Átalvető, 2002 (41-44. szám)

2002-03-01 / 41. szám

EKOSZ-EMTE yVldácius ... Atalvető, 2002. március 3. oldal „Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?” Maroknyi fiatalember, kik már évek óta forgatják a polgári forradalmak történetét - a legidősebb is közülük csak néhány évvel múlt harminc - megrészegültek a szabadság igézetétől: „Óh. Szabadság, hadd nézzünk szemedbe!" Mindenki másnál jobban érezték és látták a nagy történelmi életszínjátékot, melynek szerepeire készültek. A Pilvaxban azon a márciusi éjjelen ott volt Jókai lobogó fiatalságával, szelíd de meggyőző hangjával, Petőfi barátja és Dohány utcai lakásában albérlője. Ide, ebbe a lakásba mennek el reggel a történelmi éjszaka után, és itt alakítja ki Jókai Bulyovszky Gyulával a Tizenkét pont végleges szövegét. Honnan sejthetné ez a fiatalember, akkor még Jókay Móricz, hogy az előtte álló nap nem csak a nemzetnek sorsforduló, de számára is az: este megismeri személyesen a nagy színésznőt, Laborfalvy Rózát, aki a nemzetiben Gertrudist alakítja a Bánk Bánban, még az őszön feleségül veszi Petőfi nagy bosszúságára. Honnan is tudhatná, hogy később még nagy író lesz, ő lesz a „nagy mesemondó", de előbb még bujdosnia kell egy kicsit Tardonán, s aztán majd megírhatja a szabadságharc nagy regényeit. És ott van Petőfi lakásában a sziporkázóan szellemes társalgó, a népszerű és tehetséges szónok, a nők bálványa, Vasváry Pál, bele-beleszól Jókai fogalmazványába, a petícióból kiáltványt szerkesztve. Honnan is sejthetné a honvédhadsereg későbbi tisztje, hogy fiatal élete rövidesen véget ér, tragikusan és brutálisan, kegyetlen barbársággal végeznek vele a következő év nyarán, az erdélyi móc vidéken, a magyarok ellen fellázított parasztok, ott fog temetetlenül heverni az erdőben kétszáz társával egyetemben még heteken át, s emlékét még az ezredfordulón sem kívánatos felidézni azon a földön, a tiszteletére emelt kopjafa is többségi nemzeti érzékenységet sért a kőrösfői templomkertben. És ott volt a Pilvaxban a nagyon fiatal Vajda János is, bálványát, Petőfit figyelve a sorsdöntő órákban, s aki aztán oly igen eljegyezte magát a szabadsággal, hogy kemény gerincességéért az utókor is elfordult tőle, ő lesz öreg korára a nemzet nagy magányosa, aki nem alkuszik, ha 48-ról van szó. (S ez igen tetszik majd Adynak.) „Ha majd kiásnak a hamuözönből/ álmélkodó, késő évezredek,/ találnak ott, s majd rám ismernek erről,/ egy felemelt főt s egy üres kezet!" És ott van a Dohány utcai lakásban a fiatal házigazda, fáradt, kialvatlan, de valami hihetetlen energiával készül a délelőttre, várva, hogy Jókaiék elkészüljenek a végleges szöveggel. Ő már 13-án éjjel írt valamit, egy verset, melynek nagy szerepe lesz ezen a napon. Fel is olvasta csillogó szemmel hallgató Júliájának még akkor melegiben a nemzeti dalt. Ezt a verset is kinyomtatják hamarosan ezen a délelőttön a Tizenkét ponttal együtt, a kéziratra később ráírja az ifjú költő: „E költemény buzdította március 15-én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, aztán az orvosi egyetemben, azután a szeminárium terén (most már 15. március tere), végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk, a Hatvany utcában (most Szabadsajtó utca). A szabaddá tett sajtó alól ez a költemény került ki először.,, A költő által felsorolt helyszínek közül hiányzik a közvéleményben a máig leginkább élő, a Múzeumkert. A Múzeumkertben a nemzeti dalt szavaló Petőfi legendája már 1848 áprilisában kialakult a Pesti Divatlap szerkesztőjének, Wachot Imrének a jóvoltából. Még aznap délelőtt, 15-én Petőfi a nemzeti dal legelsőként kinyomtatott példányára a következőket írja: „Az 1848 március 15-én kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány s így a magyar szabadság első lélegzete. Petőfi Sándor: Fiatal költő, te, sejtetted-e ott, akkor, azon a lázas történelmi napon, hogy e versedet oly sokan fogják még elmondani? Például egy égő tekintetű öregember szavalja majd egy vészterhes, tragikus márciusi éjszakán 1990-ben őrtüzek mellett virrasztó társainak a marosvásárhelyi főtéren, ott, hol szülőföldjükön akarták hontalanná alázni a város lakóit, hol az éjszakában a házak tompán visszhangozzák a refrént: „A magyarok istenére esküszünk..." Tudtad-e, hogy hol van Marosvásárhely, hol nemsokára életed utolsó előtti éjszakáját töltöd 1849. július 29-én, s ahonnan utolsó soraidat írod majd imádott Júliádnak, bízva a viszontlátásban? Hogy fogadtad volna a hírt, hogy e városban csak félreeső helyen, merre még turista se sétál, lehet majd neked