Átalvető, 1994 (9-11. szám)
1994-03-15 / 9. szám
Átalvető ~ EMTE ~ 3. oldal Zsigmond Zoltán Álom látta és piroslik, Hajnalt süt át a vérre. Röpít feléd az ébredés Arcszító fényverése. A mindenséggel tisztulón Szépül felém a lélek Míg tavaszod ragyogása Világodba beéget. Szív, ész és haza /Ünnepnapra egy örök témáról/ Legutóbb még "odaát" látott, volt iskolatársammal találkozom a debreceni utcán. Hát ki mikor? És most hol? Gyerekek, lakás, megélhetés? Beilleszkedés? Néhány perc, félmondat és mindent tudunk egymásról. No persze, még van valami! A lelkiek, az érzések, az emlékek, a jó - vagy kevésbé jó - újonnan szerzett benyomások. Ezek "lebeszéléséhez" órák, napok, vagy ki tudja mennyi idő kellene. Mindenesetre, úgy válunk el, hogy nekünk nem kellett "szívet cserélni". Hát igen, szívet csak az cseréljen, aki hazát cserél. S akkor mondjuk ki gyorsan, hogy Magyarországot - szinte minden erdélyi magyar mindig is hazájának tekintette. Igaz, az óvatosabbak szellemi, kulturális, anyanyelvi hazáról beszéltek. De valahol bent, mindig is "ez a homloknyi ország, ez a kitépett szívnél nem nagyobb haza" /Váci Mihály/ töltött meg hol újjongó, hol torokszorító érzésekkel. Tudom, a szülőföld, az apák sírja, régmúlt szerelmek emléke, utcák képe, egykori virágok illata, mind-mind "ott" maradt. De mégis! Mi ide - érzéseink szerint - hazajöttünk. Nemcsak a történelem, az ezer évig valóban egyazon ország, nemcsak az egyazon nyelv, kultúra, szokások, nemcsak az egyazon dalok és táncok, a ruhák színe és díszítései, az ételek íze és zamata mondatja, érezteti, hiteti velünk, hogy "Dunának, Oltnak egy a hangja" /Ady/, de családi, személyes emlékek, történések is. Nekem személy szerint, apám és két nagybátyám harcolta végig a második világháborút magyar honvédként. Nagyapáim meg az elsőt, ugyancsak ez alatt a zászló alatt, s melynek védelmében halt hősi halált nagyanyám egyik testvére. Dédapám, ki Kunmadarason látta meg a napvilágot, egyszerre volt a debreceni református főgimnázium igazgató tanácsának s a nagybányai református egyházkerület tanácsának tagja. Magam, szinte gyerekfejjel, igaz "nem előre megfontolt szándékkal", de ifjúságom minden lobogásával éltem végig Budapesten 1956 október végét - november elejét. Hát akkor hol van, melyik az az ország, amelyről elmondhatom, hogy "hazám, hazám, te mindenem"? És mégis. Szívemben, lelkemben, zsigereimben érzem ugyan mindezt, de az eszem naponta hozza tudomásomra, hogy talán mégse? Hogy itt talán nem mindenki tudja, hiszi el ezt nekem. Talán nem is az zavar-zavart, mikor azt kérdezték, honnan is tudok így - magyarul, s tudok-e írni, fogalmazni. Nem a belőlem kizuhogó érzések, a végre megtalálni vélt otthon feletti ujjongás furcsállása, a márciusi kokárda, a hangosan énekelt himnusz miatti pára a szemen - olykori - félreértelmezése. Inkább a "te ezt honnan is tudhatnád?", a "neked még ehhez sokat kell tanulnod!" zavart leginkább. És... de minek sorolni? Eszemmel - lassan felfogom, hogy a vonalak itt olykor kuszáltabbak, netán görbébbek, mint voltak "amott". Szóval otthon az itthon, hon a haza, de a visszhangban valahol, olykor rövidzárlatok találhatók. No mindegy. A szív marad, de belép az ész, mely azt sugallja, hogy mást nem is, de őt, talán, cserélni kell. Talán világosabban, közérthetőbben, "más nyelven" kell elmondani azt, ami nekünk annyira világos és érthető. A baj - ha van egyáltalán - csak annyi, hogy a szívével együtt születik az ember, az esze meg csak később jön meg talán. Azért, ha sokat mondjuk, írjuk, kiabáljuk, egyszer csak eljut oda is mindez, ahová érzéseinket címezni akarjuk. Lagalább ilyenkor, nemzetünk ünnepén! Helmeczy József Debrecen A nagyszebeni csata