Az Én Ujságom, 1931. január-szeptember (42. évfolyam, 1-40. szám)
1931-01-01 / 1. szám
KEZDŐKET TANÍT A MEIN DEUTSCHER EREUND neioie. NYAKIGHÓ HERCEG Irta: ego néni EGNAP kint voltam falun. Nahát, micsoda hó volt odakint, gyerekek, micsoda hó! talán bizony egy méternyi magas is volt, az útszéli bokrok teteje is alig látszott ki Valami kis ösvényt vágtak benne azok, akik bejártak Budapestre, hivatalba, munkába. Azután jött az útkaparó bácsi és ásójával kimélyítette az utacskát. Azt hittem, az iskolásgyerekek is ezeken a jó kis ösvényeken járnak iskolába. Aztán láttam: eszükbe se jutott, hogy a jól kitaposott úton menjenek! Nagyon is csábította őket a gyönyörű, kékesfehér, sima, tiszta hóscipőjükkel, csizmájukkal muszáj volt mintát rajzolniok beléje! Mint ahogy a madarak is otthagyták karmaik nyomát. . . De azért olyan bolondot egyik sem csinált, mint az én nyári barátom, a Sanyi gyerek. Megyek az úton, lassan, elővigyázatosan botomra támaszkodva, mint a mesebeli öreg boszorkányok, — hát egyszerre csak hallom: — Néni! Halló, néni. Tessék már idenézni! Bámészkodók, körülnézek, sehol senki. Még a fákra is feltekintek, két szegény, fagyos veréb ugrál fölöttem, azok csak nem szólítottak néninek? — Néni! Igazán nem lát? Nézek a hang irányába. Most aztán a fehér hómező közepén meglátok egy gyerekfejet. Sanyi fejét. Épp csak a fejét. Most aztán én kiabálok. — Hé, komám, jössz ki onnét rögtön! Te csibész. Hiszen megbetegszel! Megfagysz, átázol. Jössz ki mingyárt! — Nem fázok, néni. A fogam csak egész kicsit vacog. De másutt nem fázok. — Jössz ki mingvárt! Te nyakighó! Megállj, hívom apádat! Tudtam, hogy ott laknak a közelben. Tudtam, hogy Sanyi apja hivatalnok, bent van Pesten, de kínomban mégis ráhivatkoztam, hogy azt a kis bolondot kicsaltam a hómezőről. — Hogy mondta a néni? Nyakighó? Jaj de jó! Úgyis már régóta szeretnék valami jó nevet. Bőrharisnya is szép. Vadölő is. Mackó is, de Nyakighó, ezt még sohase hallottam. No már jövök. És végre megmozdult. Rossz volt nézni, amint a válláig érő hóban előrebukdácsolt. Nem ment az olyan könnyen. A másik oldalon úgy látszott, könnyebben ért be, mint ezen az úttalan részen ki, az ösvényig, hozzám ... Bekecséről leporolta, csizmájáról lerugdosta a havat. Szerencsére sütött a nap. — Most rögtön hazamegyünk hozzátok. Anyád leszedi rólad a ruhád és ledörgölünk törülközőkkel. Indulj! — szóltam rá szigorúan. Sanyi megfordult, nevetett. Nem félt tőlem. De azért meg nem szökött. Jó anyjának bepanaszoltam. — Várj csak, majd adok én neked! Amióta hó esett, nem bírunk vele. Gyere, beduglak az ágyba. — Rögtön, édesanyám! Lesöpröm az ablakot, öreg Marinak nincs ideje és meglássa, befolyik majd a víz, ha rásüt a nap, — szólt Sanyi. És szaladt, lesöpörte az ablakot, a kerítést. Ott aztán átkiáltott a szomszéd gyerekekhez: — Tudjátok-e, ki vagyok én? Én vagyok a Nyakighó herceg! Kibírnám éjjelnappal, étlen-szomjan, vállig érő hóban! A néni látta! Egyik sem bírja, amit én! Persze a többi gyerek se hagyta magát. — Hogyisne, csak te vagy a híres, nevezetes, Nyakighó herceg. Megállj csak, megmutatjuk, hogy mi is tudjuk azt, amit te! Rögtön összeverődött vagy tíz gyerek kint az úton. Mind készült beevickélni a nagy hómezőbe, amelyen nyáron tehenek legelnek, kecskék rágják a füvet. Hamarosan ott hagytam Sanyi anyját, siettem ki a gyerekekhez.