Árkád, 2006 (1. évfolyam, 1-43. szám)

2006-07-20 / 20. szám

2006. július 20. Hunyadi János nándorfehérvári győzelme Hunyadi János egykori Szörényi bán, majd erdélyi vajda, s végül Magyarország kormányzója, 550 évvel ezelőtt Belgrádnál, amelyet akkor Nándorfehérvárnak neveztek (s a Magyar Királyság délkeleti végvára volt) fényes győzelmet aratott II. Mohamed szultán vezette hatalmas török sereg ellen. A győzelem értékét az is növelte, hogy alig három évvel korábban ugyanez az oszmán haderő elfoglalta Konstantinápolyt, a hajdan ragyogó bizánci fővárost. S Konstantin császár hajdani szép fővárosa ekképpen lett Isztambul néven a szultáni főváros. 1456 elején érkeztek az első hírek Magyarországra a hatalmas török sereg készülődéséről: a szultán ágyúkat öntettett, hajókat ácsoltatott, ostromszereket gyűjtött és rengeteg élelmiszert. Drinápoly mellett tavasszal szemlét tartott az összegyűlt hatalmas hadserege fölött, majd elindult Magyarország ellen százezres seregével és hatalmas flottájával. Magyarországon bár tudtak a török készülődéséről, de csak két embert aggasztott az ország sorsa igazán. Az egyik volt Hunyadi János, aki saját haderejét gyűjtötte össze, sógorát Szilágyi Mihályt nevezte ki Nándorfehérvár kapitányának, s erősítést és fegyvert küldött Nándorfehérvárra. Rajta kívül Kapisztrán János ferences szerzetes mozgósította Magyarország déli részén a kereszteseket a pogány török elleni harcra. A magyar országgyűlés az országos haderő gyülekezését augusztus elsejére, az aratás utánra rendelte el, bár június végén már a szultáni sereg Nándorfehérvár alatt volt, s bekerítette a várat. Hunyadi a saját seregével arra törekedett, hogy a törököknek a Dunán való átkelését megakadályozza, mert nem volt pontosan kiszámítható, hogy a hatalmas török sereg Nándorfehérvárt fogja megostromolni vagy betör Magyarország belsejébe. Nándorfehérvár, a Duna és Száva találkozásánál, a két folyó között található, s fontosságát az emelte ki, hogy ellenőrizte a dunai hajózási útvonalat is. Sebezhetősége viszont abban állott, hogy dél-délkelet felől, vagyis a török érkezési irányából nem védte víz, mint a másik három égtáj felől. Kapisztrán János is július elején érkezett Nándorfehérvár alá kereszteseivel, akik többnyire kaszával felfegyverzett, harctéri tapasztalat nélküli parasztok voltak. Kapisztrán több segélykérő felhívást küldött a keresztény világ vezetői felé, de nem sok eredménnyel. A török szultán célja az volt, hogy a Nándorfehérvár (Belgrád) várát szárazról és vízről egyaránt lője, míg a falak annyira meggyengülnek, s a védők annyira elapadnak, hogy a várat sikeresen meg lehet ostromolni. Hunyadi arra törekedett, hogy a vár védőit kitartásra buzdítsa, s kívülről segítsék meg az ostromlottakat. A várvédők megsegítését az is akadályozta, hogy Hunyadinak nem volt a szultánéhoz hasonló hajóhada. Hunyadi János szervezői és hadvezéri nagyságát jelzi az a tény is, hogy rövid idő alatt sikerült egy hajóhadat felszerelni, úgy hogy kereskedelmi hajókat és egyszerű sajkákat alakították át hadi célokra, hogy ezzel rátámadjanak a több mint 200 gályából álló török flottára. 1456 július 14-én Hunyadi hajóhada rátámadt a török flottára és áttörték a Nándorfehérvárt elszigetelő ostromzárat. A hajókon segítséget, katonákat, fegyvereket és élelmiszert is vittek a védőknek akiket e segítség megmentette attól hogy feladják a várat. A török hajóhad nagy részét legyőzték, egyes hajókat elsüllyesztették, másokat elfoglaltak, s egy részüket pedig elűzték Belgrád alól. Ettől fogva akadálytalanul juttathattak vízi úton segítséget az ostromlott várba. De a törökök a szárazföld felől továbbra is ostromolták Nándorfehérvárt, s hatalmas ágyúikkal folyamatosan rontották a falakat, majd 