Az Én Ujságom, 1938-1939 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1938-10-02 / 1. szám

mm — 2 — A HÁROM BOZÓKY-GYERMEK Koranyári alkonyat borult Vadrózsapuszta házai fölé. A lenyugvó nap utolsó sugárkévéje színesre festette a gazdasági udvar hatalmas épületeinek sárga falait, végigsimogatta a kis iskola piros cse­réptetejét, majd megpihent a Bozóky-kastély sötét tornyain és megvillogtatta a vasrácsos ablakok üvegét. Csönd volt, nagy-nagy csönd. Még az öreg töl­gyek is alig suttogtak az esti szellőben. A mohával benőtt szökőkút kőpárkányán két haszontalan ma­dárka tollászkodott, nem hallgatva a többiek esti köszöntgetésére. A páfrányok között fényesszemű gyíkok surrantak át alkonyati vadászatra sietve. Az óriási park olyan elhagyatott és néma volt, mint a mesék elvarázsolt rengetege. De az egyik évszázados fa mögül most hirtelen kifelé kémlelt valaki, majd óvatos, nesztelen léptekkel megindult a fűvel benőtt úton. Karcsú kislány volt, élénk­tekintetű, keskenyarcú. Nyugtalanul körülpillantott, azután sürgetve intett hátrafelé: — Miklós, Géza! Jöhettek! Gyorsan, gyorsan —, — suttogta izgatottan. — Nagymama már elment hazulról. Sötét az ablaka. Rohanjatok a szobátokba. Ott vár még rátok az ebéd is. Én nem árulom el, hogy egész nap a hegyekben csavarogtatok és a Róka-barlangban dolgoztatok. Elsőnek szélesvállú, napbarnított arcú fiú lé­pett ki az egyik bokor mögül. Bozóky Miklós volt, a legidősebb a három Bozóky-gyerek közül, Vad­rózsapuszta ifjúságának korlátlan ura, kínzója és parancsolója. Sötét szemében hideg tűz lobogott, összeszorított, keskeny arca elárulta zsarnoki hajla­mait. Hiába volt az arca feltűnően szép és nemes­vágású, mégis durva és makacs vonás torzította el ezt a szép arcot. A kisebbik fiú, aki a következő pillanatban ki­lépett az útra, éppen olyan szélesvállú, olyan fe­ketehajú, olyan napbarnított arcú volt, mint a bátyja. De Bozóky Géza mégis­merő ellentéte volt Mik­lósnak. Az ő fekete szeme szelíden fénylett, az ő hangja lágy és csöndes volt. De a szíve mélyén nem is helyeselte, nem is szerette a veszedelmes kalan­dokat és titkos utakat, amelyeken Miklós kívánsá­gára részt kellett vennie. Géza olvasni szeretett és tanulni és szeretett a kastély óriási könyvtárában a régi könyvek között kutatni. De mivel rajongásig szerette a bátyját, akinek csodálta a vakmerőségét és elszántságát, hát vakon teljesítette is minden kívánságát. Juditka volt a legfiatalabb Bozóky-gyem­ek, ő is csendes, szelíd, kedves gyermek volt, de mivel ő is végtelenül szerette Mi­dóst, részt is vett a fiúk minden veszedelmes játékában, elkísérte őket vak­merő kirándulásaikra, csak hogy bátyjának kedvében járjon. Különben Juditka volt a gyermekek közül az egyetlen, aki közel férkőzött furcsa és mogorva nagyanyjuk szívéhez, ő volt, akinek sikerült a különc öregasszony és a fiúk, között az ellentéteket valami­képen elsimítani. Most is azon igyekezett, hogy a két fiút, akik pajtásaikkal hajnal óta a hegyekben csavarogtak, valahogyan belopja a kastélyba. — Jöhettek bátran! — suttogta. •— Tudom, hogy nagymama elment Ágnes kisasszonyhoz. Azt azonban nem tudom, mi történik odaát az iskolában. De azt hiszem, valami nagy baj van, mert nagymamát sürgősen áthivatták. Szegény Ágnes kisasszony ma reggel újból elájult, bizony azt hittük már, hogy soha többé fel nem ébred. Mari néni azt mondta, hogy beviszik a kórházba. Miklós, aki mindeddig leszegett fejjel, szótlanul ment az ösvényen, most hirtelen megtorpant. Néhány pillanatig elgondolkozva bámult maga elé és a két kisebb gyerek sokatmondóan nézett össze! ők jól tudták, hogy az erőszakos, rakoncátlan ti­dós gyön­géd érzésekkel szereti Ágnes kisasszonyt, kedves, öreg tanítónőjüket. A csöndes, halkszavú Ágnes kis­asszony mellett megszelídült a vad fiú, az ő ked­véért elkészítette még a leckéjét is és nem egyszer hosszú órákon át beszélgetett öreg tanítónőjével, aki­nek elmondta még legtitkosabb gondolatait is. Miklós tudta, hogy szegény Ágnes kisasszonyt súlyos szív­baj kínozza, de arra sohasem mert gondolni, hogy elérkezhet egy nap, amikor a kis iskola ajtaját le­zárják és sötét marad a kedves ház virágos ablaka. — Hát elviszik! — mormolta maga elé és a feje még mélyebbre csuklott. — Szegény Ágnes kisasszony! — mondta Géza sajnálkozva. — Reméljük, hamarosan meggyógyul és visszajön. Ne búsulj, Miklós. Legalább addig

Next