Autó-Motor, 1979. július-december (32. évfolyam 13-24. szám)
Autó-Motor Magazin ’79 Ősz
SOMOGYI PÁL Régi autóvezető vagyok, ami kétféleképpen is értendő: régóta vezetek autót és mindig csak régi autókat vezettem, olyanokat, melyeket másoktól vettem, használtan. Ennélfogva figyelmem jó részét autóm műszaki berendezése kötötte le. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a magyar útjelző, eligazító táblák igen mostoha eligazítást adnak az autóvezetőnek, elképzelhető, miféle tévutakra keveredtem már az országjárásom során. Országos főútról kerültem már egy barlang szája elé, máskor három lépcsőfokot léptem le a gépkocsimmal, hogy megfelelő útra jussak. Mentem már két kilométeren át egy vizesárokban, abban a tudatban, hogy bekötőúton járok, hajtottam már át vadcsapáson és pályaudvarok rámpáján, tévedhetetlen ösztönnel. Legemlékezetesebb esetem Kiskőrös és Kecskemét között történt, ma sem tudom, hogy hol. Az este már leszállt, egy fellépésre siettünk, ugyancsak igyekeznem kellett, hogy időben a helyszínen legyünk. Szerencsénkre alig volt forgalom, az út elsőrendű volt, amikor egy leeresztett sorompó tűnt fel a távolban. De mérgünk elszállt, mert amint a kocsink fénye elérte a sorompót, az felemelkedett. — Ezúttal szerencsések vagyunk — jegyeztem meg vidáman. Ám a sorompón áthajtva egy gyár udvarán találtuk magunkat. A sorompót az udvarias portás engedte fel előttünk. KINCSES VERONIKA — Volt nekünk valaha egy aranyos, kedves, mindannyiunk által nagyonnagyon szeretett Trabantunk, az UM- 46-21-es. A Rákóczi úton laktunk, s az egyik mellékutcában parkoltunk. Este én parkoltam le a kocsit, reggel a férjem ment volna vele tovább. El is köszönt tőlem, de tíz perc múlva újra csengetett. — Hová tetted a kocsit? — kérdezte tőlem. — A szokott helyre — feleltem. — Ott nincs .. . Izgatottan kaptam magamra valamit, s néhány perc múlva szomorúan tapasztaltam, hogy ott tényleg nincs. Csak a helye. — Ezt ellopták! — konstatáltuk mind a ketten. — Nem akarom bő lére ereszteni mondanivalómat. Bejelentés a rendőrségen, tárgyalás a biztosítóval, miközben teltek-múltak a napok, a hetek. Lassan már bele is törődtünk kedvencünk elvesztésébe, amikor az egyik reggel egyik barátunk kocsijában ülve, szinte felsikoltottam: — Állj! Ott állt a kocsink, alig néhány száz méternyire lakásunktól, a Kun utcai tűzoltó-laktanya előtt. Hiányoztak a hátsó lámpái, az első lámpái, de ott volt. S tudják, mi az érdekes az egészben? Alig kétliternyi üzemanyag hiányzott a tankból. KONCZ ZSUZSA — Egy évvel ezelőtt történt... Nyugat-európai túrán voltam férjemmel. Dél-Franciaországban, Marseille-ből Toulon felé tartottunk, természetesen éjjeli menetben, Skodánkat férjem vezette. Túránk vége felé jártunk már, lassan-lassan hazafelé készülődtünk, pénzünk mind kevesebb, emlékünk mind több volt. Szóval, éjjel, úgy két óra tájban lehetett, amikor a néptelen országúton 120-szal ereszkedtünk Toulon felé. Az út egyik kaptatóján — a „púpot” természetesen nem vette 120- szal a Skodánk —, az úttest közepén, egészen fenn a csúcson, valami fehérség állta utunkat. Egy sziklatömb ... Férjem hirtelen jobbra rántotta a kormányt, a kocsi megbillent, egy csattanás, majd megálltunk. Mire a kocsiból kikászálódtunk, már ott álltak körülöttünk a környék házainak lakói is, csak úgy hálóingesen, pizsamásan. Az ő segítségükkel tudtunk megszabadulni tönkrement bal első kerekünktől, amelyet el is kellett dobnunk. Ők segítettek felrakni a pótkereket. Ezzel a négy kerékkel jöttünk aztán egészen hazáig, talán mondani is felesleges, rettentő drukkban, nehogy akár egy szöget is felszedjünk valahol... És, hogy el ne felejtsem mondani: csakis nappal vezettünk. És ahol 120 volt a megengedett sebesség, mi ott is csak 70—80- nal kocogtunk. újságíró AZ UDVARIAS RAKTÉR operaénekes MEGKERÜLT táncdalénekes PÓTKERÉK NÉLKÜL 6 DR. KUBINSZKY ERNŐ állatorvos PÓTABLAKTÖRLŐ — Harminckét esztendeje vezetek rendszeresen kocsit. Ennyi idő tapasztalata alapján állíthatom, hogy az autózáshoz nemcsak rátermettség, érzék, gyakorlat, hanem szerencse is kell. Mert mekkora szerencse kellett ahhoz, ami például velem történt. A Balatontól jöttem Pest felé. Szemerkélő esőben indultam útnak. Az égi áldás mindjobban rákezdett, valóságos nyári felhőszakadás kapott el a sztrádán, de azért, sietős lévén az utam, tartottam a százkilométeres sebességet. Ablaktörlőm a legszaporább fokozatra állítva dolgozott, amikor egyszeresük elröpült a jobb oldali. Még fel sem eszméltem, amikor a bal oldali is utánaszállt. Tudják-e, milyen érzés százzal vakon menni? Ne is legyen részük benne sokat. Valahogy megálltam a padkán kívül. A zuhogó esőben visszafelé futottam, s a kocsimtól úgy 120 méterre megtaláltam az egyik, majd a másik lapátot. Mire ismét felszereltem őket, mindenem csuromvíz lett. Hát nem voltam szerencsés, hogy tovább folytathattam utamat? Azóta kérem, az én kocsimban a pótkerék mellett ott van egy pótablaktörlő is.