Amerikai Magyar Világ, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-28 / 22. szám

10. oldal KANADAI RIPORT: Milyenek a lakásviszonyok Ontarioban?... Írta: HAJNAL ERZSÉBET Viszonylag a világ minden részében uralkodó lakásszük­ségletnek az ontarioi a legkü­­lönb. Betty Meredith a közel­múltban Európában végzett kutatásai alapján elmondhat­juk, hogy olyan gondoskodás, mint Kanadában és főleg On­­tarióban van azok iránt, akik képtelenek megfizetni a mai égig menő rettenetes magas házbéreket, sehol a világon nincs. Az OHC­ nem egy részlege a tartományi Pénzügyminisz­tériumnak, de jelentést küld az ontarioi parlamentnek Al­lan Grossman miniszteren keresztül a Jövedelmi Minisz­tériumnak. Miért volt szükség az OHC­ megalapítására ? A szakadatlan panaszok a háziurak indokolatlan ház­béremelései miatt. A szegé­nyebb, kevesebb jövedelem­mel rendelkező réteg, ame­lyik képtelen volt megfizetni a rendesebb környéken levő apartmentházakban a bért, beszorult a szlamba, ahol rettenetes körülmények kö­zött kellett élnie. Az OHC, egy állami válla­lat, amelyet az ontarioi tartó­­h­tán­y alapított meg 1964 au­gusztus 11-én, hogy építsen lakóházakat azok számára, akiknek nincs más lehetősé­gük, hogy emberi módon él­jenek. Programjukban szere­peltek az elsődleges szüksé­gesség szerint a családok, az időskorúak elhelyezése jöve­delmi alapon, amely azt je­lenti, hogy az alacsony ház­­bérű lakásokban a bérlő, függetlenül attól, hogy mi­lyen lakásban lakik, melyet a szükségletei szerint utalnak ki a számára, a jövedelmének a 25%-át fizeti házbérként. A céljuk az, hogy segítsék azt a réteget, amely képtelen megfizetni a magas házbére­ket. A tanulók számára ez ol­csó lehetőség, hogy tanulmá­nyaikat folytathassák még akkor is, ha közben családot alapítottak.Különböző form­á­­­­kat teremtettek meg, hogy mindenkinek adva legyen azt az életformát választania, amit legjobban szeret. Van­nak városi házai, nagyobb családok számára, egyedül ál­ló házai, vagy egy másik for­mája ahol két egymás mellé épített ház ad egy biztonsá­got annak, aki nem szeret egy különálló házban lakni. Ezekben a házakban min­den megvan ugyanúgy, mint a legdrágább apartmentek­­ben. Sőt, talán túl is haladja. A torontói régebbi típusú há­zakban, ahol az ötszörösét kell megfizetni annak a bér­nek, amit az alacsonyházbérű lakásokban fizet valaki, a fe­leannyi kényelem sincs meg. Uszodától kezdve, a fodrász­szobáig, a tornateremtől a szórakozási szobákig, minden benne. A gondoskodás, hogy a bérlők megismerjék és se­gítsék egymást, valóban olyan nem mindennapi tény­kedés, ami előtt meg kell ha­jolni. A kép mindezek dacára nem nagyon rózsás ma. Az egyre növekvő munkanélküli­ség, mindig újabb és újabb követelményeket állít az OHC elé. Meg kell birkózniuk a sok kérelemmel, melyet az egyén helyzetének elbírálásánál kö­vetniük kell. Súlyt kell he­lyezniük arra, hogy minél több ház épüljön, hogy lépést tudjanak tartani az igények­kel. Nagyon nagy feladat ez ma, amikor a telekárak na­gyon drágák. De mindez nem riasztja el az OHC­ vezetősé­gét attól,hogy újabb és újabb házak építésével segítsenek az arra rászorulók helyzetén. A condominium, az egyéni birtoklásnak a lehetősége. Kis előleggel vásárolhatja meg valaki magának azt a lakást amiben lakik és ami telekkönyvileg is a tulajdona. Fiataloknak megvan az a le­hetőségük, hogy egy idő után