az ezredforduló utolsó évében szobrot állítani? S tudtad-e azt, hogy milyen közel van ide Segesvár? Zizeg ott már a napégette kukoricás, melybe rohanni fogsz az életedért a héjjasfalvi akácliget felé, az ismertlen tömegsír vagy Barguzin felé, mindegy. A halhatatlanság felé futsz. „Mítosszal zörrenő kukoricásból/ Egyetlen halál lángja lángol/ Huszonhat égő esztendő fénye/ Vörös tűzzászlóként kúszik az égre." Megérezted akkor, hogy minden elveszett? Hogy nem ünnepélyes, lassú gyászzene" vár a magyarságra, hanem kivándorlás, idegen állampolgárság saját szülőföldjén, internálás, gulag, katorga, 301-es parcella? A Szörnyű idő c. versedben azt írtad, hogy mindaz, amit átéltetek, „egy őrült, rémülés teli, zavart ész meséje", de a valóság mindennél súlyosabb lett, és végigkísérte a XX. századot. Pedig azon az esős márciusi napon minden másképp indult. Mikor a nemzeti dalt bevittétek a nyomdába, Az országgyűléshez c. versed sorai zsongtak benned: „Hiába minden szép és jó/ beszéd/ Ha nem fogjátok meg az/ elejét/ Ha a kezdetnél el nem/ kezditek/ Sajtószabadságot szerezzetek!" néhány hét múlva Szemere Bertalan is leszögezi: „A sajtó valóságos hatalom, valóságos fegyver. Értelmes, becsületes, lelkiismeretes ember kezében áldást hozó, mint a nap; oktalan, álnok és könnyelmű ember kezében átok, mint a tűz." Milyen lángoló volt az a 48-as nyár! A kormány erélyesen látott munkához, választásokat tartottak, s ettől kezdve a kormány a szabadon választott képviselőháznak tartozott felelősséggel. Határtalan bizakodással teltek napjaid, lázban égtél, Júliád gyermeket várt, a jövő biztató volt. A nemzetgyűléshez c. versednek gondolata máig ható üzenet: „Bármily erővel, bármily áldozattal/ Bár mind egy szálig elvesztek belé/ Hazát kell nektek is teremteni!/ Egy új hazát, mely szebb a réginél/ És tartósabb is, kell alkotnotok." Bíztál-e abban, hogy egyszer csak, majd később, egy másik században porondon terem egy új nemzedék, mely ismét alakítója lesz a történelemnek? De előtte el kell jönnie még újabb sorscsapásoknak. Körbeszabdalt, megrablott országnak, melynek ifjúságát így biztatja Babits: „Kell, magyar ifjúság, légy te virág magad!/ Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad virág, szabad földön/ Hogy árván maradva megrablott birtokán/ Mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám/ Kicsi, de nem börtön!" És eljön majd az idő, amit te, fiatal költő nem sejthetsz még, mikor társaiddal behatolsz a Länderer Nyomdába kezedben a Nemzeti dal kéziratával, eljön az idő, mikor egy októberi napon fiatal, lobogó hajú színész szavalja a te szobrod előtt a Talpra magyart, a tömeg zúg, harsogja a fogadalmat:" Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk." És akkor megtörténik majd a csoda, az, hogy március összeölelkezik októberrel. A te 48-as csillagod mellett felragyog az égen 56 csillaga is. Elprédáltuk-e mi ezt a márciust és októbert? Elvesztegettük-e lehetőségeinket? Megőriztük-e szívünkben a zizegő kukoricásban életéért szaladó költőt, aki „még visszanéz. Szalad. Liheg. Vem út - kiút nincsen - s azt gondolja magában: „Ha már halni kell: hát szemből, Halál!" Megértettük-e, hogy az ő szabadsága a mi mindenkori szabadságunk is, mindnyájunké? Tudjuk-e, hogy minden nemzet történelmének vannak magaslati pontjai, s hogy ezeken a magaslati pontokon válik nyilvánvalóvá, hogy a nemzet nem egyszerűen egy ország vagy egy nyelv, szűkebb vagy tágabb határai közé zárt alkalmi embersokaság, hanem történelmi és kulturális közösség. (Pomogáts Béla szerint) A nemzet létében ily magaslati pont lehetett Szent István megkoronázása, a nándorfehérvári diadal, Rákóczi zászlajának kibontása, 1848 március 15., és 1956 október 23., amikor: „Meghasadt az égbolt/ Egy nép azt mondta: Elég volt/ Egy nép kiáltott, aztán csend lett." Ama fiatal költő, akinek élete üstökös volt, ő mit gondolna e korról, mit üzenne az ezredforduló fiatal nemzedékének? Talán ezt: „Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága/ Légy virág, légy vigasz!/ Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz!" Epilógus E sorok írójának megadatott, hogy részt vehessen diákjaival és néhány kollégájával 1999. október 6-án Aradon a történelmi évfordulón, a 150.-en. Emelkedett emlékezés és múltgyalázás, tiszteletadás és indulatos rendzavarás, átélése a hős tábornokok nemzeti összefogásának és felkorbácsolt nemzeti gyűlölködés - mindez egyszerre volt jelen azon az esős délutánon, a mártírok emlékművénél. Ez hát a történelem? Igen, ez. A Dr. Serdültné Benke Éva - Paks