Amerikai Magyar Világ, 1973. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1973-02-18 / 7. szám
10. oldal Halán Pálaz EGYETLEN PERC Írta: HALÁSZ PÉTER Érdemes tűnődni fölötte néhány percig, miután Amerika távozik a vietnami színtérről, mire összpontosítják erőfeszítésüket mindazok, akik évek óta azt állították tevékenységük tengelyébe, hogy demonstrációt, tiltakozások, leleplezések, titkos iratok elemelése és publikálása, minden elképzelhető praktika felhasználásával akadályozzák és nehezítsék az Egyesült Államok (tragikus következmények nélküli) kibontakozását a drámai dilemmából. Jónéhányan vannak azok, akiknek ez életformájuk lett, egyetlen aspirációjuk a közfigyelem magukra való irányításában, egyetlen eszközük a társadalmi mártírium kiharcolására. “Vietnam” varázsige lett, olyan kulcsszó, mely nyitotta a felforgató törekvések útját álló öszszes biztonsági berendezések várját, a Viet Cong lobogója alatt masírozva Amerikát a földkerekség legkegyetlenebb fasiszta államának lehetett bélyegezni és elnökét közönséges tömeggyilkosnak, akihez hasonlítva Hasfelmetsző Jack szánandó falubolondja volt csak. A narkomániás Vietnam miatt fecskendezett magába heroint, a kábítószercsempész Vietnam miatt került erkölcsi fölénybe az őt üldöző rendőrrel szemben, az útonálló Vietnam miatt volt magasabbrendű és tisztább emberi lény, mint áldozata, akinek bordái közé kést döfött . Vietnam menlevelet jelentett minden ocsmányság és erkölcstelenség elkövetéséhez, nemzeti és nemzetközi vonatkozásokban. Mi lesz most mindazokkal, akik az évek során vietnamizálták önmagukat és az amerikai társadalommal és kormánnyal szembeni engesztelhetetlen és patologikus gyűlöletük alibijeként mindig és minden esetben Vietnamra hivatkoztak? Mivel tűnnek ki ezentúl a dolgukat és felelősségüket vállaló és viselő szürke tömegekből, mitől kerülnek újságok első oldalaira, magazin címlapokra, a televízió képernyőjére, mi a mondanivalójuk? A kérdés figyelemreméltóbb, mint első pillanatban hinné az ember. Azt, hogy az amerikai kormány őszintén, sőt kétségbeesetten kereste a kiutat a vietnami kátyúból évek óta, csak az nem látta, aki nem akarta látni. Azt, hogy Amerika csakis úgy hátrálhat ki Vietnamból, hogy szövetségesét valamelyest elfogadható biztonságban hagyja magára, az nem tudta fölfogni csak, aki nem szánt rá öt percnyi gondolkozási időt. Azt, hogy Amerika tárgyalóképtelenné válik, ha az ellene áskálódó agitátorok az amerikai közvélemény nevében belföldön és külföldön erkölcsi hullának bélyegzik, nem lehetett meg nem érteni. Azt, hogy az efféle követelések: “Minden amerikai katona távozzék Vietnamból — még ma!” teljesíthetetetlenek, minden épelméjű embernek tudni kellett. Azt, hogy az ütemes ordítás: “Hey, Hey, L. B. J., how many kids did you kill today?!” — esztelen, perverz és gonosz rágalom, mindig, minden elfogulatlan embernek tudnia kellett, különösen akkor, ha egybevetette azzal, hogy “Ho, Ho, Ho, Chi Minh!” számára csak jó szó jutott. Miért volt tehát a vietnamizátorok szemében az amerikai elnök a gyilkos, s Ho Chi Minh jóindulatú és megbántott Mikulás? Miért diszkreditálták ország-világ szemében, miért imádkoztak Viet-Cong győzelemért, amikor saját honfitársaik ott pusztultak és roncsolódtak a délkeletázsiai dzsungelekben, megkísérelve föltartóztatni többszázezer északvietnami katona invázióját a szövetséges Dél-Vietnam ellen? Miért? A válasz elképesztően egyszerű. Mert a tiltakozások — a kormányt és az elnököt lejárató, az amerikai adminisztrációt két tűz közé szorító demonstrációs hurrikánok szervezői és fölkarolói, — nem siettetni akarták Amerika kilábolását a vietnami ingoványból, de késleltetni, nem azt akarták, hogy az amerikai kormány ésszerű megállapodásra jusson az ellenséggel, de azt akarták, hogy vereséget szenvedjen. Nem azt akarták, hogy a hadjárat a kommunistákat is legalább valamelyes kompromisszumra kényszerítse, de a kommunisták totális győzelmét akarták. Miért? mert a tiltakozások szervezői, mozgatói, spiritus rectorai a vietnami drámát csak fügefalevélnek használták. A cél sokkal nagyobb volt és sokkal messzebbre mutató: az amerikai társadalmi rend megdöntése. Mi lesz tehát soron következő stratégiájuk? — Rendkívül egyszerű. Lassan-lassan és szívós eltökéltséggel kisajátítják maguknak Amerika vietnami békéjét. Nem Nixon világpolitikai lépései, pekingi és moszkvai tárgyalásai és nem Kissinger diplomácia tehetsége, nem az amerikai, kormány következetessége hozta el az elfogadható megoldást, de ők, akik a tüntetéseket,megmozdulásokat, rágalomhadjáratokat szervezték, irányították, vezényelték. Hihetetlennek