már nem kell házbért fizetni­ük, mert az évek alatt kifize­tett bért saját maguknak fi­zették. Nem marad más ha­vonta, mint a fenntartási költség. Mennyi mindent nyújt még az OHC. Megszervezték a kö­zösségi érdekképviseleteket, aminek a vezetője Mr. Ro­bert Bradley. Az elmúlt már­ciusban Paul R. Goyette ala­pította meg ezt az igen fon­tos érdekközösséget Mrs. Betty Meredith-el együtt és elhatározták, hogy hasznos munkájukat kiterjesztik a provincia is. Kineveztek egy tisztviselőt,akinek a feladata, hogy segítsék a bérlőket min­den problémájukban. Egy megelégedett bérlő a legjobb biztosítéka a zavart talán együttlakásnak a többi­vel. Erre törekszik az OHC., hogy megteremtse ezt a fel­tételt. Bár akadnak momen­tumok, amikor erősebb kéz­zel kell belenyúlni a problé­mákba, általában ezen a téren a helyzet éppen olyan, mint a privátházakban. Hogy honnan veszi az OHC. a pénzt mindezekhez? Rész­ben a goverment adja, úgy a federal, mint a provincial, amit a kamatokkal együtt fi­zet vissza az OHC. 1964-ben 36 tisztviselővel kezdték meg áldozatos mun­kájukat. Ma 1400-ra rúg az alkalmazottak száma. Míg 1964-ben a munka megkezdé­sekor körülbelül 700 ember kért lakást, ma közel 20.000- re rúg a kérelmezők száma. Hogy milyen jó kezekben van az OHC­ sorsa, mutatják a számok. Minden poszton a legmegfelelőbb ember áll, hogy a munka irányítása a legtökéletesebb legyen. Mr. Goyette a legjobb vezetőnek bizonyul, aki munkatársaival, Mr. Riggs-el, Mr. Rose-al, Mr. Bradley-vel, Mr. Simp­­son-nal, Mrs. Meredith-el és Mr. D. Beesley-el egyetértve, vállvetve dolgoznak. Mr. Go­yette a managing director, Mr. Riggs a legközelebbi munkatársa és helyettese, Mr. Rose igazgatója a toron­toi egyetemnek és szociális dolgozója. Tagja az OHC, Board of Directorsnak. Mrs. Betty Meredith a C.R.O. tag­ja és a legaktívabb, legszebb nőtagja a Board of Directors­nak. Meg kell említeni még Mr. Simpsont, aki egyike a leg­szeretetreméltóbb építészek­nek egész Torontoban és aki­nek minden gondja az, hogy miképp tegye otthonosabbá, szebbé azokat a lakásokat, amelyeknek a tervét elkészíti. Nem utolsósorban Mr. Be­­esleyről kell szólanom. Ő az area supervisor, akinek a ke­zében ennek a sok embernek a nyugalma fekszik. Az ő fá­radhatatlan munkája teszi lehetővé, hogy otthona van mindazoknak, akik a sors ke­ménysége folytán, addig míg a OHC­ nem adott egy olcsó lehetőséget nekik lakásra, kénytelenek voltak megal­kudni mindennel, ami azt je­lenti, hogy a legfőbb kelléke az életnek, az otthoni n­yuga­­lom nem adódott addig meg. A szép jövővel biztató an­gol-francia együttműködés jegyében kezdetét vette Lon­donban az a három napig tar­tó borkóstoló - kongresszus, amelynek során ezerötszáz angol borszakember módsze­resen és a nagy ügyhöz mél­tó odaadó áldozatossággal vé­gigkóstolja a francia borter­mő vidéknek kétszáz legjobb borfajtáját. A London-híd alatti vasútállomás egyik nagy, boltozatos pincehelyisé­gét átalakították az ünnepi alkalomra, a falakat hófehér­re mosták, a kandeláberek­ben gyertyák lángjai lobog­nak, műgerendákra műpókhá­­lókat aggattak s a pince fala mentén bőséggel elhintett fü­­részporban csillogó köpőcsé­szék sorakoznak egymás mel­lett. Nem az első borhét ez Londonban, de minden való­­színűség szerint a legjelentő­sebb. A legelsőt 1949-ben tar­tották Guy Prince rendezésé­ben , aki egyébként a mos­tani borhét