1456 július 21-én a már rommá lőtt vár ellen megindult a végső török ostrom. A túlerőben levő törököknek előbb az alsóvárba sikerült benyomulniuk, ahonnan többször kiszorították őket a keresztesek, de előbb-utóbb nagy számban és ismétlődő hadoszlopokban támadva visszatértek. Aztán a török sokaság nekifogott, hogy megmássza a fellegvár falait ostromlétrákkal. Számos támadónak sikerült a falra feljutni, s sőt még az lófarkas ostromzászlót is kitűzni. Az egyik védő, Dugovics Titusz (neve után ítélve délszláv lehetett) megragadta a lófarkas zászlót tartó törököt, s magával rántotta a mélybe. A két katona együtt zuhant le, s szörnyethalt. De a török hadizászló is alábukott, s ezzel odalett a törökök reménye is a sikeres ostromra. A támadókat két tűz közé fogták, egyfelől a várvédők, másfelől a Száva túlsó partjáról támadó keresztesek, s fokozatosan kiszorították őket a vár területéről. A sikeren felbátorodott keresztesek, rátámadtak a török hadállásokra és táborra. Szinte rajtavesztek a vakmerőségük miatt, de Hunyadi beavatkozása ismét megmentette a helyzetet. Már majdnem kivirradt, amikor a csata abbamaradt. A keresztény erőknek nem volt erejük az üldözésre. Össze kellett szedjék a sebesültjeiket, s fel kellett készülniük a török újabb támadására. De a török támadás elmaradt. Nappal meglepetten fedezték fel a keresztesek, hogy a török otthagyott mindent a táborban, málhát, ágyúkat és szekereket, s visszavonult délkelet felé. Mivel nagyon meleg volt, s a temetetlen hullák tízezrei hevertek szanaszét, pestisjárvány tört ki a keresztény táborban. A járványban maga Hunyadi János is megbetegedett, s Száva partján levő Zimonyba vitték leghűségesebb emberei, közöttük az agg ferences szerzetes, Kapisztrán János. 1456 augusztus 11-én, alig három héttel a fényes győzelem után, a törökverő Hunyadi elhunyt a halálos kórban. Hamvait kívánsága szerint Gyulafehérvárra szállították, s ott temették el, az akkor Erdély központi helyének számító városban. Gyászolta őt a családja, hívei és az egész keresztény Európa. Nem volt több olyan törökverő hadvezér, mint amilyen az erdélyi Hunyadi János volt. Hunyadi Jánosnak nem adatott meg, hogy győzelmét megünnepelhesse, de majd fia, Hunyadi Mátyás apja halála után a magyarok választott királya lett (uralkodott 1458-1490). S általa Hunyadiak csillaga még egy darabig fényesen ragyogott a magyar és európai történelemben. De felejthetetlen Hunyadi János érdeme is, aki ezelőtt 550 évvel, 1456 júliusában fényes győzelmet aratott Nándorfehérvárnál a hatalmas Török Birodalom ellenében. László László Igazságszolgáltatás (folytatás az 1. oldalról) Abból, hogy a bűnös bűnhődjön, büntesse a törvény, a sértett fél pedig elégtételt kapjon pénzben, szóban, írásban, cselekedetben. Mivel az Unió szeme rajtunk, Románián, igyekszik is a kormány, az elnök bizonyítani. Meg kell mutatni ennek a fölényeskedő Európának, hogy itt rend van, hogy a bűnös nem szaladhat el büntetés nélkül. Így történt ez nem­rég, két galaci öregasszonnyal is: elérte őket az igazságszolgáltatás hosszú karja. A hatvan, illetve nyolcvan éven felüli falusi néniket bevágták a dutyiba hat millió lejért, az agyafúrt tolvajok, a csempészek és gyilkosok közé. Lesújtott a jobb szegény munkától és évektől megterhelt vállakra, egy barázdányi földért, melyet oly keményen dolgoztak. Egy földsávért szégyenükben majdnem a föld alá süllyedtek. Sírtak szegények, hogy ilyen véget ér semmi kis életük. Lesújtott a bíró kalapácsa két szerencsétlen, a rengeteg földmunkától meggörnyedt asszony feje felett. Nagyobb szégyen nem érhette már őket ebben a korban, egy olyan államelnöktől, aki annyira népszerűsíti magát öregei, parasztjai között. Példát statuál Románia igazságügyben. Közben