Az Én Ujságom, 1898. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1898-07-03 / 27. szám

428 iiiiiuiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii AZ ÉN ÚJSÁGOM A FEHÉR TOLL ÉS A PIROS SAPKA. — Történeti elbeszélés­­— A gyermekeknek írta: Rákosi Viktor. ELSŐ FEJEZET. A b a s a h­­í­d­i kastély, idegen sivított végig a szél Dél - Magyarország nagy rónaságán. Ősz vége felé járt. A merre csak a szem látott, észak, kelet, dél és nyugat felé a pusztulás képe tárult a szem elé. Mindenfelé le­égett falvak. Rombadőlt házak felett szomorúan üvöltöttek a gazdájukat vesztett kutyák. A templomok is bedől­tek. Tornyaik kormosan meredeztek ég felé. A mezők, hol azelőtt száz meg száz kövér gulya legelt, szintén elhagyottak voltak. Tán még az ürge, az egér, a nyúl is kipusztult, még bogár se döngi­­csélt a levegőben. . . Minden élő­lény elpusztult az irtó hadjáratban, melyet a megtévesztett ráczok indítottak a velük egy földön élő magyarok és németek ellen. Ilyen bús volt Dél-Magyarország képe 1848 ősz vége felé. És ekkor jött a magyar kormány parancsa, hogy minden magyar és német családostul vonuljon fel a Tiszához. Seregeink többé nem védhetik őket a délvidéken, azoknak is hatalmasabb ellenség, az osztrák ellen kell felvonulni. És a lakosság kis vagyonát hamaro­san összekapkodva, ezerszámra vonult ki a Bánságból és a Bácskából. A rossz utak megteltek menekülőkkel, kik­­ szülőfalujokat keserves sírások közt hagyták oda, martalékul a vad ellen­ségnek. 27. szám. A honvédek vállra vetett fegyver­rel, lehajtott fővel ballagtak első dicsősé­gük színhelyéről, hol pár hónap alatt fiatalujonczokból kész katonákká váltak. Hej, de vérzett a szivük, hogy az ország legtermékenyebb részét végkép a ráczok zsákmányául kell hagyniok. A basahídi kastély ura, Tomory Pongrácz, a toronyból nézett végig a síkon, nézte, hogy vonulnak a vég­telen kocsisorok, majd a honvédzászló­aljak észak felé. Látta, hogy a messzeségben, a szem­határ szélén füstoszlopok kanyarodnak az ég felé. Tudta, hogy ez mit jelent. A­mint a mieink kihúzzák valahonnan a lábukat, ott terem a rácz csapatok alja, s a­mi ott ép marad, azt fel­gyújtja. Tudta, mi vár ősei fészkére, a basa­hídi kastélyra, ha ő is ott hagyja és elmenekül. Fölvetette a fejét büszkén, s ajka azt morogta: Nem megyek el, itt maradok. Megvédem az én hazámat, vagy romjai alá temetem magamat. Régóta védelemre volt berendezve a basahídi kastély, nem egy támadást vert már vissza. Dombon feküdt, egyik oldalán tó védte, melyet bővizű patak táplált. A többi oldalon magas kőfal kerítette. Mikor a kastély vészharangja megkondult, Tomory azonnal a falu lakosságának élére állt és várta az ellenséget. Kisebb csapattal győztesen szembeszálltak. Ha nagyobb sereg jött, a kastély falai mögé vonultak, s ott védelmezték magukat, míg valahonnan segítséget nem kaptak. Úgy éltek, mint a török világ magyarjai. Csak fél kezükkel dolgozhat­tak, a másik kezükben a kardot kellett fogni. Mikor a kormány elrendelte, hogy­­maiiaii laitaiiiiiiiiaiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiii

Next