Az Én Ujságom, 1894. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1894-07-01 / 27. szám

6 ^•illlliiltiliiliiliiliii ii miiiiiiiiiiiiiiii!ii!iiiiii «iiiiiiiiiiiini:iiiiim iiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiüiiiiiiiiiiiiliiliiiiiiiililliillllllllllllllillilllllllllllilllllllllllll) aiiiiii::iiiiMiiii:iitii!iiiiiiiiiiiiíiiii!:iiii;!iiii{iitil>li..iiiiiiiiiii;iliiniiiliiini!i«iiBiiiuv 2 ------»—13 AZ ÉN ÚJSÁGOM 8*-*------- 27. szám. ,iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiHimHUiMimiiifliiiiiiiiiiiiiiiii!iiim Forgatván múlt idők történetének lapjait, valami megállított engemet, egy különös ember történetének olva­sásánál. Elmondom idősebb Wesselényi Mik­lósnak, a vas­embernek történetét, hall­gassátok meg. Galicziának egyik nagyobb városá­ban történt Mária Terézia királyné uralkodásának vége felé, hogy egy magyar kapitány ki akarta fodoríttatni a haját. Érdemes volt reá a haja, mert szép gesztenye-barna fürtökben koszorúzta szép fejét. Ha ezt a hajat egy hozzá­értő ember csinos kanyarításokkal egymás mellé hullámoztatta és rizspor­ral behintette , az akkori viselet szerint szemnek és szívnek tetsző vala. Akadt a városban sok ügyes bor­bély, a­ki elvégezhette volna, sőt bi­zonyára örvendett volna is annak az ezüst húszasnak, mi fáradságáért a markát üti. A báró úr, már tudniillik, a magyar kapitány, úri módra szokta fizetni azokat, a­kik neki szolgálnak. Csakhogy ez a széles vállú, villogó tekintetű kapitány ez alkalommal nem hivatta magához a rendes borbély­mes­tert, hanem valami hallatlan vakmerő­ségre vetemedett. Reá vetette szemét a kerületi fő­ispánra, a peczkes, gőgös német úrra,­­ kinek ősei nem igen villogtatták kard­jukat sem a tatár, sem a török ellen viselt harczokban, hanem egy békésebb­­ szerszámmal , az ollóval és sütő­vassal bántak mesterileg. Magyarán mondva: maga a méltóságos főispán is az apja­­ mesterségét tanulta meg és voltak idők, mikor ügyes borbély hírében állott. Persze a sziléziai háború idejében volt módja benne, hogy a vitéz német gene- r rálisokat fodorítgassa, nekik apró, kedves szolgálatokat tehessen. A német gene­rálisok igen hálásak voltak az ügyes borbély iránt: kieszközöltek a kegyes­­ királynénál abban a galicziai városban egy iczi-piczi kerületi főispánságot. Úr lett a borbélyból, még­pedig nagy úr. Szorult belé legalább tizannyi büszkeség, mint a többi főispánban volt. Erősen megvetette az iparosokat, na­gyon dörzsölőzött az igazi nagy urak­hoz. Ha egy-egy eleven báróval vagy gróffal kezet szoríthatott, ő volt a leg­boldogabb ember legalább is egész Gali­­cziában. A magyar kapitánynak — mondom — szemet szúrt ez az érdemes főispán, megtetszett neki felkunkorodott orra, tet­szett a fenhéjázó beszéde, legkivált pedig , tetszett a nagy urakhoz való dörzsö­lőzése. No hát odaszen a magyar huszár inasával, hogy elvárja ő méltóságát egy kis barátságos frustukra. A magyar huszár félig kézzel, félig lábbal és valamicskét német szóval meg-­­ magyarázza a méltóságos főispán úr-­­ nak, hogy ő méltóságát nagyon szíve­sen látja a méltóságos báró úr egy kis barátságos frustukra. Nosza megörült a főispán. Felvette legszebb bugyogóját, ragyo­gott a topánkája, szép volt a selyem ha­ iliiiiiiiiliiiiiiiitiiBii^iiiiiiiliiiiiiiiiiiiiiiiiiiilHiiiiigaiwianariinwiiiiinniniiamiUHiimunimiiiinBmiiiiiiaiiniummiiiiiinuiaiiBnfuiiuwaiiimifiiBiminininininiummmuiuiiBininiinnDi iiiiiiiiiiiiiiiiii 'iiiiiau|ii|ii|ii|ii|ii|iiiii|ii|ii|ii|ii|ii|iiiii|ii|iiiii|ii|ii|ii|ii|ii|ii|iiiiiiiiiiiii,áiiiiiiiiiiii: niiiiiiiiiiiiint iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiisuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuuiíin ■>

Next