Amerikai Magyar Világ, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-14 / 20. szám

6. oldal a WFPTK­ÉT MAGYAR VILÁG “A sárgapitykés közlegény” Írta: SZÉKELY-MOLNÁR IMRE Székely - Molnár Imre Ahogy telnek-múlnak az évek, különösen ta­vasszal — gondolok sokszor vissza Csortos Gyu­lára. A róla készült adattár szerint 250 szerepet játszott, amelyekben a legvál­tozatosabb formában mindig vonzó, érdekes egyéniségként je­lentkezett. Ujházy Ede, korának nagy színésze Csortosban látta a legnagyobb magyar színészi egyéniséget, s Ujházynak ez a jóslata később be is vált. Csor­tos Debrecen, Szeged, Temesvár után Pestre került a Népszín­házhoz, de vándor­ösztöne miatt majdnem minden magyar nagyszínházban sze­repelt. Vígszínház, Magyar színház, Belvárosi, majd kikötött a Nemzeti Színháznál. Híres nagy szerepei: A Lucifer, a Liliom. A Naplementében az apát játszotta. Kétségtelen, hogy olyan gaz­dag és változatos művészi erő élt benne, mely még a bohóctréfák alakjairól is tudott valami­­újat faragni. Szerette a népművészek figuráit, s nyaranta majdnem mindig ő játszotta a főszere­pet Erdélyi Miska ligeti színházában. Nemrég kaptam levelet Dénes Zsófiától, aki fiatal korában Ady E­ndre menyasszonya volt. A kiváló írónő egy kis epizóddal emlékezik Csor­tos Gyulára.­­ Abban az időben Erdélyi Miska népszínmű­vét, a “Sárgapitykés közlegény”-t játszották a Népszínházban. Csortos olyan jó volt benne, hogy egész nyáron egyfolytában ez a darab ment. Én abban az időben a “Reggel’’ című hétfői lapnál dolgoztam, a szerkesztőm Lázár Miklós volt. Egy nap megkért, hogy csináljak interjút Csortos Gyulával. Csortos hallgatag, mogorva ember volt, akit még a pályatársak közül is csak nagyon ke­veset engedett közel magához. Szép, verőfényes idő volt, kiültem a színház előtti kispadra, ahol a színészek is ülni szoktak, próba közt a szünetekben. Mit ad Isten, kijön Csortos Gyula és leül oda mellém. Jaj, jaj, — nyöszörögtem többször is —, mire Csortos felém f­ordult: — Mi a baja magának, szép fiatalasszony? — kérdezte tőlem részvéttel. — Nagy az én bajom, művész úr, a szerkesztőm kiküldött ide, hogy Csortos Gyulával csináljak interjút a “Reggel” részére. — Csortos híres volt, hogy nem volt szokása interjút adni, de úgy látszik, hogy megesett a szí­ve a nyöszörgésemen, mert elnevette magát és félrefordított fejjel megszólalt: — Tudja mit, magának adok interjút — kér­dezzen, így sikerült életemnek egyik legszenzációsabb interjúja, amire még ma is büszke vagyok. Hát igen, Csortos Gyula. Apró kis történeteket jegyeztem fel róla, ezek közül bemutatok egy pá­­r­at. Életének legnagyobb szerepe a “Liliom” volt. A melegszívű csavargó, a ligeti hintáslegény. Ezt a szerepet azóta sokezerszer eljátszották utána a világ legnagyobb művészei, de úgy, mint Csor­tos, soha senki. Ezt a szerepet Molnár Ferenc eredetileg Hege­dűs Gyulának írta, később Csortosra osztották ki a Liliomot. Karinthy Frigyes, korának legneve­sebb kritikusa, amikor beszámolt az előadásról, rezignált malíciával jegyezte meg, hogy a Víg­színház igazgatójától nem volt szép cselekedet m­ég Hegedűs Gyula életében Csortosra osztani a Liliomot, mert most meglátatta ez a nagy