Az Én Ujságom, 1905. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1905-01-01 / 1. szám
I. szám. ( 3 AZ ÉN ÚJSÁGOM Hanem a pirosra festett galambdúcz lakóit nagyon szerettem. Azok voltak az én jó pajtásaim, a fehér meg a szürke galambok. Reggelente a vállamra szálltak, az eleséges kosarat ellepték, a kezemből majd hogy ki nem csipkedték. Volt egy nagy kutyánk is, fekete, erős, házőrző eb, akit Markosnak hívtak. Az is nagyon szeretett engem. Nemkülönben a nagy czirmos is, amelyik mindig a padkán feküdt, a kemencze mellett. Lustálkodott, nagyokat ásított, meg aludt. Csak akkor ébredt föl, ha megéhezett, akkor a puha kis fejét duruzsolva dörgölte a lábamhoz és igen okos tekintettel nézett az éléskamara felé, ahol édesanyám a tejet tartotta. Volt egy nagy kertünk is, tele gyümölcsfával, veteménynyel, meg szebbnél szebb virággal. Abban a kertben egész nap eljátszogattam magamban és nagyon jókedvű és boldog voltam. Mindaddig, míg a csodakútról nem hallottam. Mert attól fogva elment a játéktól a kedvem. Kis galambjaimat nem szerettem többé, Markossal sem kergetőztem, a czirmost, szegényt, éhezni hagytam. Talán nem rosszaságból, csak feledékenységből, mert akkor már nem törődtem semmivel, amit körülöttem láttam. Csak mindig a csodakútra gondoltam. Éjjel, nappal az volt az eszemben. Mindenáron látni szerettem volna és estéli imádságomban Istent arra kértem, engedné meg, hogy egyszer a csodakúthoz eljussak és belenézhessek, úgy, mint mások, a felnőtt emberek, akik hozzá zarándokolnak százával, ezrivel. Ezek után, kicsi Klári húgom, elmondom neked, mi is volt hát az a csodakút. A csodakút. A mi falunktól vagy két órányira volt egy másik falu. Úgy hívták, hogy: Tárnok. Ennek a falunak nem volt egyéb nevezetessége, mint a nagy évszázados fenyőerdő, a mi közte és a mi falunk között terült el. "