futni hagyják a hírhedt nagy­vadakat: mágnásokat, újgazdagokat, maffia­vezéreket, korrupt honatyákat, rendőröket, gyilkosokat, bérgyilkosokat, törvényszéki bírákat, iskolaigazgatókat, halálosztogató orvosokat, alkoholista családapákat... A lista vég nélküli, az igazság máshol jár. Rengeteg pénz megy el adócsalásból, adócsalásba. Dunát lehetne rekeszteni borítékokkal, melyek egyik zsebből a másikba csúsznak, mert manapság semmit nem lehet csak fizetésért, csak becsületből csinálni. Ára van a hallgatásnak, az elnézésnek, az elírásnak, az elszámolásnak, a ráolvasásnak... a semmittevésnek. Rajtunk a nagy­ testvér szeme és a román bíróság fölön fogja a tyúktolvajt, a zsebtolvajt, a kéregetőt, a csatornákból kimászó alakokat, az állomásokon, parkokban, dobozokban alvókat. Igazságot szolgáltatnak, hiszen ki mint vet, úgy arat, így készülnek igaz törvényeink is egészségügyben, oktatásügyben, a tulajdonjog ügyében, nyugdíjazás ügyében. Sokszor halljuk is: „Magának igaza van! „De ennyivel marad. A Téma..­ Amilyen a mosdó... ... utcán hat! Többször meg­figyeltem már, hogy milyen heves reakciót képesek kiváltani egyes honi médiater­mékekben a hazánkat nem éppen kedvező színekben ábrázoló, nyugati sajtóter­mékekben napvilágot látott hírek, hírecskék, pletykák, kommen­tárok. Így történt ez a közelmúltban is, ami­kor a központi médiák lelkes képviselői hevesen tiltakoztak II. Erzsébet brit királynő férjének, a meggondolatlan, humorosnak szánt kijelentéseiről elhíresült Fülöp edinburghi herceg egy újabb bakizása ellen - amely ezúttal „mélyen megalázta és kedvezőtlen megvilágításba helyezte hazánkat és a román népet”. Azt is megszoktuk már - hiszen úgymond még az „átkosból” örököltük - hogy sajtónk szócsövei egyforma előszeretettel és rendszerességgel képesek eltúlozni a saját erényeinket, és a mások hibáit. S talán nem is foglalkoztunk volna az említett incidenssel, ha egyik helyi újságunk (a Grál) főszerkesztője nem akarta volna túllihegni a dolgot, s kapva a lehetőségen, ledorongoló, „zöldhazafias” hangnemű irományban csinált a bolhából elefántot - olyan modorban „méltatva” a herceget, amilyet az a legutolsó lovászlegényével szemben sem használna. Mert mi is képezte ezen óriási hazafias felháborodás tárgyát? Mindössze annyi, hogy a semmilyen politikai tisztséggel nem rendelkező, s a protokolláris „hivatalt” is csak alkalomszerűen űző herceg egy egyetemi díjkiosztáson vett részt, ahol az egyik díjazott fiatal ama kijelentésére, hogy Romániában is tevékenykedett szociális téren, visszakérdezett, hogy dolgozott-e árvaházakban is. A tagadó válaszra pedig viccesen megjegyezte, hogy talán jobb is, mert ott oly sok a gyermek, mintha direkt azért nemzették volna őket, hogy megtöltsék velük az árvaházakat. Tény és való, hogy eme nem éppen hízelgő, meggondolatlan kijelentés egy híres ember szájából adhat okot és jogot némi tiltakozásra, de azt sem kellene elfeledni, hogy nem „hivatalos” személyről van szó, akinek „kötelező” napirenden lennie a világ valós helyzeteivel. S ha megerőltetjük memóriánkat, eszünkbe jutnak azok a megrázó képek is, amelyek bejárták az egész világot rögtön a kommunista diktatúra bukása után - s amelyeket éppen egy brit szociális munkás-csoport készített különféle romániai árvaházakban... S ha sikerül felidéznünk e képeket, ne háborodjunk annyira fel, ha a hercegnek is ezek juthattak eszébe hazánk nevének hallatára. Bármennyire igyekszünk is elhitetni a világ civilizáltabb felével, hogy mindez már szomorú emlék, legalább magunkkal szemben legyünk őszinték, hiszen mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy messze állunk még attól, hogy tiszta lelkiismerettel kijelenthessük: minden a legnagyobb rendben van.­ ­ Veres Péter - 5

Next