Az Én Ujságom, 1930. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1930-01-1 / 1. szám

Lord Doubt beszélt először: — És mégis azt mondom, hogy nincs igaza. Lord Smiling mosolyogva válaszolt: — Három hét óta mindig ezt mondja. Azóta meggondolhatta volna már a dolgot. — Nem tudom, hogy ön miért tagadja meg a nagyapját. — Eszem­ágában sincs. C­sak jól isme­rem a fiamat és a barátait. — Szóval nem változtatja meg állás­pontját? — Nem én. — Hát akkor fogadjunk. — Jól van, fogadjunk. — A feltételekről már a múltkor be­széltünk. — Így van. A költségeket közösen vi­seljük. — De valakit ki kellene küldeni a do­log ellenőrzésére. — Talán Fiddlestick-et? — Gondolja, hogy el fogja vállalni? — Boldogan. Mindig szerette a gyere­keket. — No, de itt épp az ellenkezőjére van szükség. Szigorra, határozottságra. — Bízzuk Fiddlestick-re. Nem fog ku­darcot vallani. — Rendben van. Mikor kezdjük? — A fiúk holnap bontanak tábort. Mindjárt meg kellene a dolgot indítani. — All right. Én még ma éjjel telefoná­lok Richmondba. — Én pedig beszélek Fiddlestick-kel. — Azt hiszem, már az elején kudarcot fognak vallani. — Meg vagyok győződve az ellenkező­jéről. — Majd meglátjuk. Isten Önnel. — Viszontlátásra. Lord Doubt megsimogatta a vizsla fe­jét és kifelé indult. Mögötte összecsapódtak a súlyos függönyök. . Lord Smiling elgondolkozva mérte végig néhányszor a szobát. Aztán mosolyogni kez­dett, a telefonhoz lépett és Bob Fiddlestick lakását kérette palotájának telefonos kisasz­­szonyától. A szám csakhamar jelentkezett és félórás tárgyalás után a lord vidáman tette le a hallgatót, így, most már minden rendben van. De vájjon mi volt rendben? * A tábortűz lángja egyre mélyebbre bujt a parázsba s lassanként egészen eltűnt. A­­ nyolc fiú tétován engedte el az összekulcsolt kézláncot és a zsarátnokba bámult. Körü­löttük a nagy tábor ezerhangú némasága morajlott: ötvenezer fiú álmára húzott csil­lagos leplet az éjszaka és ötvenezer fiú ál­mát őrizték itt nyolcan, akiket összehozott a nemzetközi cserkésztábor forgataga, egy­máshoz dobott, úgyhogy most már el sem hagyhatják egymást. Mózsi megelégelte a hallgatást és vidá­man fordult Ivor felé: — Pirítsunk szalonnát! — indítvá­nyozta. — Hát az mi? — csodálkozott a barna­­képű, mély feketeszemű Rao és hátratolta a selyemturbánt. Jürgen, akinek szőke haja mindig visz­­szahullt a homlokába, akármilyen kétségbe­esetten próbálta hátrasimítani, nagy komo­lyan utasította rendre: — Hát nem tudod? A magyarok nem­zeti étele. Én egyszer ettem náluk, de oda- Pierre Kao Lin Kis Testvér TÉLI ESTÉKEN KÖNYV A LEGJOBB PAJTÁS

Next