mű­vész, hogy ő milyen rossz volt ebben a szerepben. Csortos örökké mókázó, bohóc egyénisége gyak­ran kitört a szerepekből. Egyes mókás kitörésé­re halálra rémí­tette a szerzőket, amit aztán a ‘halhatatlanság felkentjei” soha, de soha nem tudtak megbocsátani neki. Csathó Kálmán szerint Csortos “Matyika színésznő szeretne lenni’’ című vígjátékában szörnyű ízléstelenséget követett el a színjátszás múzsája ellen. Ez az epizód mind­kettőjükre jellemző, Csortosra is, Csathóra is. De a szerzők, igazgatók és pályatársak vélemé­nye nem érdekelte a nagy művészt, aki még a legnagyobb szerepére, a Liliomra is ráunt és egy­szer kifigurázta. Megunta, hogy százszor kellett, mint Liliomnak a színpadon meghalnia, s egyszer túl a századik előadáson, amikor Bárdy Ödön, mint orvos tás­kával és égő gyertyával a kezében bejött a szín­padra, hogy megvizsgálja a halott Liliom szem­reflexét, Csortos felült a priccsen és elfújta a gyertyát és hangosan a szemébe nevetett . . . Hát ez volt a bohóc Csortosban. De Csortos tudott nagyon komoly is lenni. Mol­nár Ferenc, a Liliom Julikáját Varsányi Irénnek írta, aki abban az időben nagy szerelme volt az írónak. Amikor Julika, Varsányi Irén meghalt, Csortos sírva fakadt és megfogadta, hogy soha életében többször nem játssza el a Liliomot. Ez a gesztusa még a királyok udvari bolondjára val­lott. Budapestről kapom a hírt, hogy Fenyő Miksa meghalt Bécsben, 96 éves korában. Hogy ki volt, nem kell a magyaroknak magyarázni: a Nyugat egykori főszerkesztője, a Gyár­iparosok Országos Szövetségé­nek egykori igazgatója, ország­gyűlési képviselő, egy napig miniszter is — szóval, életének nagy részében — körülbelül 63 éves koráig — sikeres életű gazdag és hatalmas ember. Ne­kem barátom volt, de nem ebben a sikeres korá­ban, hanem itt Amerikában, amikor már ő is csak emigráns volt, mint jómagam és semmit sem tehetett volna érteni, akkor se, ha megpró­bálta volna. Legtöbb barátom ilyen volt s ez tette kapcso­latunkat érdektől mentessé. Ha gratulált vala­melyik írásomhoz, nyugodtan elhihettem neki: az égvilágon semmit sem tehettem érte, se ő érettem. Szóval barátom volt s egyéni bánatom akadályozza, hogy elfogulatlanul írjak róla, hi­szen nem panaszkodhat, mert szép kort élt meg, ha nem is szép korban. De ha jól meggondoljuk, még nem volt öreg ember, aki ezt nem mondhat­ta volna magáról. Emlékszem, maga Fenyő Mik­sa írta egyszer, hogy az öreg emberről leválik az élet anélkül, hogy bárki is tehetne róla. Egy képviselőtársáról írt, aki talán az egész Házban a legnépszerűbb társalgó és mulattató volt, ha megszólalt, mindig egész sereg ember vette kö­rül, lassan megöregedett és a végén már csak ő maga, Fenyő Miksa,­­ egyedül maradt meg a hallgatói közül, noha még mindig épp oly szóra­koztató volt, mint valaha. Hát Fenyő Miksa sem kerülhette el ezt a sorsot: még mindig tisztel­ték, de már nem szerették. Kivéve pár öreg em­bert, mint jómagam. Szeretni csak fiatalokat szeretnek, még érdek nélkül is. Halálesetek alkalmával szeretem idézni Ady egyik verséből: Senki se tudja, mint néztem rá. Kire haraggal, kire kéjjel S ostoba kis emlékezések '* Indulnak útnak szerte széjjel... . 