Az Én Ujságom, 1904. július-december (15. évfolyam, 27-50. szám)
1904-07-03 / 27. szám
2 27. szám. AZ ÉN ÚJSÁGOM BEVEZETÉS. 1848-at írtak. Magyar fiúk, magyar leányok, tudjátok-e, mit jelent ez az esztendő? A magyar történelem legragyogóbb lapjait erről az évről írják. „Mesemondás,lehetett is az valaha ?“ — írja erről a korról Jókai Mór, a magyar irodalom ragyogó csillaga. Ti, akik egy újabb kor gyermekei vagytok, bizonyára tudjátok ugye bár és sohasem felejtitek el, hogy nincs annyi porszem ezen a földön, mint ahány csöpp vér folyt el érte, míg elfoglaltuk, megtartottuk, megőriztük. Legjobb, legigazabb, legnagyobb embereinket kellett újra meg újra áldozatul odaadni. Megsirattuk, odaadtuk. Emlékezzetek vissza a világtörténelem egyik legnagyobb alakjára, II. Rákóczi Ferencz fejedelemre. Fejedelmi vagyonát, fejedelmi rangját, ifjú életét, családi boldogságát habozás nélkül áldozta fel a szenvedő haza oltárán. S a legjobb, legnemesebb, legtisztább lelkű hazafi még egy sírhelyet sem kapott itthon. Ott kint, messze, idegen országban ette a száműzetés keserű kenyerét és a Márvány-tenger zúgó habjai mellett álmodta örök álmát, hőslelkű édesanyja, Zrínyi Ilona mellett. A nemzet most készül leróni a régi, nagy adósságot egyik legnagyobb fiával szemben s így talán nektek már, ha felnőttük, nem kell pirulni a miatt, a mi nekünk oly nagy bánatunk és szégyenünk volt, hogy II. Rákóczi Ferencznek még mint halottnak sem volt helye itthon, hazájában. Nektek talán már nem kell idegen országba zarándokolnotok. Ti majd már kimehettek sírjához bocsánatot kérni tőle, hogy oly későn adtuk át hamvait a szent hazai földnek. Ti majd elmondhatjátok neki, hogy szent és nemes harcra nem volt hiábavaló. Ha nem is teljesedett be minden jogos kívánságunk, a magyar nép kitartó lélekkel és erős szívvel küzd tovább jogáért, szabadságáért. És feldobog szivetek, ha Kossuth Lajosra, a magyar nemzet édesapjára gondoltok. () is idegen országban hunyta le örök álomra a szemét, de mikor halottan visszajött közénk, megmozdult az egész ország szive, hogy gyászával, fájdalmával, szeretetével vegye körül a fekete koporsót. Sírja templomunk lett, hol megerősödünk a jóban és vigaszt találunk a roszban. És tudom, felzokog szivetek és lelketeket emésztő fájdalom szorítja össze, ha megjelenik előttetek október hatodika és a tizenhárom tábornok halvány arcza. És tudom, gyakran gondoltok a fiatal lánglelkű költőre, ki oly gyönyörű dalt dalolt nekünk a szabadságról és oly hősi halált halt érte. Ki ne ismerné közületek Petőfi Sándor nevét? Nem volt több huszonhat évesnél, mikor Segesvárott elesett. A világ egyik legnagyobb költője maradt ott a csatatéren a kozákok lovától agyontaposva, de halála méltó szép befejezése volt életének, hiszen ő maga is így kívánta bevégezni életét. Ismeritek ezt a tüzes hangú, gyönyörű verset: