Amerikai Magyar Világ, 1976. augusztus (13. évfolyam, 31-35. szám)

1976-08-29 / 35. szám

Óhazai emberek és esetek PÜSPÖKLADÁNY, Hajdú- Bihar megye — A váltó éppen az átjáró közepén volt, a két sorompó között, ahol nagy macskakövekkel fogták közre a síneket, hogy a kocsik is áthajt­hassanak. Ritkán látták a faluban azt a férfit, akinek most beszorult a lába a sínek közé. A sorompó­nál állók közül senki sem ismerte személyesen. A váltó nyelve mögött na­gyobb volt a nyílás, mint másutt, körülbelül cipőszélességű. A férfi, akinek most beszorult a lába, nagydarab ember lévén, nagyobb cipőt hordott. Amikor a bakter utánaszólt, hogy leenge­dett sorompónál tilos az átjárás, hátrafordult, akkor csúszott be a lába a sínek közé. Hiába rángatta, csak még jobban beszorult, a cipőtalp karimája beakadt a váltónyelv és a szemben levő kerékvezető alá. A bakter a sorompóhúzóra könyökölt. Azon a nézeten volt — s ezt hangosan ki is mondta —, hogy ami valahová bemegy, az ugyanúgy ki is jön onnan. A túloldalon, a sorompónál állók közül egy asszony a kisfiához fordult, és oktatólag megjegyezte, így jár, aki átbújik a leengedett sorompó alatt. Egy sokat tapasztalt öregem­ber átszólt a bakternak, hogy ő a férfi helyében inkább kilépne a cipőből, mert hamarosan itt lesz a vonat, és egy emberélet mégis­csak többet ér, mint egy cipő. Erről a bakternak eszébe jutott, hogy itt végül is ő az egyetlen hivatalos személy, és tekintve, hogy a férfi hiába küsz­ködik, valamit tenni kellene. Úgy gondolta, leghelyesebb, ha megállítja a vonatot. Viszont a szemafor jobb kéz felé volt, közvetlenül az állomás előtt, a vonat pedig bal kéz felől jött, megállítani tehát csak kézi jel­zéssel lehetne. A bakter elindult bal kéz felé. Ebből mindenki tudta, hogy meg fogja állítani a vonatot. A másik asszony ezt közölte is az öregemberrel. Okosabbat nem is tehetne, nyilatkozta dicsérőleg az öregeg­­ember, és mind a négyen jobb kéz felé néztek, ők ugyanis szemben álltak a bakterral, az ő helyzetükben ez volt a helyes irány. A bakter kilépett, mert a déli tehervonat mindig hosszú szerel­vény, jó pár száz méter lehet a féktávolság. Már látszott a mozdony, a bakter lengetni kezdte a karját, és kiabált, hogy álljon meg, ember a sínek között. A mozdonynak négy pár nagy kereke fékezhető, az első pár kis kerék független tengelyen gurul. Amint a mozdonyvezető észrevette az integető baktért, behúzta a fékeket, és előírás szerint megszólaltatta a gőzsí­­pot kikapcsolta és halkan mormogott. A férfi lába az utolsó pillanatban kicsusszant a be­szorult cipőből, a halálra rémült NAGYKANIZSA, Zala m. — Somogy megye délnyugati részét a térképészek és a föld­­rajzkönyvírók Belső-Somogynak nevezik. Délen a Dráva, nyu­gaton Zala megye határolja. Keleten és északon fokozatosan olvad bele a Kaposvár környéki dombokba-völgyekbe, illetve a Balaton déli partjának berkes síkságába. Ha valaki vonattal indul el Kaposvárról nyugati irányba, és kitekintve az ablakon ezt olvassa az állomásépület falán: Kutas, majd Beteg, az már Belső-Somogyban jár. So­­mogyszob és Szenta tájékán ér a közepébe, de még Csurgón is benne van. Aki autóval robog Kaposvárról