Amerikai Magyar Világ, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-14 / 20. szám

AMERIKAI MAGYAR VILÁG VISSZAJÁR A MÚLT ... Irta: HAJNAL ERZSÉBET Sokan olyan gyorsan lépegetünk az öregség­­felé, hogy észre sem vesszük és már itt is van. Ami fiatal korunkban lehetetlennek tűnt, a kör­nyezetünkben, a családunkban, azt csak úgy mellékesen észlel­tük. Hogy a szüleink megöre­gedtek, baráti körünkben las­sanként kihaltak az idősebbek,­­azt úgy vettük tudomásul, hogy mindenki megöregedhet, sőt meg is halhat, csak velünk nem történhet meg. Ma már sokszor nem tudok elaludni. A régi egyhelyben va­ló elalvás és a felébredés már a múlté. Mert visz­­szajár könyörtelenül és kínoz, mind gyakrabban, nincs tőle menekvés. Ma már a távolból látom a nagy hibákat, amit elkövettem. Szeretném jóvátenni, visszafordítani az időt, pedig tudom, hogy nem lehet. Valamiféle önsanyargatás ez, hiába mondom magamnak, hogy nem ésszerű, visszatérek hozzá mindunta­lan ébren és álmomban. Valamikor, amikor még felelőtlenül élhettem, mert a drága szüleim tartották felettem jóságu­kat, visszaéltem vele, valami olyasmit csináltam, amiről tudtam, hogy nem helyes. Akkor láttam édesanyám szemében a könnyeket, amikor azt mondta nekem: “még­ kikaparnál a síromból, vi­gyázz, mert vissza fogod kapni mindezt a sors­tól.” Nem mondom, hogy nem fájtak a szavai, hogy nem éreztem, lelkifurdalást, de olyan könnyen el­repült, hogy a másnapi édes felébredés után­ már nem is emlékeztem rá. Azon tűnődöm, hogy kitől kérhetném számon mindazt a sok fájdalmat, amit elszenvedtem. A felszakadó sebeket, amelyek úgy tudnak fájni, hogy az ember azt hiszi, belebolondul. Ezek a vérző fájdalmak, amiket az ember lelkében hor­doz haláláig, rosszabbak a fizikai fájdalomnál. Úgy tudnak égetni, sajogni, mintha tüzes vas­sal kínoznák az embert. Az életet vinni kell. Nem használunk önma­gunknak, ha állandóan a múltban élünk. Hogy ott kellett hagynunk a hazánkat, amelybe bele voltunk gyökerezve, aminek a nyelvét maradék­talanul tudtuk élvezni és fel kellett cserélnünk egy másikkal, aminek a beszédét soha nem fog­juk tökéletesen elsajátítani. Hiába jobb itt a sor­sunk, jobb lehetőségeink vannak, ez mégsem az igazi. Amikor még­ otthon voltam, sokat olvastam a honvágyról, amely olyan komoly betegség, ami­be bele lehet halni. Nevettem, talán el sem hit­tem. De sajnos, most magamon tapasztalom, hogy valóban létezik. Nem tudom eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is az, amely állandóan, gyöt­rően visszahozza a múltat és számonkéri tőlem az elkövetett ostobaságokat. Visszamegyek az időben mindenre, otthon járkálok a régi lakás­ban, az utcán, a 6-os villamoson utazom a vég­állomásig meg vissza, hogy minden házat jól az eszembe véssek, mint az elutazásom előtt tet­tem. Kezemben tartom a régi tárgyakat, álmom­ban megsimogat­om őket. Pedig ki tudja, hogy ki örül neki, hova kerültek. Sokszor úgy érzem, hogy mindaz, amit oly hűtlenül otthagytam, — szemrehányóan, néz le rám és számonkéri a múl­tat. Állandóan a tilosban. “Minek teszi?” — kérdezi tőlem az idegorvos. Csak árt magának vele, tönk­reteszi a még ép idegeit. Vértezze magát fel el­lene. Ne gondoljon rá.” Könnyű neki, gondolom magamban. Ha ő érez­­né azt, amit én érzek. Beszélni róla, tanácsot ad­ni én is tudnék másoknak. S aztán ha felvirrad ,minden megváltozik. A világosság feloldja