Az Én Ujságom, 1908. július-december (19. évfolyam, 30-53. szám)

1908-07-19 / 30. szám

­__________________________ 54 AZ ÉN ÚJSÁGOM 30. szám. Akkor kezdett csak aggodalomba esni, mikor a túlon­ túl bő termés egyre­­másra tördelte le a gyönge ágat. De ez még csak a kisebbik baj volt. A rengeteg sok gyümölcs egymástól nem tudott megérni. A félig érett barac­k­­tól, szilvától sorra betegedtek a királyné gyermekei. Sorra betegedtek, bele is haltak. S hogy annál fájóbb legyen a királyné búbánata, még meg is kellett tudnia, hogy igazában ő az oka ennek a gyász­nak. Mert ha annak idején megengedi, hogy a bogárpetéket, hernyófészkeket elhintegesse az a tündérlány, harmada marad tán a gyümölcsnek... de a mi marad, egészséget adó, édes éteknek érik. Azonfelül van színes pillangó, zümmögő bogár! Reggeltől estig daloló madár!... Aranyhajú hét gyermeke most is ott játszadoznék a bársony füvön, csillogó homokon!... Sírva, zokogva futott a kertbe, hogy a szomorú rűzfának elkeseregje szive nagy baját. Mikor az első fordulónál egyszer csak szembe találja magát a rózsaköddel s eléje libben abból a tün­dérlány. Mosolyog az arcza a tündérlánynak. — Nos, jó királyné! Még egyszer megkérdem: elhintsem-e kertedben az öröm és vidámság magját? A bánatos királyné még nagyobb zokogásba fogott a tündérlány szavára. — Hintsd ám a sírvirág magját! Gyászom legyen a levele, könnyem a harmata... — Nem, jó királyné! Nincs neked semmi gyászod. Álomkép volt az csak, a­mit a lelked látott. De bizony mon­dom, te rajtad áll, hogy a­mit a jövő homályán látnod engedtem, igaz való­ság legyen. Nézd! Kertészed még csak az imént ültette el a téli álmából ébredt utolsó fácskát!... Amott meg a hét piros gyermeked fut hat öntöző kupá­val, hogy vizet adjanak a fák gyökeré­nek !... Hintsem, ne hintsem a mag­­vaimat ? — Hintsed! Hintsed! Aranyos tündér­lány ! — kiáltotta repeső örömmel a boldog királyné. S mint az édes gondolat, repült, hogy dobogó keblére ölelje dalolva köze­ledő aranyhajú gyermekeit! Egri György: A csizma. — Derék, okos, jó kis leány vagy, — szólott Kerekes István, mikor végig­olvasta a leánya iskolai bizonyítványát, mely tele volt kitűnővel, dicsérettel. És Kerekes István, mig örömtől dobogott a szive, megsimogatta dolgos, kérges kezével a Boriska szőke lenhaját. Boriskának ragyogott az arcza, a szeme. — De még egyéb is van ám, édes­apám! Nemcsak a kitűnő bizonyítvány! — Ugyan micsoda? — Ez itten, ni! S Boriska diadalmasan magasra emelte a jobb kezét. Fényes, vadonatúj nagy ötkoronás tallér csillogott az ujja között. — Ejha! — kiáltott föl Kerekes István meglepődve. Szegény napszámos ember Kerekes István. Kaszával, kapával keresi a mindennapi kenyerét magának is, a családjának is. Ritkán lát olyan nagy darab pénzt, a­milyen a Boriska kezé­ben csillogott. A szegény ember házá­ban máskülönben is csak olyan vendég a pénz, hogy ha van, akkor mindjárt nincs és ha nincs , akkor sokáig nincs. Természetes hát, hogy elcsodálkozott rajta Kerekes István. Kiváltképpen pedig azon, hogy miképpen jutott hoz­zája a kis leánya, Kerekes Boriska.

Next