Az Én Ujságom, 1905. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1905-01-01 / 1. szám
N AZ ÉN ÚJSÁGOM Az én falum. Kedves Klárika húgom! Az én falumról beszélek neked, ahol gyermek voltam. Nagyon kicsike falu volt ez. Két sor ház az egész. A két sor sem nyúlt ki valami messzire. Az elején meg sem indultál, mindjárt a végén voltál. Nem volt ebben a faluban se templom, se iskola. Az emberek, meg a gyerekek mind a másik faluba mentek át, ha imádkozni vagy tanulni akartak. Egy harangláb állt a falu közepén. Néha meghúzták a kötelét, néha nem. Az én falum lakói szántóvető emberek voltak. Munkára mentek, ha fölkelt a nap és fölverte őket a kakasszó. Ettek, ha megéheztek és hazatértek, ha a nap már nyugvóra készült. Azért hát az áldott haranglábnak alig volt valami rendeltetése. Csak állt, szomorkodott. Esőt, szelet, napsugarat egyforma kedvvel nézett. A kötelét néha meg-megrángatta a vihar, akkor mintha mozdult volna, szólt volna a harang, de csak egyet-kettőt, azt is oly fáradtan, oly halkan, hogy alig hallotta valaki. Ha csicsergő fecske pajkos jó kedvéből a tetejére röppent, megkérdezte tőle a maga kedves madárnyelvén: — Mi végből állasz itt, öreg barátom ! De a harang erre nem válaszolt semmit, mert maga se tudta. Vagy talán örökre megnémult? Vagy hogy szégyelte magát? A mindentudó tudja. Az édesapámék háza a faluvégen volt, négy apró ablakkal, azokban is muskátli nyílott, télen át ki se nyitották. Isten szabad levegőjét úgy bocsátották be az ajtón keresztül. Volt egy nagy udvarunk, benne sok apró jószág: kacsa, pulyka, liba, csirke. Egy páva is, kényes, finom, uras, sétáltatta a czifra ruháját, de ezt nem szerettem. Kicsi ház. I