a feszültséget, amit érzek. Tudom, hogy a tépelődések hiábavalók, az élet megy a maga útján és a hibákat nem én csinál­tam, hanem az élet csináltatta velem. Könnyű játékszerek vagyunk a kezében, sodortat, mint a falevelet a szél. S mikor kint járok a szabadban és látom a természet hatalmas alkotó erejét, akkor minden­nel megbékélek. Akkor elfogadom, hogy így kel­lett történnie mindennek, ahogy történt. A nagy európai pusztulás, amelynek következ­ményeként mindenki máshol van, mint ahová tar­tozott, mégis sokaknak hozott kitűnő lehetősége­ket. Ezek az emberek soha nem juthattak volna el oda, ahova eljutottak a régi életkörülményeik mellett. Sok tönkretett élet virágzott ki itt, olyan magas régiókba emelkedve, amiről az óhazában még álmodni sem mertek. A romantikus régi korszak már a múlté. Nem nyavalyoghatunk rajta, siratva. A józan kor­szakban. Csak bíznunk kell a jövőben, hogy még­is elhozza azt a nehezen várt Messiást, aki meg fogja váltani bölcsességével ezt a nagyon, de nagyon kevés bölcsességgel vezetett világot. A FÉLELMETES JÖVŐ: AZ EMBERISÉG VÁLSÁGA Életünk viharos ritmusa egyre gyorsul. “Med­dig mehet ez így? Valamennyien meg fogunk bolondulni­” — halljuk gyakran. Nem közhelyek ezek, hanem elemi reagálásunk egy konkrét ve­szélyre, amelyet már a hivatalos tudomány is felismer. Egyre jobban sietünk, rohanunk, és ez konk­rét testi és lelki veszélyekkel jár az egyénre és az emberiségre nézve. A hajsza végén a kollektív téboly áll. Előzményei a szorongás, a kimerültség, a neurózis — ezek az egyre szaporodó betegségek a holnap tragédiáját vetítik előre. Alvin Toffler az az ember, aki első között is­merte fel ezt az új betegséget és nevet is adott neki: a jövő sokkja. Alvin Toffler szociológus, a Cornell Egyetem professzora, bízik az ember jövőjében, de jó or­vosként azt mondja, hogy világos és kíméletlen diagnózisra van szükség. Van egy határ, amelyen túl az ember nem képes lépést tartani a környe­zet változásaival és az egyre gyorsabb döntés­­hozatal következményével. ★ Hogyan született a “jövő sokkja”, professzor úr? — Gyermekkorom óta — válaszolta — a vilá­gon nagyjából annyi minden történt, mint az em­ber megjelenésétől Földünkön az én születésemig. Az ember 800 nemzedék óta létezik. Az első 650 nemzedék barlangokban élt. Csak 70 nemzedék óta tudunk írni. Csak a legutóbbi hat tud töme­gesen olvasni. A manapság használt anyagi ja­vak túlnyomó többsége egyetlen emberélet folya­mán jött létre, az az előző nemzedék nem ismerte. Mindez közismert tény.­­ Azon azonban nem gondolkoztunk el elég­gé, milyen következményekkel jár az az egysze­rűbb megállapítás, hogy a 800-ik nemzedék, vagy­is a miénk, milyen új jelenség az előző nemzedé­kek tapasztalatához, a múlt fejlődési üteméhez képest. — A változásokhoz való alkalmazkodásnak megvannak a testi és lelki határai. A szervezet nem tud korlátlanul alkalmazkodni a túl gyors változásokhoz, a sztressz-helyzetekhez. Ugyanez vonatkozik a pszichikumra. — A jövőt előrevetítő, jellemző példa: New York felbomlása. Mint ismeretes, New Yorkban sorra bomlanak fel az érvényben levő “rendsze­rek”: fokozódik a bűnözés, válságba jutott az ok­tatás, az egészségügy. Talán azért, mert New York vezetői korruptak, vagy tehetségtelenek? Nem hiszem, hogy korruptabbak, vagy tehetség­telenebbek, mint más városok vezetői. Egyszerű­en az a helyzet, hogy