Atomerőmű, 2001 (24. évfolyam, 1-12. szám)

2001-02-01 / 2. szám

. oldal Mentünk, mendegélünk... Több mint húsz éve, '79-ben néhány mészetet, hegyeket szerető ember szefogott, és az akkor alakult ASE tá­lalásával létrehozták a Természetjó­ Szakosztályt. Ez eddig tény, történe­­t. De ami azóta történt sokkal több, erre szóló élmények, kalandok, tanul­ás kudarcok, tévedések. Harsány imok, boldog elégedettség és gyötrel­­em, kínlódások. Hegycsúcsok és bar­ngok mélye. Verőfény és hóvihar. Fel­szakadás és simogató hullámok, alsó helyezés és magyar bajnoki cím versenyeken. Ez a szakosztály törté­­te, amelyet az alapító atyák elindítot­­t anno. Perémi Ferencet választották szak­­ztályvezetőnek. Feri bácsi és segítői v­ették fel azt az alapot, melyre ma is naszkodunk. Ekkor lett a baráti tár­ságból komoly egyesület. Feri bácsi iát példájával, mindenféle szig­­­odás, hegyi beszéd nélkül, átplántál­­az emberekbe a fegyelmet, az össze­­tást, egymás segítését, a természet eretetét. A túravezetést szolgálatnak, igtiszteltetésnek tekintette. Sajnos a ugdíj elszólította őt körünkből, Jakovics János követte őt. Zala nagy idülettel kezdett a dolgoknak. Renge­­­ ötlete volt. Széleskörű szakosztályt nodott. Mindenkit, aki egy picit is ér­­lelődik, be akart vonni. Szerette vol­­­­na minden korosztálynak, minden fejlődési körnek van lehetősége tú­rni. A természetjárás minden ágá­­n. Sajnos az élet keresztbe tett tani­­k. A betegség fiatalon nyugdíjké­nyszerítette és lemondott. Lassan két hegy az égi ösvényeket rója. Le­vi néki könnyű útja odafönn! Zala után - ha ló nincs, szamár is jó - sorok íróját választották vezetőnek, ily víz volt nagyon. Hideg és nagyon sodort. Nehéz volt paszkodót találni. Éppen ekkor a spát krémje, az akkori túravezetők, ugdíjba mentek, vagy más ok miatt­­ csinálták tovább. Hogy néhány ne­­, említsek: Szabó Sanyi, Molnár Sa­s, Kókai Peti, Vida Gyuri, Bacsó Indi, Medveczky Gabi, Kenyeres Jós­­. Mind nevek, melyekhez megannyi nény, kaland, móka, gyötrelem fűző­­e. Partra vetett halként kapkodtam a levegő és túravezeték után. Hál' isten­nek Halászná, Gitka megmaradt. Ren­geteget dolgozott, hogy összetartsa a csapatot. Levelezett, telefonált, rábe­szélt, lebeszélt, szervezett, egyezkedett, vitatkozott, gründolt, kuncsorgott. Mi­lyen nyugodt élete lehetett volna, ha nem kell helytállnia balfácán szakosz­tályvezető helyett. Közben túráztunk. Néhány új "húst" sikerült rábeszélni a túravezetésre. Gergely Laci, Nagy End­re is épp olyan kopaszok voltak, mint jómagam. A nyeretlen kétévesek gátlás­talanságával, önbizalmával terveztük az utakat, vezettük a csapatot. Mai és­szel, legalábbis meghökkentő dolgokat műveltünk. De mindig hazataláltunk időben! Bár - sajnos - néhány túratársat sikerült örökre elriasztani. Őszintén sajnálom. Azóta fejlődtünk. Ma már minden túravezetőnk képzett, vizsgázott. (Bár néhányuknak még gyakorolni kell.) Többen megszerezték az ezüstjelvényes - felsőfokú - képesítést is. Lassan min­den szakágban lesz hozzáértő embe­rünk. Legutóbb friss vizitúra vezetőket üdvözölhettünk. Gyakorlott vizesek. Borulni is tudnak. Sokat, nagyon sokat mentünk, men­­degéltünk az elmúlt évek alatt. Eleinte csak itthon, aztán ahogy erősödtünk, úgy nőttek az igények. Az egynapos tú­rákon összerázódott a társaság, és vágy­tunk a többnapos együttlétekre. Kez­detleges, mai szemmel primitív, felsze­reléssel kezdtük. A szép emlékű Rozet­­ta és Krisztina sátrak és vatelinos háló­zsákok korszaka volt. A táborverés ko­moly ös­szefogást kívánt. Hosszas legózás után sem igazán akartak a sát­rak sátorformát ölteni. A körülöttünk táborozóknak kellemes kabarét szolgál­tattunk. Egyszer Szombathelyen a kem­ping melletti házak lakóinak nyújtot­tunk egész estét betöltő szórakozást. Az erkélyeken nekünk szurkolók állító­lag