Az Én Ujságom, 1905. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-01 / 1. szám

N­ ­ AZ ÉN ÚJSÁGOM Az én f­alum. Kedves Klárika húgom! Az én falumról beszélek neked, a­hol gyermek voltam. Nagyon kicsike falu volt ez. Két sor ház az egész. A két sor sem nyúlt ki valami messzire. Az elején meg sem indultál, mindjárt a végén voltál. Nem volt ebben a faluban se templom, se iskola. Az emberek, meg a gyerekek mind a másik faluba mentek át, ha imádkozni vagy tanulni akartak. Egy harangláb állt a falu közepén. Néha meghúzták a kötelét, néha nem. Az én falum lakói szántó­vető emberek voltak. Munkára mentek, ha fölkelt a nap és fölverte őket a kakasszó. Ettek, ha megéheztek és hazatértek, ha a nap már nyugvóra készült. Azért hát az áldott haranglábnak alig volt valami rendeltetése. Csak állt, szomorkodott. Esőt, szelet, napsugarat egyforma kedvvel nézett. A kötelét néha meg-megrángatta a vihar, akkor mintha mozdult volna, szólt volna a harang, de csak egyet-kettőt, azt is oly fáradtan, oly halkan, hogy alig hallotta valaki. Ha csicsergő fecske pajkos jó kedvéből a tetejére röppent, megkérdezte tőle a maga kedves madárnyelvén: — Mi végből állasz itt, öreg barátom ! De a harang erre nem válaszolt semmit, mert maga se tudta. Vagy talán örökre megnémult­? Vagy hogy szégyelte magát? A mindentudó tudja. Az édes­apámék háza a faluvégen volt, négy apró ablakkal, azok­ban is muskátli nyílott, télen át ki se nyitották. Is­ten szabad levegő­jét úgy bocsátot­ták be az ajtón keresztül. Volt egy nagy udvarunk, benne sok apró jószág: kacsa, pulyka, liba, csirke. Egy páva is, kényes, finom, uras, sétáltatta a czifra ruháját, de ezt nem szerettem. Kicsi ház. I

Next