Nagykanizsára, az Nagybajomon, Böhönyén, Vé­sén, Inkén, Iharosberényen ke­resztül a táj északi szélét látja. Milyen kép tárul az utazó elé? Erdő és újra erdő, az erdők között megművelt lankák, fák­kal tűzdelt rétek és legelők, bokrokban rejtőző patakok. Az országutat nyárfák és szederfák szegélyezik, a könnyen meg­mászható emelkedőkön szőlő, a szőlőben és a falusi házak körül alma-, körte-, szilva-, cseresz­nye-, dió- és szelidgesztenyefák. Fák és fák mindenütt, mintha a kiirtott erdők szelleme munkál­na a tájon, hogy visszahódítsa elveszejtett királyságát. Gyermekkorom és ifjúságom valamennyi emléke ezekben az erdőkben suhog, vagy az erdők közötti mezőkön száguldozik. Az emberek sorsát itt év­századok óta az erdő és az ember oldalt vetette magát. A mozdony első kereke még éppen ronggyá lapította a cipőt. A mozdonyvezető leugrott a gépről, és két kerék között megnézte a cipőt, közben az egyik asszony odakiabálta, hogy a férfi a már leengedett sorompó alatt bújt át, azért van az egész. A mozdonyvezető lesújtó pillantást vetett a sápadt férfira, aztán visszamászott, és mérgé­ben az egész vonatot végigvezette a sínek közé szorult cipőn. A bakter életmentő érdem­érmet kapott, a két asszony, a kisgyerek és az öregember azontúl mindennap megnézte a sorompó túloldaláról az átrobo­gó déli tehervonatot. Hátha megint történik valami. ____________ Benedikty Béla erdőtől elhódított homokos szán­tóföldek, legelők, rétek döntik el. Anyám mindig rozslisztből sütötte a kenyeret. Azt gon­­doltam, mindenütt abból sütik. Aztán megtudtam, hogy a homokos szántóföldön a kénye­sebb búza keveset terem, ezért vetettek inkább rozsot. Apám minden télen parasztból favá­góvá változott. Amikor valame­lyest fölcseperedtünk öcsémmel, reggelenként mi is útra keltünk. Egyikünk a kisfejszét, másikunk az irtókapát egyensúlyozta vál­lán, miközben a talpunk alatt ropogó hóban az erdő felé törtettünk. Apám vitte a nagy­fejszét és a tokba feszített fűrészt. Hátán bőrtarisznya, benne szakasztóruhába göngyölt kenyér, szalonna, hagyma, üveg bor. Megérkezve, legelőször tüzet raktunk. Nyírfakérget hasítot­tunk, bedugtuk a száraz gally alá. A nyírfa kérge fehér, mint a papír, és a papírral versenyezve kap lángra. Apám kiemelte a tarisznyából a jéghideg borosü­veget, odaállította a tűz közelébe és hozzáfogtunk a fa ásásához. Mindig tuskójával együtt döntöt­tük ki a fákat. Törzsük nem mindig lett a miénk, de a tuskó, a gyökér és az ágak a favágókat illették. Fűrész surrogott, fejsze csattogott, tölgyfák, szilfák, gyep­tyánfák zuhantak végig a havon. Kint sürgött az egész falu, de pusztaság sohasem maradt utá­nunk. Az öreg, a tűzre megérett fákat vágtuk, csupán ritkítottuk az erdőt. Ebéd közben a tűz körül, alkonyatkor a hazafelé vezető útán mindig föltámadt a régi erdő. Némán hallgattuk apámat, aki a föltámasztás csodáját művelte. Arról mesélt, amit az öregektől hallott. Arról, hogy nagyapám nagyapjának idejé­ben, jó százötven éve, még a mai falu közepéig ért az erdő. A patak partját rejtélyes nádas környékezte. Nemcsak vad­disznók, rókák, szarvasok és őzek, hanem emberek is elbúj­hattak benne. El is bújtak! Pápai