Amerikai Magyar Világ, 1976. augusztus (13. évfolyam, 31-35. szám)
1976-08-29 / 35. szám
Óhazai emberek és esetek PÜSPÖKLADÁNY, Hajdú- Bihar megye — A váltó éppen az átjáró közepén volt, a két sorompó között, ahol nagy macskakövekkel fogták közre a síneket, hogy a kocsik is áthajthassanak. Ritkán látták a faluban azt a férfit, akinek most beszorult a lába a sínek közé. A sorompónál állók közül senki sem ismerte személyesen. A váltó nyelve mögött nagyobb volt a nyílás, mint másutt, körülbelül cipőszélességű. A férfi, akinek most beszorult a lába, nagydarab ember lévén, nagyobb cipőt hordott. Amikor a bakter utánaszólt, hogy leengedett sorompónál tilos az átjárás, hátrafordult, akkor csúszott be a lába a sínek közé. Hiába rángatta, csak még jobban beszorult, a cipőtalp karimája beakadt a váltónyelv és a szemben levő kerékvezető alá. A bakter a sorompóhúzóra könyökölt. Azon a nézeten volt — s ezt hangosan ki is mondta —, hogy ami valahová bemegy, az ugyanúgy ki is jön onnan. A túloldalon, a sorompónál állók közül egy asszony a kisfiához fordult, és oktatólag megjegyezte, így jár, aki átbújik a leengedett sorompó alatt. Egy sokat tapasztalt öregember átszólt a bakternak, hogy ő a férfi helyében inkább kilépne a cipőből, mert hamarosan itt lesz a vonat, és egy emberélet mégiscsak többet ér, mint egy cipő. Erről a bakternak eszébe jutott, hogy itt végül is ő az egyetlen hivatalos személy, és tekintve, hogy a férfi hiába küszködik, valamit tenni kellene. Úgy gondolta, leghelyesebb, ha megállítja a vonatot. Viszont a szemafor jobb kéz felé volt, közvetlenül az állomás előtt, a vonat pedig bal kéz felől jött, megállítani tehát csak kézi jelzéssel lehetne. A bakter elindult bal kéz felé. Ebből mindenki tudta, hogy meg fogja állítani a vonatot. A másik asszony ezt közölte is az öregemberrel. Okosabbat nem is tehetne, nyilatkozta dicsérőleg az öregegember, és mind a négyen jobb kéz felé néztek, ők ugyanis szemben álltak a bakterral, az ő helyzetükben ez volt a helyes irány. A bakter kilépett, mert a déli tehervonat mindig hosszú szerelvény, jó pár száz méter lehet a féktávolság. Már látszott a mozdony, a bakter lengetni kezdte a karját, és kiabált, hogy álljon meg, ember a sínek között. A mozdonynak négy pár nagy kereke fékezhető, az első pár kis kerék független tengelyen gurul. Amint a mozdonyvezető észrevette az integető baktért, behúzta a fékeket, és előírás szerint megszólaltatta a gőzsípot kikapcsolta és halkan mormogott. A férfi lába az utolsó pillanatban kicsusszant a beszorult cipőből, a halálra rémült NAGYKANIZSA, Zala m. — Somogy megye délnyugati részét a térképészek és a földrajzkönyvírók Belső-Somogynak nevezik. Délen a Dráva, nyugaton Zala megye határolja. Keleten és északon fokozatosan olvad bele a Kaposvár környéki dombokba-völgyekbe, illetve a Balaton déli partjának berkes síkságába. Ha valaki vonattal indul el Kaposvárról nyugati irányba, és kitekintve az ablakon ezt olvassa az állomásépület falán: Kutas, majd Beteg, az már Belső-Somogyban jár. Somogyszob és Szenta tájékán ér a közepébe, de még Csurgón is benne van. Aki autóval robog Kaposvárról Nagykanizsára, az Nagybajomon, Böhönyén, Vésén, Inkén, Iharosberényen keresztül a táj északi szélét látja. Milyen kép tárul az utazó elé? Erdő és újra erdő, az erdők között megművelt lankák, fákkal tűzdelt rétek és legelők, bokrokban rejtőző patakok. Az országutat nyárfák és szederfák szegélyezik, a könnyen megmászható emelkedőkön szőlő, a szőlőben és a falusi házak körül alma-, körte-, szilva-, cseresznye-, dió- és szelidgesztenyefák. Fák és fák mindenütt, mintha a kiirtott erdők szelleme munkálna a tájon, hogy visszahódítsa elveszejtett királyságát. Gyermekkorom és ifjúságom valamennyi emléke ezekben az erdőkben suhog, vagy az erdők közötti mezőkön száguldozik. Az emberek sorsát itt évszázadok óta az erdő és az ember oldalt vetette magát. A mozdony első kereke még éppen ronggyá lapította a cipőt. A mozdonyvezető leugrott a gépről, és két kerék között megnézte a cipőt, közben az egyik asszony odakiabálta, hogy a férfi a már leengedett sorompó alatt bújt át, azért van az egész. A mozdonyvezető lesújtó pillantást vetett a sápadt férfira, aztán visszamászott, és mérgében az egész vonatot végigvezette a sínek közé szorult cipőn. A bakter életmentő érdemérmet kapott, a két asszony, a kisgyerek és az öregember azontúl mindennap megnézte a sorompó túloldaláról az átrobogó déli tehervonatot. Hátha megint történik valami. ____________ Benedikty Béla erdőtől elhódított homokos szántóföldek, legelők, rétek döntik el. Anyám mindig rozslisztből sütötte a kenyeret. Azt gondoltam, mindenütt abból sütik. Aztán megtudtam, hogy a