fogadásokat is kötöttek, hogy befe­jezzük-e sötétedésig. Befejeztük. Min­dig összeállt a tábor. A tábortűznél már csak nevettünk az egészen. Aztán kezdett szűk lenni a hazánk, és az Öreg -Feri bácsi­­ vezetésével ki­óvakodtunk külföldre is. A Morva-hegyek, a Beszkidek, az Alacsony-, és a Magas-Tátra, a Pirin. Eleinte csak ezek voltak úti céljaink. Pénzünk sem volt, de az akkori politika sem díjazta volna, mondjuk a Francia Alpokat. Persze keletre sem volt kéjuta­zás. Micsoda tortúra volt megszervezni az utat a Kárpátokba, az akkori Szov­jetunióba. De azért mentünk, mende­­géltünk. Az utak, a csúcsok, a szakadé­­­­kok, a táborok, a közös vacsorák, tá­bortüzek melletti hosszú beszélgetések, mind életünk része. A Pirin tengersze­meinek valószínűtlen kéksége, a Vihcen égető napsütése, a Tátra hófödte csú­csai, vagy az Égei-tenger simogató hul­lámai éppúgy bennünk vannak, mint a Zselic erdeinek őszi illata. Mentünk, mendegéltünk, sok kis és nagy dombra lecsücsültünk. Rengeteg kilométert hagytunk le. Sok-sok ezret. Többnyire gyalog, de nagy utakat tet­tünk bringával és kenuval is. És hozzá számolhatom a meredek hegyoldala­kon nadrágféken, vagy hason csúszva legyőzött szakaszokat is. Rólunk azt tartják, sétálgatunk, jó­kat piknikelünk, a végén sörözünk. Szóval jól elvagyunk. Ja! Úgy van! A felsoroltak a túrához tartoznak. De a túrához tartozik a tizen-, húszon-, kilo­méternyi séta, közben néhány kere­­kecske dombocska meg hegyecske, cir­ka pár száz méter emelkedéssel. Na, meg néhány úttalan ösvény a túraveze­tő jóvoltából. Hogy ne feledkezzem meg a tűző napsütésről, a szakadó eső­ről, esetleg a hóviharról. Sétáltak már a turistákat lenézők térdig érő hóban, vagy lombos erdőben, nyári felhőszaka­dás után, mikor tűz a nap? Nos utána beszélgethetnénk. Ha lenne kedvük. Hozzátenném, a túra olyan sport, amit nem lehet abbahagyni, lemenni a pályá­ról. Végig kell baktatni. Akármilyen idő, körülmény van. Ha elindultunk, végig kell csinálni. A cél nem jön köze­lebb, nekünk kell odamenni. Akármen­nyire elfáradsz, a busz nem jön fel ér­ted a hegyre. A vonat sem áll meg a nyílt pályán a kedvedért. A sörödet sem hozza senki eléd. Csak akkor ihatod meg, ha végig csináltad, és a célba ér­tél. Társaságunkban a sok éve túrázó mag mellett, nagy a jövés-menés. El­jönnek, majd egy-két túra után csen­desen lemorzsolódnak. Nem erre szá­mítottak. A legkönnyebb út sem ebéd utáni séta. Elfáradnak, elfásulnak és feladják. Úgy vélem, a túrázásra, mint sok másra is, lelkileg, fejben kell rá­hangolódni. A kíváncsiság hajtson. Mit fogok látni, érezni? Milyen ma­gasra, mélyre megyünk? Eltévedünk, hazatalálunk? Kik lesznek az útitár­sak? Várom az utat, és menet közben az foglalkoztat, mit hoz a következő kilométer. És meglepődöm, örülök, él­vezem, vagy éppen bosszankodom azon, ami elém tárul. Mindenképpen lefoglal, és nem gondolok arra, men­nyit mentünk. Elfáradok. Igen. Mint mindenki. De az élmény elhalványítja a vízhólyagot, az égő talpat, a sajgó forgót. Sokan ott hibáznak, hogy csak a teljesítményt nézik. Csak 20 km!? Az semmi!! Arra nem gondol, az 5-6 _____________ óra gyaloglás, és ha más nem érdekli, a fe­lénél unja, várja a vé­gét, nyűgös, csak a fá­radtságával törődik. Szóval tele a hócipő­je. Többé nem jön. Kezdettől fogva cé­lunk, hogy igazi turis­ták legyünk. Tetszenek ismerni a négy csopor­tot? A koca, a kultúr, az igazi és a fajturista. Mi szeretnénk az igazi­akhoz tartozni. Történelmünk ele­jén Kokesz kezdte szorgalmazni a ver­senyzést. Ez akkori­ban évente 2-3 alkal­mat jelentett. Néhány éve jött közénk pár lelkes fiatal, belesza­goltak a túraverse­nyek légkörébe. Ele­inte a futottak még helyeken végeztek, de elszántságuk nem csökkent. Szívós munkával, tehetség­ 4 gél, sok gyakorlással följebb’és föl­jebb kerültek a listán, mígnem