Az Én Ujságom, 1938-1939 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1938-10-02 / 1. szám

t nem kell tanulnunk. Szabadok leszünk, mint az er­dei madarak! — Nagyon tévedsz! — sóhajtotta Juditka. — Hallottam, amikor nagymama azt magyarázta Mari néninek, hogy új tanítónőt hozat a városból, nehogy ellustuljunk, míg Ágnes kisasszony visszajöhet a kór­házból. — Micsoda?! — horkant fel Miklós. — Hogy va­lami idegen jöjjön ide hozzánk?! Ezt nem tűröm! Nem tűrjük, értitek? A két kisebb megfélemlítve hallgatott. — Inkább elmegyek az apám után — folytatta Miklós elfulladt hangon. — Úgyis meguntam már ezt az unalmas falusi életet és meguntam nagymama zsarnokoskodását. Elég volt! Elszököm az apám után. — Hogyan találnád meg apánkat, Miklós? — in­tette Juditka. — Ki tudja, merre jár? — Juditkának igaza van — bólintott Géza. — Már három éve múlott, hogy apa utoljára írt. — Hát így éljünk itt tovább? — dörmögte Mik­lós. — Nagymama agyongyötör a tanulással és úgy bánik velünk, mintha foglyok lennénk. Anyukánk ré­gen meghalt, apánk meg elment Brazília őserdőibe. Hát mi csak itt tespedjünk Vadrózsapusztán? Nekem elég volt ebből az életből. Ha nagymama most va­lami újabb dologgal akar megkínozni, eltűnők innen és még a nyomomat sem találjátok meg. — Ne beszélj így, Miklós! — roppantott Juditka indulatosan. — Mi lenne akkor velünk? Velem és Gé­zával? Nekünk össze kell tartanunk, érted-e, nem hagyhatsz itt bennünket. Emlékszel, mielőtt apuka el­ment, utolsó este bejött hozzánk a gyerekszobába, az ölébe húzott bennünket és úgy mondta: «Jók le­gyetért, kicsikéim, visszajövök majd értetek és a leg­közelebbi utamra már magammal viszlek bennete­ket is.» Én még kicsi gyerek voltam, talán négy éves mindössze, de azért jól emlékszem minden szóra. — De azóta már öt esztendő múlt el és édes­apánk csak nem jön értünk! — tört ki Miklósból a keserűség. — Három esztendeje pedig nem is ír! — Délamerika messze van — vigasztalta Géza. — Ott jár apuka a többiekkel a szörnyű őserdőben és ki tudja, talán eltévedtek, vagy valami titkos vá­rosra bukkantak. Én azt hiszem, hogy apuka nem­sokára dúsgazdagon jön haza, kincsekkel és min­denféle csodálatos zsákmánnyal megrakodva. Én hi­szek ebben, gyerekek! — Lehetséges, hogy így lesz ... dehát... — mor­molta Miklós és töprengve nézett az alkonyodó égre. — Fiúk, mi csak beszélgetünk, közben pedig hazaérkezik nagymama és akkor lesz nemulass! Ro­hanjatok a szobátokba már — aggódott Juditka. — Igazad van — kapta fel Miklós a fejét. — Majd a kastély hátsó kis kapuján besurranunk, a kulcsot magammal hoztam. Nagymama, remélem, nem tudja, hogy nem voltunk itthon ebéden. — Dehogy tudja! Nagymama ma is egyedül ebédelt a szobájában — felelte a kisleány. — Mari néni meg az öreg Károly bácsi nem árulták el, hogy elszöktetek hazulról. No, meg én sem! — Hát akkor szervusz! — kiáltotta Juditkának Miklós é­s gyorsan átugrott a szökőkút melletti virá­goságyon, átszáguldott a kastély előtti szabad térsé­gen és eltűnt a hatalmas fák és vadul nőtt vadrózsa­bokrok között. Géza utána iramodott. Juditka egyedül maradt. Végül ő is megindult. Szomorúan sóhajtott. Kis szíve összeszorult a rossz sejtelmektől, mert a kis Juditkának már rossz ta­pasztalatai voltak. Tudta jól, hogy nagymama nem ismer tréfát, ha arról van szó, hogy keresztülvigye akaratát. Bár nagymama biztosan szereti őket, mégis könyörtelenül szigorú velük. Valószínűen azért, mert sok fájdalom és csalódás érte már az életben és biz­tosan ezek a fájdalmak keményítették meg úgy a szívét még az unokáival szemben is. Azóta pedig, hogy az egyetlen fia, az ő apukájuk, öt esztendővel ez­előtt elutazott felfedező útra Délamerika őserdőibe, azóta nagymama még mogorvább, még keserűbb lett. Azzal vádolja magát, hogy túlságosan sok szabad­ságot engedett a fiának és most az unokáinál akarja bepótolni az elmulasztott szigorúságot. De különösen szigorú a nagymama a két fiúval. Pedig Miklós már tizenhárom esztendős. Gimnáziumi anyagot ta­nul a kis falusi iskolában, mert nagymama nem en­gedi el a közeléből. Miklós meg szeretne a városba kerülni, szeretne rendes iskolába járni. Mikdós ma­kacs és indulatos, férfivezetők kellenének melléje, nem nagymama az örökös szigorával és a jólelkű, szelíd Ágnes kisasszony! Juditka bánatosan lehajtott fejjel ért a kastély nagy kapujához. Belépett, körülkémlelt. A kapualj kovácsolt vaslámpáiban már lobogott a gyertyaláng és végig a hosszú folyosókon is égtek már a halvány­fényű gyertyák. Juditka végigosont a folyosón és gyorsan benyitott Mari néni szobájába. Juditka nem ismerte a félelmet, itt nőtt fel az öreg, barátságtalan kastélyban, de azért örült, amikor az árnyakkal zsú­folt, boltíves, sötét folyosóról bekerült Mari néni barátságos, kedves szobácskájába, ahol a lusta an­­goramacska dorombolt a karosszék mélyén és sok­sok virág illatozott az ablakmélyedésben. — A fiúk már a szobájukban vannak — újsá­golta örömmel és Mari néni ölébe kuporodott. — Itt maradhatok nálad, Mari néni? Olyan rossz egyedül ülni a szobámban. Ugy­e, megengeded, hogy itt ma­radj­ak egy kicsikét? Az öreg gazdasszony, aki egyben a vén Bozóky báróné bizalmasa, komornája, sőt egyetlen barátnője is volt, szeretettel ölelte át a kisleányt. — Akarsz ma éjszaka nálam aludni, Juditka? Majd mesélek neked valami szépet. Aludj itt a pam­­lagon, kis lelkem — mondta nagyon barátságosan és megsimogatta a kislány fekete fürtjeit. — Köszönöm, Mari néni, hogy ilyen kedves vagy. Itt maradok ma nálad és ennek úgy örülök — mosolygott Juditka hálásan és kis szíve megtelt melegséggel. Kényelmesen elhelyezkedett a pamlag sarkában és várta, hogy Mari néni elkészítse a va­csorát és elmesélje azt a szép mesét. Folytatjuk

Next