Ars Hungarica, 1993 (21. évfolyam, 1-2. szám)
1. szám - Tanulmányok - Marosi Ernő: Mátyás király és korának művészete. A mecénás nevelése
másfél-két évtizedről viszont aránytalanul kevesebbet tudunk, alig többet, mint más középkori uralkodók, pl. Nagy Lajos vagy Zsigmond udvari művészetéről. Persze, nem szükséges feltétlenül a történeti kép és az emlékanyag utólagos eltorzulására, tendenciára gyanakodnunk; lehet ennek a jelenségnek objektív oka is. Feltűnő, hogy más jelentős, hosszú ideig uralkodó középkori királyaink esetében is világosabb utolsó évtizedeik udvari művészetének jellege, mint uralkodásuk kezdetének vállalkozásai. Ennek oka az uralomváltozások idején gyakori zavarokban, a konszolidáció nehézségeiben keresendő, s a későre maradt, az uralkodás hírnevét megörökíteni hivatott, tehát szándékukban is monumentális kezdeményezések félbemaradása törvényszerű. E törvényszerűség érvénye alól Mátyás tevékenysége sem kivétel, ami mindenesetre már kezdetben éles fényt vet mégoly egyéni kezdeményezésének meghatározó kereteire. „Fejlődési regényének" színtere végül is a középkori társadalom és állam, amelyek megszabták, milyen ütemben fejthette ki udvara egyedi — és modern — kulturálisművészeti arculatát. Ez arculat egyedisége és mindenkori modernsége önmagában nem volt újdonság: a maguk korában nagy elődei is erre törekedtek, hiszen erre az uralkodót hírneve, fenségének más uralkodókkal versengő reprezentációja eleve kötelezte. Mátyás fenségi reprezentációjának azonban volt egy, más uralkodóknál nem tapasztalható vonása is: az, hogy uralmának első éveiben megtartóztatta magát a szuverén uralkodó teljes reprezentatív apparátusától. Amíg a szentkoronát III. Frigyestől vissza nem szerezte, s szokás szerint fejére nem tétette, nyilvánvalóan igen tudatosan, mintegy gyászt hangsúlyozva, csak címeres titkos és bírói pecséteket használt, de hatalmának megjelenítését az intronizált, de szuverenitásának külső jegyeivel még nem rendelkező uralkodó státuszának megfelelően mérsékelte. Kettős felségpecsétje,aranybullája, új titkos pecsétje csak 1464-ben készült. Nehéz értelmezni ennek a gesztusnak az indítékait. Kétségtelen, hogy fontos propagatív szerepe lehetett a visszafogott reprezentáció által hangsúlyozott ideiglenességnek, de az így hangsúlyozott szerénység igen kemény ambíciót is kifejezésre juttat. Félreismerhetetlen a self-made man által nyíltan beismert legitimitás-hiány: az első titkos pecséten például az országcímereken kívül az atyai örökségre utaló besztercei grófi oroszlán s a címerpajzs hollója inkább a család érdemeire utalnak. Ezt a szerénységet 1464-ben, mintegy a fogadás beteljesítésekor, a beigazolt idontitás hangsúlyozása, az önerőből szerzett hatalom megjelenítése váltja fel. Az 1464-es pecséteken a korábbi címerek liliomos abroncskoronáját a császári koronára emlékeztetőkérdés, vajon valóban a „Szent István-korona" ábrázolásának szándékát lehet-e feltételezni), magasabb rangú attribútum váltja fel. Ennek előképe éppúgy, mint a hátoldal karéjdíszes körbe illesztett címersorozatáé, Zsigmond császárkori pecsétjeinek típusát újítja fel, s III. Frigyesnek, majd V. Lászlónak ugyanilyen mintaképeket követő pecsétreprezentációjával verseng. Modern elemei e pecsétnek a mind az előlapon, a támpillérek fülkéiben, mind a hátoldalon címertartókként ábrázolt angyalok, s ugyanilyen az előlap trónoló uralkodóábrázolása fölött három fülkében ábrázolt három szent magyar király sora is. Mindkét pecsétoldalon nyilvánvaló a párhuzam III. Frigyes nagypecsétjével; az előoldal heraldikai gazdagsága és fülkesorozata a Wiener Neustadt-i Szent György-kápolna nevezetes címerfalára is utal. A hármas fülke azonban határozottan magyar királyi tradícióból is ered: nem királyi felségpecséteken, hanem Nagy Lajos aacheni palástkapcsain, tovább főpapi pecséteken találjuk Szent Istvánnak, Imrének és Lászlónak, az ország szent patrónusainak ilyen ábrái