Az Én Ujságom, 1904. július-december (15. évfolyam, 27-50. szám)
1904-07-03 / 27. szám
I I 27. szám. 3 AZ ÉN ÚJSÁGOM Ott essem el én A harcz mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembűl, S ha ajkam örömteli végszava zendűl, Hadd nyelje el azt az aczéli zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra S ott hagyjanak engem összetiporva. Ezek csak a legnagyobbak, a félistenek voltak, de hát még a sok ezer meg ezer névtelen hős, ki szintén habozás nélkül adta oda életét, mikor a haza kivánta. Neveiket nem tudjuk, emlékük elenyészett, holttestük közös sírban pihen, ám azért ne higyjétek, hogy ők örökre eltűntek közülünk. Hamvaik összevegyültek a haza földjével s ez a föld még ezerszer drágább lett. Igen, nem hideg, érzéketlen földön tap elünk mi, hanem érző, meleg szivek hamvain. Ez a föld az ő porukkal lett igazán a mienk és ha valaha ellenség reánk törne, hogy elfoglalja tőlünk hazánkat, a porszemek, a fűszálak is mind velünk harczolnának az idegen, a bitorló ellen. Ezekről a porrá lett félistenekről akarok én nektek beszélni. Magyar fiúk, magyar leányok, hallgassatok reám oly éber figyelemmel, mint amilyen igaz szeretettel adom én elő ezt az egyszerű, nemes történetet. I. A Dercsényi gróf kastélyában már mindenütt sötétség van, csak a gróf dolgozó szobájában ég meg a lámpa. A szoba ablakai a nagy kertre nyílnak és a halavány, sárgás fény kivetődik a terebélyes sötét fákra. Valami különös szomorúság ül az egész tájon, mintha a természet is érezne valamit a bekövetkezendő súlyos, gyászos eseményekből. Dercsényi Pál egyedül van dolgozószobájában. Ott ül íróasztala mellett és homlokát tenyerébe hajtva, mereven nézi a lámpa halvány, sárga fényét. Várjon mit lát a láng rezgésében? Látja-e a diadalmas csatákat, nemes önfeláldozást, a vérig sértett magyar nemzet