41 Csortos nemcsak nagy művész, de komoly, haj­­líthatatlan ember is volt. Ezt bizonyította a há­ború alatti viselkedésével. Mereven szembehelyez­kedett a származást kutató rendeletekkel és a zsi­­dótlanítás kritikus hónapjaiban a hivatalos kér­dőívet így töltötte ki: — Atyám rabbi volt. Majd egyszer a törzskávéházában lesújtó véle­ményt mondott a színész-kamaráról. — E­nnek az intézménynek csak két elnöke le­het : Én, vagy a kis Rótt. De hát én nem vállalom, a kis Rótt pedig zsidó ... És most leírom az utolsó emlékemet vele. Az ostrom után láttam utoljára. Kis kocsijában tró­nolt, egy asszony tolta ezt a kis kocsit az utcán. Arca színtelen, sápadt volt, az egész ember csont és bőrre aszalódott. Én utána néztem, s láttam, hogy Csortos többször megállította a kocsit. Lát­szólag semmiségekért. Hiszen nem szállott le az ülésről, s a nőt sem küldte be sehova, de én meg­értettem. Csortos, a művész búcsúzott birodalmá­tól, Budapesttől. Egy ilyen alkalommal mélyen meghajolva kö­szöntöttem. Szemében forgott egy pillanatra a régi lány, láttam, hogy megismert. Kezét könnye­dén a magasba lendítette, így köszönt vissza. Ak­kor egy pillanatig még reménykedtem, hogy hát­ha meggyógyul, de már a halál tartotta rajta a­ kezét. Csortos nagy komédiás volt, bohóc, aki vic­cet csinált még a halálból is ... Hát persze, most már nem cáfolhat meg, akár­mit is írok a köztünk keletkezett baráti viszonyok­ról. De hadd dicsekedjem el vele, hogy mikor egyszer feleségével együtt pár napot töltött há­zunkban, Silver Springert, a kertben ülve várat­lanul felsóhajtott: — Tulajdonképpen ki parancsolja, hogy mi most innen elmenjünk...? Ennél kedvesebben nem mondhatta volna meg, hogy házunkban jól érezte magát. De — és a má­sik ostoba kis emlékem róla — valóban kivétele­sen kedves ember volt. Egyszer ebben a lapban írtam egy kritikát egyik könyvéről, amelyet ked­venc témájáról, Olaszországról írt és ő ezt a kri­tikát nem találta hízelgőnek. Azt írtam meg benne, hogy Fenyő Miksa, akinél az olasz műkin­csekhez, képekhez, szobrokhoz, templomokhoz jobban senki sem értett, ezt a tudást minden ol­vasójánál feltételezi. De minket, laikusokat nem elégít ki, mikor ismeretlen reneszánsz festőkről áradozik, de Tiziánról azért sem mond véleményt. Noha ezt a kifogást enyhítettem azzal, hogy, olyan kitűnő szó, hogy szinte mindegy, hogy miről ír, az is érdekes, amiről ír, mégis sértette a kritika. De amikor látta, mennyire elszontyolo­dom neheztelésétől, egyszerre ezt mondta: — Tudod, az írók hiúságának nehéz eleget ten­ni. Én egyszer írtam egy kritikát, Márai egyik könyvéről, gondolom, “Odysseus Ithacában” volt a címe, vagy valami ilyesmi. Nekem Márairól jó véleményem van és a kritikát hízelgőnek tartot­tam. De volt benne egy megjegyzés, Márai egy gondolatáról, amelyről azt írtam: “De ezt már nem Homeros, hanem Offenbach sugallta. Mire egy barátom, akinek a kritikát megmutattam, azt mondta: — Márai az egészből csak erre az egy mondat­ra fog emlékezni... Viszont engem ezzel az egy mondattal teljesen megvigasztalt. Az öniróniának oly finom példája volt, hogy már szellemessége miatt sem lehetett Fenyő Miksára tovább nehez­telni. FENYŐ MIKSA HALÁLÁRA Írta: ACZÉL BENŐ ACZÉL BENŐ

Next