homokos szántóföldön a kényesebb búza keveset terem, ezért vetettek inkább rozsot. Apám minden télen parasztból favágóvá változott. Amikor valamelyest fölcseperedtünk öcsémmel, reggelenként mi is útra keltünk. Egyikünk a kisfejszét, másikunk az irtókapát egyensúlyozta vállán, miközben a talpunk alatt ropogó hóban az erdő felé törtettünk. Apám vitte a nagyfejszét és a tokba feszített fűrészt. Hátán bőrtarisznya, benne szakasztóruhába göngyölt kenyér, szalonna, hagyma, üveg bor. Megérkezve, legelőször tüzet raktunk. Nyírfakérget hasítottunk, bedugtuk a száraz gally alá. A nyírfa kérge fehér, mint a papír, és a papírral versenyezve kap lángra. Apám kiemelte a tarisznyából a jéghideg borosüveget, odaállította a tűz közelébe és hozzáfogtunk a fa ásásához. Mindig tuskójával együtt döntöttük ki a fákat. Törzsük nem mindig lett a miénk, de a tuskó, a gyökér és az ágak a favágókat illették. Fűrész surrogott, fejsze csattogott, tölgyfák, szilfák, gyeptyánfák zuhantak végig a havon. Kint sürgött az egész falu, de pusztaság sohasem maradt utánunk. Az öreg, a tűzre megérett fákat vágtuk, csupán ritkítottuk az erdőt. Ebéd közben a tűz körül, alkonyatkor a hazafelé vezető útán mindig föltámadt a régi erdő. Némán hallgattuk apámat, aki a föltámasztás csodáját művelte. Arról mesélt, amit az öregektől hallott. Arról, hogy nagyapám nagyapjának idejében, jó százötven éve, még a mai falu közepéig ért az erdő. A patak partját rejtélyes nádas környékezte. Nemcsak vaddisznók, rókák, szarvasok és őzek, hanem emberek is elbújhattak benne. El is bújtak! Pápai adószedők, portyázó törökök, fegyveres kincstáriak, ha hírük idejében érkezett, nem találtak Vésén sem embert, sem állatot, csak üres házakat. Sejtették, hogy merre menekült a falu, de nem merészkedtek utána. Számukra bevehetetlen vár volt az erdő és a nádas. A későbbi évszázadokban pásztorok és betyárok birodalma lett. A kanászok viselték a koronát. Disznófalkák tucatjai kóboroltak tölgyesből-tölgyesbe, híztak kövérre a makktól. Ha már szépen gömbölyödtek, a kanászok kiterelték őket az erdő szélére. Ott volt a vásár. Vésén a régi vásártér két kilométerre a falutól, az erdő mellett található. Nem messze tőle állt a híres és hírhedt Kóci-csárda, ahol a vásár után eladók és vevők megitták az áldomást. A Kóci-csárda, hasonlóan az erdőben megbúvó többi társához, betyárcsárda volt. Amikor a falu már nem futhatott a fák sűrűjébe és a nádasokba a katonafogdosók vagy a földesurak elől szökő szegénylegényeknek még mindig menedéke maradt az erdő. A betyárok legfőbb segítői, barátai, cinkosai a pásztorok és a csárdák tulajdonosai, bérlői. Ha a betyár kirabolt egy földesurat, lefegyverzett néhány pandúrt, a zsákmányt a pásztorok és a csárdavezetők útján értékesítette. Nem is nyugodtak a vármegyei urak, amíg a múlt század második felében a csárdákat be nem záratták, le nem romboltatták. A Kóci-csárdának csak a kútja áll. Ha a romok közelében jártuk az erdőt, mindig szóba került, hogy itt az utolsó kocsmáros. Madarász bácsi, nagyapám keresztapja volt. Nagyanyám néha haragosan, néha elábrándozva emlegette dédapámat, mint a betyárok cimboráját. Szőlőhegyi pincéjébe jártak mulatni, de az erdőn, favágás közben is megkeresték. Előfordult, hogy a Kóci-csárdában pandúrok ültek, és dédapám öt-hat kilométert gyalogolt az erdőben a csárdáig és vissza, hogy híreket és bort vigyen a betyároknak. Dédapa „elütöttes” purkáját és pisztolyát 1938-ban találta meg apám a padláson, amikor a dédapa építette ház „füstöskonyháját” átlakították. Az erdei tűz körül, vagy hazafelé baktatva a dédapámmal kapcsolatos kérdéseimre legtöbbször ennyit mondott apám: nem tudom. De bennem föltámadt a régi erdő, vártam a betyárokat. Kíváncsiságom legyőzte félelmemet, bíztam benne, hogy a zörrenő bokor vagy a hatalmas fa mögül előlép Séta Pista vagy Patkó Bandi. De csak Patkó fafaragó-juhász unokájával, Tóth Mihállyal válthattam szót, és apám vasárnap esti csöndes-hetyke danolását hallgathattam: Rongyos csárda két oldala fakó, Oda vágtat pár paripán Patkó. Kocsmárosnak igy teszi fel a szót: Látott-e már egy lovon hét patkót? Ha nem látott, nézzen ide láthat, Négyet visel ez a nemes állat, Az ötödik magam vagyok nemde? Kettő meg a csizmámra van verve. A betyárok nem jöttek, pedig minden tavasszal elindultam barátaimmal az erdőre hóvirágot, tőzikét, ibolyát, szentgyörgyvirágot szedni. Minden nyáron elmentem szamócát, földi szedret szemelgetni, eső után vargányászni, nyúlgombát keresni. Ősszel is ott voltam gubacsért, makkért, vadkörtéért. Hiába vártam a betyárokat... Bertók László : MAGYAR TÁJAK ERDŐK, BETYÁROK, GYEREKKOR AMERIKAI MAGYAR VILÁG 17. OLDAL Ha eredményt akar, hirdessen lapunkban!