Kenéz becsülethez sem. Elsápadt erre a szóra Kenéz Gábor. Szemeit is mintha aláfutotta volna a vér, mert olyan mag­ból származott, amely tartott a becsületre. Mo­rogta mogorván: — Köszönöm a jó szót, plébános uram. Nem múlik el ez az este, hogy rendet ne teremtsek. Csak éppen vacsoráig várt a szóval. Ott ké­­nyelmeskedett az asztal körül, még fekete kávét is kért, úgy várt türelemmel, amig Ilonka a belső szoba felől kiperdült a konyha irányába. Fel volt öltözve cifrán. De bizony mintha arra a harmat képére is rakott volna valamit, mert igen rózsás volt az. Illegett-billegett anyja előtt, aztán se szó, se beszéd, már ment volna elfelé a hátsó ajtón, mikor Kenéz Gábor megszólalt: — Hova te, Ilus? Csak úgy félvállán keresztül vetette vissza a kislány: Megyek a moziba. Üllőre vágott öreg kalapács hangján riadt Ke­néz Gábor: “Nem ma! Tapodtat se. Itthon ma­radsz, levetkőzöl, segítsz anyádnak! A leány riadtan fordult hátra: “Én már meg­ígértem . . . Várnap a moziban.” Az apja még keményebben kiáltott rá: Se ma, se h­olnap, se azután! Soha többé anyád nélkül!” Ha az az almafa, amit Kenéz Gábornak hívtak, magyar földön áll, erre a kemény szóra a félig érett alma ott marad a védő, árnyas lombok alatt. De az Amerikába átplántált fa gyümölcse domb oldalára került és gurult már lefelé a völgy­be. Ilona nagyot rántott vállán és szinte kicsiny­­lőleg, hogy rosszabb éle legyen, magyar helyett angol szóval felelte: “Hagyjon békén apám. Mond­tam, hogy megyek, hát megyek.” Kenéz Gábor indulatos haraggal ugrott fel szé­kéről. Már-már kezét emelte, hogy odavágjon, mikor a leány hátralépett és sziszegő hangon kiál­totta: “úgy üssön meg, hogy becsukatom. de én, akár csak Szalay Gábort becsukatta a leánya.” Kenéz Gábor visszahökkent, felemelt keze le­hanyatlott, szinte bátortalanul dadogta. “Meg­tennéd ezt a csúfságot apáddal?” A leány dacosan felelte: “Meg én, ha hozzám nyúl.” Aztán csend lett. Hosszú ideig tartó, kínos, néma csend. Álltak, álltak a konyha közepén so­káig, amíg a leány sarkon nem fordult és ... és emelt fővel, dacos járással elment a hátsó ajtón keresztül. _ _______ ___________________.

Next