Átalvető, 2017 (101-104. szám)
2017-03-01 / 101. szám
EKOSZ-EMTE A 100. nyomán 3 2017. március A 100. szám margójára, és ami kimaradt belőle „Mért jár mezítláb az erény, a mocsok meg cipőben? Hány fonákság van, Istenem, mérhetetlen erődben?” (Tarasz Sevcsenko) Néha kábítószer nélkül is lehet narkózisba esni, talán ennek tulajdonítható, hogy az ünnep és ünnepeltetés eufófiája közepette sajnos elmaradt azoknak a - korántsem teljes - névsora, akik az indulástól kezdve mellettem voltak, bátorítottak és mindig visszaadták az önbizalmamat, amit bizony elég sokszor megtépáztak egyes, „helyzetben lévő” „jóakaróink”, mondván: „az Atalvető egy olyan lap, amit számításba se kell venni, majd megszűnik úgy, ahogyan tömérdek, 1990 után indult újság, folyóirat már rég süllyesztőbe került. Mert ez nem lehet egy életképes folyóirat, hiszen innen-onnan összegereblyézett cikkek tömegéből állítják össze a létrehozói.” (Erre a kényes kérdésre egyébként megadta a megfelelő választ dr. Kövesdy Pál, a jubileumi számunkban). „Hogy az Atalvető, mint olyan, nem képvisel semmilyen irodalmi vagy akár társadalmi építő jellegű irányzatot sem”, blablabla... Sőt, egy irodalmi körökben elismert, nemrégen öröklétbe költözött személyiség azt is szemembe vágta nem egyszer, hogy az Atalvető egy fasiszta lap. Hm... köprinyelni nem tudtam erre az igaztalan vádra. Hogy az illető honnan, milyen fals ideológiából táplálkozott egész életében, azt nem taglalom, mert ez nem az én tisztem. Nincs is miért tovább sorolnom a néha nehezen lenyelhető sérelmeket, semmi értelme nem lenne. A jelenlétünk úgyis önmagában már rég rácáfolt ezekre a fanyalgókra. Wass Albert igazságát követtük eddig is, és követni fogjuk mindaddig, amíg létezni tudunk: „A szellemi ember felelőssége nem ismer megalkuvást és a jövendő könyörtelenül számon kér rajta minden kimondott szót... Köteles kimondani hangos szóval az igazságot, kínzókamrában és bitófán éppen úgy, mint bársonyszékben. ” Egyszer azt is elmondtam valakinek, hogy nem mi veszítjük el az álmainkat, hanem ők hagynak el minket, ha nem figyelünk rájuk.. Ami azután következik, ott már nincs tétje semminek. Talán, ha nagyon tudatosan vigyázunk... talán akkor... Hát mi megpróbálunk nagyon vigyázni az álmainkra, amibe szervesen beilleszkedik az Átalvető létrehozásának és fenntartásának álma is. Tisztában vagyok azzal, hogy a tudás megszerzése fájdalmas kiábrándulással jár, azt hiszem, ha most kellene kezdenem az egészet, talán lemondanék erről a sok kínnal megszerzett tudásról. Nem mintha addig a Paradicsomban éltem volna. Szó sincs róla. De mostanra már értem, hogy miért űzetett ki az ember a Paradicsomból, s miért tudta rávenni Lucifer, hogy megszegje az Isten parancsát. Így jár az ember, ha arra vállalkozik, hogy fellapozza az Ördög lexikonját. Az Átalvető becsületét és létjogosultságát pedig hadd védjék meg helyettem azok az értelmiségiek, akik az idők folyamán mellénk szegődtek, és akiknek a szava mégiscsak nyom valamit a latban. De nem is ezért ültem most képernyő elé. Sokkal inkább azokért, akik - nem kevesen - fizikailag eltávoztak már erről a sárgolyóról, ám meggyőződésem, hogy a lelkük odaátról is integet és