tűnik? Pedig így lesz. Az eddigi késleltetőkből lesznek azok, akik siettették a kibontakozást. Az elnöké a kudarc, az övék a győzelem. A kormány, az establishment vitte Amerikát a katasztrofális harcba, de ők azok, akik kimentették onnan, ők lesznek a hősök, akik Hanoiban lekezeltek azokkal, akik Amerikát becsalták a vietnami mocsárba és bele akarták fullasztani. Ők lesznek a megszabadítók, Amerika megmentői. Hogyan lehetséges ? A forradalmi dialektika alkalmazásával. Nem titok, nem boszorkányság. Aki csakugyan kiváncsi arra, hogyan működik a a gyakorlati életben a dialektika, az elkövetkező hónapokban tartsa nyitva a szemét és a fülét. Észlelni fogja, amint az elnöknek, tanácsadójának és kormányának a vietnami dilemmából Amerikát józan és felelős módon kiváltó érdemei mind inkább csökkenni és szürkülni fognak, viszont a közelmúlt kerékkötőinek érdemes mind inkább növekedni. Ehhez már nem kell tüntető tömegeket, felvonulásokat mozgósítani, ami stratégiájuk soron következő szakaszában nem hátrányt jelent, de előnyt. Hiszen a tüntetésekbe, a rendbontó kavargásokba az amerikai közvélemény belefáradt. A módszer most más lesz. Filozófiája ebben a két mondatban foglalható öszsze: “Ha lefogjuk az amerikai kormány kezét, ha kész helyzet elé állítjuk és rákényszerítjük akaratunkat, akkor nincs olyan cél, amit el ne érhetnénk! Vietnam a legjobb bizonyíték!” Efféle nyilatkozatokkal kezdődik majd: “Ha csak egyetlen perccel is közelebb hozzuk a vietnami békét, akkor érdemes volt vállalnunk mindazt, amit vállaltunk . . .” Vagyis a késleltetést villámgyors mozdulattal állítják: ők siettettek, közelebb hoztak. Először csak egy perccel. Aztán azt az egyetlen percet majd tovább lehet fejleszteni. AMERIKAI MAGYAR VILÁG ÉVFORDULÓK BARCZA ELEK építész — több budapesti középület tervezője — születésének 120. évfordulója. ¥ BERÁN LAJOS éremművész, aki az éremművészet legtevékenyebb magyar mesterei közé tartozott, harminc esztendeje halt meg. ¥ BLAHA LUJZA, a magyar színjátszás egyik nagy alakja, halálának 47. évfordulója. ¥ CSONKA JÁNOS, a magyar motor- és gépgyártás megindítója, a karburátor egyik magyar feltalálója 121 esztendeje született. ¥ LIGETI ANTAL festőművész, a Magyar Képzőművészeti társulat egyik alapítója százötven évvel ezelőtt születt. ¥ MADÁCH IMRE kiváló magyar költő, publicista és drámaíró, “Az ember tragédiájá”-nak világhírű szerzője születésének 150. évfordulója. MOLNÁR FERENC író, publicista, a 20-ik század magyar polgári drámairodalmának egyik legjelentőseb, külföldön legismertebb egyénisége 95 esztendeje született. ¥ SERESS REZSŐ zeneszerző — számos slágere ma is közismert — 5 éve halt meg. ¥ STOCZEK JÓZSEF, a fizika professzora, a magyar technikai felsőoktatás egyik úttörője születésének 154. évfordulója. ¥ YBL MIKLÓS építész, a 19-ik század második felének legnagyobb magyar mestere nyolcvankét esztendővel ezelőtt halt meg. TÖRTÉNETEK PETŐFIRŐL Ma már aligha bizonyosodhatunk meg róla: a dunavecsei nagyréten álló öreg nyárfa, vagy a Dunavecse és Szalkszentmárton között elterülő erdőszélen magasló százados cserfa alatt heverészett Petőfi, amikor felfigyelt rá, hogy a fa tetején egy holló károg, a lombok között pedig egy fülemile énekel. — Hallod, milyen szépen megfér két dudás egy csárdában — mondta a költő mellette hasaló barátjának. — S tudod-e vajon, miért? __ ? ? ? — Hát azért, cimborám, mert mind a ketten ingyen fújják.! ★ Petőfi és Jókai barátsága nem volt zavartalan, sőt Jókai házassága után végleg meg is romlott, valójában soha többé nem alakult ki kettejük között bensőséges jóviszony. Jókai sok hehelyütt és sokféleképpen — nem is egybehangzóan — írta meg a költővel való kapcsolata történetét. Az alábbi eset forrása is egy Jókai-mese. Amikor még együtt laktak, valamin erősen összeszólalkoztak. A vita kiélesedett. — Petőfi heves volt, Jókai keserű. Mind szúrósabb szavak hasogatják a levegőt, a barátság hőfoka már-már fagypontig süllyedt. Petőfi szokása szerint fel s alá nyargalt a szobában, s csibukjából hevesen eregette a füstöt. A kiégett dohány hamuját koránkint kiveve valami arra valónak látszó tartályba, hogy a padlót össze ne maszatolja. A szóváltás tetőfokán egyszer csak Jókai hangot váltott. — Sándor — szólalt meg szelíden —, miért akarsz te mindenáron hamut hinteni a fejemre? — Én? ... A fejedre?" — A kalapomat ugyanis teleszórtad pipahamuval, s mi másért tehetted, ha nem azért, hogy bűnbánatra késztess?! Tyűha! A veszett dühösködésben Petőfi bizony nem nézte, hogy hova veri a hamut. Mit lehet ilyenkor csinálni? Akkor még elnevették magukat mind a ket ten. "