Kornis Gyula szerk.: Athenaeum 1925. Új folyam 11. kötet (Budapest, 1925)
4-6. szám - Magyary-Kossa Gyula: Adatok a magyar géniusz biológiájához
gel intézi dolgát és ez alól a lángeszű ember sem kivétel. Kazinczy hosszú pályája szép volt, de azért ő is csak sivár eszköz volt a sors kezében, mert egy hosszú életen át izzadott azért, aminek gyümölcseit mások fogják élvezni, s minden jutalma csak annyi volt, hogy egy pillantást vethetett az ígéret földjére. A legtöbb geniális ember életét megkeseríti az a tragikum, hogy munkája befejezetlen marad, mert minden nagy munkának szükségszerűleg ilyennek kell maradnia az aránytalanul rövid emberi életben. A lángész-tragédiák fő oka azonban nem ez a befejezetlenség, hanem a kortársak meg nem értése vagy szándékos lebecsülése. A nagy ember nem illik bele a saját korába és így szinte természetes dolog, hogy egy egész világot provokál maga ellen. A tömeg számára valósággal lélektani szükséglet a géniusz, de rövidlátásánál fogva mégis csak akkor érzi meg, hogy egy-egy kiváló emberben mit veszített, mikor ez már nincs többé. Ilyenkor sóhajtozás, sőt kétségbeesés hangjai hallhatók. Jól megfigyelhettük ezt a nemrég múlt szomorú időkben, mikor hirtelen eltűnt közülünk az egyetlen tett-genie, a tetteknek az az embere, kiről úgy véltük, hogy ez az egy ember, ez a megmaradt egyetlen energiaforrás tehet még érettünk valami nagyot, valami váratlant, amit közülünk senki más nem tudna megtenni. A tömeg akkor, a teljes reménytelenség napjaiban, kezdte őt igazán megbecsülni és mi akkor mindnyájan, a magunk szemével láthattuk, hogy a nagy ember csak a halál után kezd élni: exstinctus amabitur! A tömegnek megvan az a mentsége, hogy a geniális embert nem mindig könnyű felismerni. A gyermekkorban, kivált ha bizonyos abnormis vonások is vannak benne, sokszor még a szülők is teljesen, félreismerik.. Elég, ha Széchenyi példájára hivatkozom. Gyermekkorában még az olvasást is csak legnagyobb nehézséggel tudta megtanulni; a legasthenizis ideggyönge fiúk közé tartozott s apja annyira tehetségtelennek tartotta, hogy azt hitte róla: legföljebb katonának lesz jó.2 Ezzel a félre- 2 Erre nézve Széchenyi a következőket írja Béla fiához intézett német nyelvű parainézisében : „Ich z. B. begriff unendlich schwer, ala Kind schon gar nicht; mit 6, 7 Jahren konnte man mir nicht einmal das Lesen trotz aller Mühe beibringen, so dass ich in diesem Alter ziemlich nahe daran war, für einen „graeflichen Trottel" gehalten zu werden. Ich lernte sehr schwer, begriff nichts, war eigentlich ein miserabler Student; wurde — auch vorzüglich deshalb — mit 16 Jahren zum Soldaten gemacht, denn damals war man, wenigstens in Ungarn der Meinung, dass ein Dummkopf, wenn er nur etwas körperliche Kraft hatte, leicht einen Achilles Nr. 2 abgeben könne." (V. ö. Schaffer Károly: Gróf Széchenyi István idegrendszere c. akadémiai értekezésében, 6. oldal.)