bátorít, valahányszor meginog bennem az a bizonyos önérzetnek nevezett törékeny valami. Nagy fájdalmunkra, töméntelen sokan hagytak itt a 25 év folyamán, számuk szinte felbecsülhetetlen, képtelen lennék felsorolni mindenkit név szerint. Mégsem tehetem meg, hogy néhányuk nevét (legalább azokét, akikkel személyes kapcsolatban álltam) ne próbáljam meg felidézni, azokét, akik a kezdetektől lelkesen mellettem álltak és minden lehető segítséget azonnal megadtak nekem, ha hozzájuk fordultam bármiért is. Ők voltak a bázis, ami persze az idők folyamán egyre bővült, akikre mindig és mindenben számíthattam, lett légyen akárcsak egyetlen bátorító szó is. Hadd emlékezzem hát róluk tisztelettel és nagy szeretettel, ugyanakkor fájdalmas tudomásul vétellel, hogy már csak odaföntről kísérik figyelemmel küzdelmeimet, esetleges sikereimet, kudarcaimat. A felsorolás korántsem teljes, ám biztos vagyok benne, hogy akiket kihagytam, elnéző mosollyal fogják ezt megbocsátani nekem. Kezdem tehát legkedvesebb, egykori barátnőim, barátaim nevével, akiknek innen üzenem, hogy nagyon-nagyon hiányoznak az életemből. Nem eltávozásuk sorrendjében: Lázár-Színi Karola orvostörténeti szakíró, Szabó Irma magyartanár és férje, Szabó László biológiatanár. (Utóbbi éppen jubileumi számunk kézbevétele előtt néhány nappel távozott, amikor éppen készültem egy nagy beszélgetésre Vele, a 100-ik lapszámunk kapcsán.) Kóródy Cecília magyartanár és férje, Kóródy Ferenc (a 100-ik számban olvashattak Róla), dr. András Zoltán orvos-költő, Kameniczky Antal költő, Mester Judit magyartanár, Klosz Viktor biológiatanár, dr. Bálint Ernő, Fekete Zsolt festőművész, Bálint Magdolna, Varga Erzsébet tanárnő, Illyés Kinga színművésznő, Kulcsár Sándor unitárius lelkész, Mihály Sándor ügyvéd, dr. Papp Zoltán, Kakassy Erzsébet, Kocsis Margit, Fodor Imre Marosvásárhely volt polgármestere, prof. dr. László János, Erdős Ella matektanár, prof. dr. Kisgyörgy Árpád, prof. dr. Kisgyörgy Zoltán, Tóth István költő, esszéíró, Székely János költő, drámaíró és felesége, Varró Ilona írónő (Ők ketten a kezdetek kezdetén, szíves-lélekkel mellém álltak, sajnos a sors nagyon rövid időt engedélyezett számukra ebben a nemes feladatban), Huber András író, dr. Dezső István, Gyallay Pap Enikő biológiatanár, dr. Bukaresti László, dr. Kerekes Medárd (aki Németországból bátorított leveleivel, telefonhívásaival), dr. Cseh Zoltán és dr. Cseh Felicia, a nagynéném Osvát Katalin újságíró és férje Kaján Tibor, Pulitzer-díjas grafikusművész Budapestről, Borsai Olga az Egyesült Államokból, és még jó néhányan. Fájdalmas dolog elkönyvelni, hogy ennek a felsorolásnak a végére soha nem lehet pontot tenni, az idő, sajnos, teszi a dolgát. Az égre pedig nem lehet felírni a fájdalmainkat. Mindannyiuk kiválása helyén mély szakadék, pótolhatatlan űr keletkezett. Isten áldása legyen haló poraikon, és hiszem, hogy az örökkévalóságban újra találkozni fogunk. Ha eljön az idő, majd egy égig érő lajtorján csak fel tudok kapaszkodni közéjük én is. Ahogyan írtam egy novellámban: az igazságot ne a földön keressük, mert az igazság úgyis odaát van. De amíg ideát vagyunk, soha ne engedjük kővé válni a lelkünket. B. Osvát Ágnes