adószedők, portyázó tö­rökök, fegyveres kincstáriak, ha hírük idejében érkezett, nem találtak Vésén sem embert, sem állatot, csak üres házakat. Sejtették, hogy merre menekült a falu, de nem merészkedtek utána. Számukra bevehetetlen vár volt az erdő és a nádas. A későbbi évszázadokban pásztorok és betyárok birodalma lett. A kanászok viselték a koronát. Disznófalkák tucatjai kóboroltak tölgyesből-tölgyesbe, híztak kövérre a makktól. Ha már szépen gömbölyödtek, a kanászok kiterelték őket az erdő szélére. Ott volt a vásár. Vésén a régi vásártér két kilométerre a falutól, az erdő mellett található. Nem messze tőle állt a híres és hírhedt Kóci-csárda, ahol a vásár után eladók és vevők megitták az áldomást. A Kóci-csárda, hasonlóan az erdőben megbúvó többi társá­hoz, betyárcsárda volt. Amikor a falu már nem futhatott a fák sűrűjébe és a nádasokba a katonafogdosók vagy a földe­surak elől szökő szegénylegé­nyeknek még mindig menedéke maradt az erdő. A betyárok legfőbb segítői, barátai, cinkosai a pásztorok és a csárdák tulajdonosai, bérlői. Ha a betyár kirabolt egy földesurat, lefegy­­verzett néhány pandúrt, a zsák­mányt a pásztorok és a csár­davezetők útján értékesítette. Nem is nyugodtak a vármegyei urak, amíg a múlt század második felében a csárdákat be nem záratták, le nem romboltat­ták. A Kóci-csárdának csak a kútja áll. Ha a romok közelében jártuk az erdőt, mindig szóba került, hogy itt az utolsó kocsmár­os. Madarász bácsi, nagyapám keresztapja volt. Na­gyanyám néha haragosan, néha elábrándozva emlegette déda­pámat, mint a betyárok cim­boráját. Szőlőhegyi pincéjébe jártak mulatni, de az erdőn, favágás közben is megkeresték. Előfordult, hogy a Kóci-csár­­dában pandúrok ültek, és dé­dapám öt-hat kilométert gyalo­golt az erdőben a csárdáig és vissza, hogy híreket és bort vigyen a betyároknak. Dédapa „elütöttes” purkáját és piszto­lyát 1938-ban találta meg apám a padláson, amikor a dédapa építette ház „füstöskonyháját” átlakították. Az erdei tűz körül, vagy hazafelé baktatva a dédapám­mal kapcsolatos kérdéseimre leg­többször ennyit mondott apám: nem tudom. De bennem föl­támadt a régi erdő, vártam a betyárokat. Kíváncsiságom le­győzte félelmemet, bíztam ben­ne, hogy a zörrenő bokor vagy a hatalmas fa mögül előlép Séta Pista vagy Patkó Bandi. De csak Patkó fafaragó-juhász unoká­jával, Tóth Mihállyal válthattam szót, és apám vasárnap esti csöndes-hetyke danolását hall­gathattam: Rongyos csárda két oldala fakó, Oda vágtat pár paripán Patkó. Kocsm­­árosnak igy teszi fel a szót: Látott-e már egy lovon hét patkót? Ha nem látott, nézzen ide láthat, Négyet visel ez a nemes állat, Az ötödik magam vagyok nemde? Kettő meg a csizmámra van verve. A betyárok nem jöttek, pedig minden tavasszal elindultam barátaimmal az erdőre hóvirá­got, tőzikét, ibolyát, szent­­györgyvirágot szedni. Minden nyáron elmentem szamócát, földi szedret szemelgetni, eső után vargányászni, nyúlgombát keresni. Ősszel is ott voltam gubacsért, makkért, vadkörté­ért. Hiába vártam a betyáro­kat... Bertók László : MAGYAR TÁJAK ERDŐK, BETYÁROK, GYEREKKOR AMERIKAI MAGYAR VILÁG 17. OLDAL Ha eredményt akar, hirdessen lapunkban!

Next