Az Én Ujságom, 1931. január-szeptember (42. évfolyam, 1-40. szám)

1931-01-01 / 1. szám

KEZDŐKET TANÍT A MEIN DEUTSCHER EREUND neioie. NYAKIGHÓ HERCEG Irta: ego néni EGNAP kint voltam falun. Nahát, micsoda hó volt oda­kint, gyerekek, micsoda hó! talán bizony egy méternyi magas is volt, az útszéli bok­rok teteje is alig látszott ki Valami kis ösvényt vágtak benne azok, akik bejártak Budapestre, hivatalba, mun­kába. Azután jött az útkaparó bácsi és ásó­jával kimélyítette az utacskát. Azt hittem, az iskolásgyerekek is ezeken a jó kis ösvényeken járnak iskolába. Aztán láttam: eszükbe se jutott, hogy a jól kitapo­sott úton menjenek! Nagyon is csábította őket a gyönyörű, kékesfehér, sima, tiszta hó­s­cipőjükkel, csizmájukkal muszáj volt mintát rajzolniok beléje! Mint ahogy a ma­darak is otthagyták karmaik nyomát. . . De azért olyan bolondot egyik sem csi­nált, mint az én nyári barátom, a Sanyi gyerek. Megyek az úton, lassan, elővigyázato­san botomra támaszkodva, mint a mesebeli öreg boszorkányok, — hát egyszerre csak hallom: — Néni! Halló, néni. Tessék már ide­nézni! Bámészkodók, körülnézek, sehol senki. Még a fákra is feltekintek, két szegény, fa­gyos veréb ugrál fölöttem, azok csak nem szólítottak néninek? — Néni! Igazán nem lát? Nézek a hang irányába. Most aztán a fehér hómező közepén meglátok egy gye­rekfejet. Sanyi fejét. Épp csak a fejét. Most aztán én kiabálok. — Hé, komám, jössz ki onnét rögtön! Te csibész. Hiszen megbetegszel! Meg­fagysz, átázol. Jössz ki mingy­árt! — Nem fázok, néni. A fogam csak egész kicsit va­cog. De másutt nem fázok. — Jössz ki mingvárt! Te nyakighó! Megállj, hí­vom apádat! Tudtam, hogy ott lak­nak a közelben. Tudtam, hogy Sanyi apja hi­vatalnok, bent van Pesten, de kínomban mégis ráhivatkoztam, hogy azt a kis bolondot kicsaltam a hómezőről. — Hogy mondta a néni? Nyakighó? Jaj de jó! Úgyis már régóta szeretnék va­lami jó nevet. Bőrharisnya is szép. Vadölő is. Mackó is, de Nyakighó, ezt még sohase hallottam. No már jövök. És végre megmozdult. Rossz volt nézni, amint a válláig érő hóban előrebukdácsolt. Nem ment az olyan könnyen. A másik ol­dalon úgy látszott, könnyebben ért be, mint ezen az úttalan részen ki, az ösvényig, hoz­zám ... Bekecséről leporolta, csizmájáról le­rugdosta a havat. Szerencsére sütött a nap. — Most rögtön hazamegyünk hozzá­­­­tok. Anyád leszedi rólad a ruhád és le­dörgölünk törülközőkkel. Indulj! — szól­tam rá szigorúan. Sanyi megfordult, nevetett. Nem félt tőlem. De azért meg nem szökött. Jó anyjá­nak bepanaszoltam. — Várj csak, majd adok én neked! Amióta hó esett, nem bírunk vele. Gyere, beduglak az ágyba. — Rögtön, édesanyám! Lesöpröm az ablakot, öreg Marinak nincs ideje és meg­lássa, befolyik majd a víz, ha rásüt a nap, — szólt Sanyi. És szaladt, lesöpörte az ablakot, a kerítést. Ott aztán átkiáltott a szomszéd gyerekekhez: — Tudjátok-e, ki vagyok én? Én va­gyok a Nyakighó herceg! Kibírnám éjjel­nappal, étlen-szomjan, vállig érő hóban! A néni látta! Egyik sem bírja, amit én! Persze a többi gyerek se hagyta magát. — Hogyisne, csak te vagy a híres, nevezetes, Nyakighó herceg. Megállj csak, megmutatjuk, hogy mi is tudjuk azt, amit te! Rögtön összeverődött vagy tíz gyerek kint az úton. Mind készült beevic­­kélni a nagy hómezőbe, amelyen nyáron tehenek legelnek, kecskék rágják a füvet. Hamarosan ott hagytam Sanyi anyját, siettem ki a gyerekekhez.

Next