szervezőjének, Harvey Prince-nek édesapja volt, de a nemes bor iránti érdeklődés akkor még koránt­sem érte el azt a magas fo­kot Angliában,mint napjaink­ban. A borpince bejárata fö­lött archaikus betűkkel írva, a következő idézet áll: “Inni akkor is, amikor nem szom­jas az ember és szeretni min­den évszaktól függetlenül — ez az, ami megkülönbözteti az embert az állattól.” Az idé­zet alá Beaumarchais nevét festették és eléggé hitelesnek hangzik. Laikus számára egy ilyen borkóstoló rituálénak a szemlélete fájdalmas tapasz­talat. Mert az, hogy valaki a szájába vegyen néhány köb­centi Romance-Conti bort az 1969-es évjáratból, amelynek palackja húsz fontsterling, körülöblögesse vele a mandu­láját — ha egyáltalában van neki — és azután kiköpje, fel­háborító pazarlásnak tűnik. De nincs másként, mert amint Harvey Prince magyarázza, a legképzettebb borkóstoló sem remélheti, hogy egy ülés al­kalmával negyvenféle bornál többel megismerkedjék és vé­leményt alkothasson róluk, az amatőr azonban már hat vagy legföljebb nyolcféle bor meg­ízlelése után már kidől, külö­nösképpen, ha valamennyit leenged belőlük a torkán is. Az amatőröket pedig éppen ez jellemzi. Rosszul zár a tor­kuk. Csak egy kicsit nem fi­gyelnek oda és hipp-hopp, a torok már átereszt egy keve­set. S aztán mindig többet, mindaddig, amíg az amatőr borkóstolónak már minden bor egyformán ízlik és arra a sziklaszilárd véleményre jut, hogy “ej-haj — sokse halna meg.” Hogyan lehetne meg­bízni egy ilyen téveszmét­ hevített ember itélőképessé­gében ? Miképpen kell tehá jól és szakszerűen bort kós­tolni? Harvey Prince a be­kóstolás koreográfiáját röv­den így foglalta össze: — A félpohárnyi bort : ember a magasba emeli , vagy hófehér, vagy egész* világos háttér ellenében tal­ja, ugyanolyan odaadást gyönyörködve színében, ak egy Rembrandt vagy Murill festmény színeiben. Ezutt lejjebb ereszti az ember a­­ hajat, felsőtestét könnyed előrehajtja, orrát beledug a pohárba és mélyen beszi­ illatát. — Az igazság azonb­az, hogy jó bor esetében mi­szippantásra nincs is szt­ség, mert — amiként Ann Simon oly költőien fejezte — a jó bor aromája, új szakszerűbb kifejezéssel e bukéja a palackból szabad szellem módjára fölemelke a pohárból, hogy gyöngéi körülsimogassa az ember­­ cimpáját. Ezután — folyt: Harvey Prince — az eb­ megtölti száját a borral s fülöblögeti vele szájpadra hogy minden izlelőszemöl és orrüregének minden j­­át áthassa. Vannak bor toló szakemberek, akik r féle módszert alkalmazna szájukba vett bort ossz rapott fogaik között e' hátra öblítik s ezáltal o hangokat hallatnak, mit disznó,amikor moslékot e De mind az elegáns m­ézettel, mind pedig a jó módszerrel kóstoló szál bor — kiköpi a bort. — S mi történik, ha a kóstoló a köpőcsésze melle­pi a bort? — Offszájd! — feleli meg Prince, aki lelkes fut drukker is. A most kezdődött hó­napos borkóstolón nők vehetnek részt. Egyszer kísérleteztek nővendége is, de nem vált be a­­ Pedig még brossurát is a­tattak arra az alkalo “The Art of expectora címmel, ami magyarul a jelent, hogy “A köpés a szete.” A nőket azonba ilyesmire nem viszi rá sek, a felhörpintet bort­­an pillanatban, meg: Most tehát csak 1.500 kóstolja három napig a­­ francia borokat s ha ki­köpnek is, utána minde­zonnyal offszájdon int haza. Vándor­né LONDONI RIPORT: BORBAN AZ IGAZSÁG! Hajnal Erzsébet AMERIKÁT MAGYAR VILÁG

Next