Az Én Ujságom, 1920. december-január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1920 / 1. szám
Tányértalpú koma nagy nehezen tudta, az utasokat megnyugtatni, de a tót atyafi még akkor is szepegve ismételgette: — Zatracene! Majd szörnyet haltál ijedtemben, még a bicska is kinyíllott a zenyim zsebedben! Tányértalpú koma elégedetten és büszkén nézett le a robogó vonatról: — Megmondtam, hogy ha Tányértalpú koma utazni akar, hát elutazik! Mégpedig első osztályon, mert harmadik osztályú kocsi tetejére nem ugrottam volna le, csak elsőre ! HARMADIK FEJEZET. Egy kis kaland az utón. Robogott, robogott a vastáltos, megtette vagy száz tű hosszát, vagy talán többet is, közben Tányértalpú koma egyre kíváncsiskodott: melyik kocsiban kuksol az ö útitársa a drága elemózsiás bőrönddel? Hát egyszer csak nyílt pályán megtorpant a gőzmozdony. Nyilván valami hiba esett a gépben, azt kellett kijavítani, mielőtt tovább mehet a vonat. Mackó úr érdeklődve nézett le a kocsitetőről, s mit kellett látnia? Az egyik kupé ablakán csak kiugrik ám Csalavér pajtás, de nem csak kiugrik, hanem magával cipeli a Tányértalpú koma bőröndjét is, aztán iszkik, igyekszik a becses teherrel az erdő felé, amely ott terült el a sínek mentén. És nem is sántított, de ugyan figigén szedte a lábát. ■f Nosza, Tányértalpú komának se kellett több ! Levetette magát az első osztályú ülésről, azzal uccu neki, loholt a szökevény után. Nem hiába volt a mackó úr, jól megtermett mivolta mellett, a versenyfutás világbajnoka, utoljára is nyakon csípte a menekülőt. — Láncos, lobogós, — förmedt rá méltó haraggal. — Hát így élsz vissza a bizalmammal? Nem hogy őrzenéd a holmimat, de még te akarod ellopni? Mindjárt ketté haraplak ! Róka koma könyörgésre fogta a dolgot: — Agárfogra kerüljek, ha nem csak a javát akartam a tekintetes urnak. Azt hittem, hogy lemaradt az induláskor, hát mondok, én is leszállok, aztán visszaviszem a cókmókját is . . . — Úgy hazudsz, mintha könyvből olvasnád ! — jegyezte meg Tányértalpú koma, de azért megsajnálta a ravasz képét, amint ott szepegett előtte. • — Nagyobb baj az annál, — nézett körül Csalavér mester, — hogy időközben itt hagyott a vasparipa. Most már nem tehetünk egyebet, minthogy bevárjuk a legközelebbi vonatot s azzal folytatjuk az utazásunkat. — Akkor tegyük el magunkat holnapra. Kinyujtózkodtak, de a mackó úr nem feledkezett el róla, hogy féltett kincsét, a Kis batyut biztonságba helyezze. Minden fáradt volta ellenére fölkapaszkodott a fára s fölkötötte a kendőt egy kihajló ágára. Azzal a két mancsa közé vette a fejét s már aludt is, mint a jó lelkiismeret. De bizony Gsatavér urfi szemét elkerülte az álom. Egyre az illatos batyura sandalított, s törte a kobakját: hogy lehetne ahhoz hozzá jutni? Hogy milyen sikerrel, azt nemsokára megtudjuk . . . Hajnal felé éles fütty hasította a levegőt. — Jön a vonat ! Igen bizony , maguk sem hitték volna,hogy tévelygésük közben ilyen közel jutottak a vasúti sínekhez. Na már most előre, tüskén-bokron át, hogy a vonatot elérjék ! Becsületére válik a mackó urnak, hogy most is eszébe jutott a kis batyu : fölkapaszkodott érte a fára, leakasztotta a kis batyuval, nagy bőrönddel loholt, lihegett a füttyszó irányában . . . Csakugyan ! Ott okádja már a füstöt a vassárkány ! — De hogy állítsuk meg a vonatot, hogy fölvegyen bennünket? — kérdezte a mackó úr. — Kapjon föl a tekintetes úr, s aztán emeljen magasra ! Tányértalpú koma elértette, mit akar a róka? Fölemelte útitársát, az meg elkezdte csóválni a loncsos-lompos farkát, mint ahogy a pályaőrök csóválják a vörös zászlójukat, amikor meg kell állítaniok a vonatot. A vonatvezető meglátta a jelt, meglassította a gép futását, a vonat megállóit. Tányértalpú koma meg útitársa siettek ám fölkapaszkodni. Igen árú, de ott termett a vonatvezető, meg a kalauzok. — Hogy merték megállítani a vonatot? Tudják, hogy ezért szigorú bírság, meg még azonfelül büntetés is jár? — Sebaj. — mondta a tekintetes úr, — csakhogy nem gyalog kell kutyagolnunk Budapestre ! S leszúrta a bírságot, még busás borravalót is adott a vonatszemélyzetnek, mint