ebben a tipikusan modern városban, a jövő megapolisában a változások rit­musa és gyorsasága végleg túllépett azon a bizo­nyos határon, amelyen belül a ma ismeretes rend­szerek m­ég működőképesek. A felbomlás alapja egyszerűen az információ­elégtelenség, a vezető hatóságok képtelenek ide­jében feldolgozni a lezajló változásokra vonatko­zó adatokat, és mire az adatok beérkeznek, már hamisak, mert máris túlhaladott helyzetre vo­natkoznak. A csúcson olyan gyorsan kellene a döntéseket hozni, amilyen gyorsaságra a m­ai em­ber egyszerűen nem képes. New York drámája nem földrajzi, vagy politikai, hanem annak elő­revetítése, ami egész Földünkön be fog következ­ni.­­ Az antropológusok ismerik a “kulturális sokk” fogalmát: az őserdőben nevelkedett vadem­ber például meghal, ha “civilizált” viszonyok kö­zé kerül. Hasonlít ez a kulturális sokk a jövő sokk­jához? — Nem! A kulturális sokk környezeti, térbeli hatásokból ered, a jövő sokkjának lényege a vál­tozások száma és gyorsasága. Világunkban min­den egyre gyorsabban változik. Változnak a tár­gyak: 1920 előtt átlag 30 év telt el egy új fo­gyasztási cikk prototípusa és tömegtermelése között. Ma ez az időtartam 8 év, így született meg a fogyasztói társadalom jelensége, és ez az idő­tartam tovább fog csökkenni. De az emberek egyre gyakrabban változtatják munkahelyüket (az amerikaiak átlag 4,2 évenként) és lakásukat, vagy lakóhelyüket (4 évenként).­­ E­gyre gyorsabban változik az ismerősök, barátok köre. Az én gyermekkoromban minden­kinek egész életre, vagy legalábbis hosszú időre megvolt a “legjobb barátja”. Most a fiatalok né­hány hónap után kicserélik “legjobb barátjukat”. A tulajdon fogalmát egyre inkább korlátnak, bi­lincsnek érzik; terjed az a nézet, hogy minden viszony a dolgokkal vagy személyekkel ideiglenes, felcserélhető. — Természetesen a szerelem és a házasság is megváltozott. (Miért mondjuk, hogy válságban van? Ez a negatív megítélés régi és ugyancsak módosult mentalitásból következik.) A változó világban természetes, hogy a férfiak és a nők is megváltozzanak. Ma mindegyikünk más, mint tíz évvel ezelőtt volt és elég kicsi a valószínűsége annak, hogy két személy, aki 10 évvel ezelőtt jól megértette egymást, ma is megérti egymást, hi­szen azóta mindketten többször is megváltoztak. Egyre gyakoribb, hogy a párok felbomlanak és mindkét házastárs új partnert talál, aki új sze­mélyiségének tökéletesen megfelel. — Maga a fogyasztás is egyre több döntést,, választást követel az embertől. Az ipari kor a ■­­automatizált termeléssel sokmillió egyforma in­get gyártott, a jövőben a számítógép segítségé­vel millió különféle inget fogunk gyártani. Elkép­zelhető, hogy a jövőben az Amerikában éven­te gyártott 25 millió autó mind különbözik majd egymástól valamiben. A jövő tébolyító választási lehetőséget kínál az embernek, és ugyanez vonat­kozik az eszmékre is. Gondoljunk a politikai cso­­portocskák, kis vallási szekták szaporodására. __A 25 millió különböző autó lényegében még­is csak ugyanaz lesz. A televízió mindenkinek egyforma.­­— Az igaz: a 25 millió autó közül hiányzik a legfontosabb, az, amelyik nem szennyezné a le­vegőt. Nem vagyok én optimista. A túl nagy vá­lasztási lehetőség elvonja az egyén idejét és ener­giáját a fontosabb dolgoktól. De rá kell mutat­nom, egyfelől, hogy a jövő nem egyhangú ér (Folytatás a 7-ik oldalon) 5. oldal "

Next