tavaly minden rangos versenyt - ahol min­denki ott volt, aki számít - megnyer­tek. Ez csak diadal! A korona pedig az év végén került hozzájuk. A ma­gyar bajnoki cím! Ami viszont ennél is több, az a húzó­erő, amit ezek az if­joncok jelentenek. Egyre többen csat­lakoznak hozzájuk, és az elért ered­ményeknek köszönhetően már negye­dik éve mi rendezhetjük a Bakancsos Atom Kupát, a Magyar Bajnokság nyitó versenyét. Kell ennél nagyobb elismerés egy sétálgató szakosztály­nak? Szóval mentünk, mendegéltünk az elmúlt több mint húsz évben. Most élünk, éldegélünk. A megszorítások át­rendezték a csapatot. Mióta pénzbe - egyre többe - kerül a szabadidő hasznos eltöltése, (milyen szakszerűen mond­tam), sokan elmentek. Ne firtassuk! Ta­lán egyszer belátják, nem jól tették. De hál' istennek jönnek újak. Ami a legna­gyobb öröm, régi túratársak gyermekei, kiket tizenöt-húsz éve a nyakunkban vittünk, most a saját lábukon jönnek. Nyakukban a legújabb turistákkal. Ta­lán mégsem csináltuk nagyon rosszul eddig. Nem volt felesleges az alapító atyák munkája.­­ Kékestető, 1998 Biztonsági min­tonság növelése 4. A biztonságot érintő események száma ATOMERŐMŰ nagyi 2001. február SPORT-HUMOR Találós kérdés Kinek a legkönnyebb megbocsáta­ni? - Annak az újságírónak, aki a csa­patod vereségét jósolta és tévedett! Változó ízlés Egy járógipszet viselő férfi biceg az újságos pavilonhoz. - A szokásosat ? A motorosok lap­ját kéri ? - kérdezi az újságárus. - Nem... - válaszol lehangoltan a férfi. - Most inkább a kutyamagazint kérem. A bunyós A szerkesztőségben nagy a nyüzs­gés, szinte mindenki benn tartózko­dik. Egyszer nyílik az ajtó és belép egy másfél mázsás fiatalember. Mindenki megdöbbentem némán nézi az izom­kolosszust majd egyikük végre meg­szólal: - Kit keres? A fiatalember körülnéz és vissza­kérdez: - Melyikük írta rólam, hogy a bal­horgaim már nem a régiek? Az edző Az egyik televíziós társaság inter­jút készített a focicsapat edzőjével. A riporter többek között megkérdezte: - Mi a véleménye az újságírókról ? Az edző kissé elgondolkodott, majd így válaszolt: - Kétféle ember létezik. Van a ren­des ember és van az újságíró... Esernyő Professzor úr vásárolni megy, vala­melyik üzletben elveszti az esernyőjét. Sorba járja hát a boltokat, amelyek­ben megfordult s keresi az elveszett ernyőt. Végül egy üzletben átadják az­­ esernyőt. - Látja - mondja a szórako­zott professzor a boltosnak -, az egész Belvárosban maga az egyetlen becsü­letes kereskedő... Mindenki más leta­gadta... Csere Ejtőernyőket válogat a pilóta. - Remélem, ezek jó ernyők. - mondja. Mire a raktáros.­­ Ha nem műkö­dik, tessék visszahozni, kicseréljük. Magánszféra Az alkalmazottak megfigyelik, hogy a főnök mindennap délben eltű­nik. Megbeszélik hát, hogy ők is ko­rábban lépnek le. Hazaér az egyik munkatárs, és meglátja a ház előtt a főnök kocsiját. Fölsiet a lépcsőn, be­nyit a lakásba, s döbbenten látja, hogy a főnök az ő feleségével hancúrozik az ágyban. Másnap már nem tart a töb­biekkel, s amikor egyikük megkérdezi, "Mi van, te nem jössz?", így válaszol: - Nem... Én tegnap majdnem le­buktam. Válogatta: Sipos László Atomerőmű A Paksi Atomerőmű Részvénytársaság, havilapja Vezérigazgató: Baji Csaba Mb. főszekesztő: Beregnyei Miklós Olvasószerkesztő: Varga József A szerkesztőség tagjai: Botka Beáta Enyedi Bernadett, Gyulai János, Lovászi Zoltánná, Majoros János, Medgyesy Ferenc, Sipos László Wollner Pál Felelős kiadó: Kováts Balázs főmérnök Szerkesztőség: Paksi Atomerőmű Rt. Tájékoztató és Látogató Központ, Paks, Pf. 71.7031 Telefon: 75/507431 Telefax: 1/355-72-80 InterNethttp://www.npp.hu Kiadja az AS­­­M Kft Tolna Megyei Irodája Irodavezető: Dr. Murzsa András Levélcím: Szekszárd Pf: 71.7101 Nyomás: Déli Nyomda Kft 7630 Pécs, Engel János u. 8. Felelős vezető: Futó Imre

Next