Az Én Ujságom, 1939-1940 (51. évfolyam, 1-53. szám)
1939-10-01 / 1. szám
A medvebarlang titka lllllllllllllllliilM Irta: Kosónjné Réz Lola |||||||||||||||!||||||||||||||||||||||||^ i. Sűrű, meleg eső esett két napon keresztül. A gyerekek a veranda üvegablakán át nézték, hogyan folyik a víz kis patakokban s hogyan gyűlik tócsává. A kacsák meg libák víg szárnylibegtetéssel fürdőztek benne, a virágok, bokrok, fák felfrissültek s egyszerre zöldebb lett megint minden. —Jó a kacsáknak, meg libáknak, — mondta Pannika. — Én is szeretnék a vízben lubickolni. — A kacsáknak, meg libáknak jó, a krumplinak meg káposztának is használ az eső, — mondotta Katika, — de a honvédeknek bizony rossz lehet most a sáriban gyalogolni. Talán még kint is alusznak szegények az esőben. — Hívjuk be őket ide a verandára! — kiáltotta buzgón Pannika. — Én odaadom a régi paplanomat és a padláson van egy ócska szalmazsák is, jó lenne nekik. Katika csak sóhajtott. Panni nagyon kicsi volt még, mit tudhatta ő, hogy nem egy és nem két honvédet kellene behívni, hanem sokat, nagyon sokat Háború volt és a ház előtt sokszor olyan sok katona ment el, hogy beleszédült az ember szeme, míg a menet végét várta. Most ez mind kint van a zuhogó esőben... Ó, ha nagy, óriási verandát lehetne építeni, — gondolta Katika, — olyan nagyot, mint az egész kert és benne sok, sok szalmazsák lenne, meg sok, sok párna és takaró... aztán még vagy négy tehenet kellene venni, hogy az sok tejet adjon és jusson reggelire minden honvédnek... minden reggel vagy tíz kenyeret sütni... Egész este, míg csak el nem aludt, ezen töprengett Katika. Milyen jó lenne, ha ő nagy lenne és minden szegény honvédnek szállást tudna adni. Az ám, — gondolta, — de mi lesz, ha tovább mennek? Kerekekenguruló verandát kellene építeni, hogy amikor kell, mindjárt ott legyen... elképzelte a nagy-nagy, kerekes verandát, amit tizenkét ló húzna, aztán behunyódott a szeme és elaludt. Ezernyolcszáznegyvennyolc szeptembere volt. Halkan dudált a szél odakint a ház körül, meszszebb pedig, a sártól cuppogó országúton, csakugyan sáros, halálrafáradt honvédek meneteltek. Meredek volt a hegyoldal, meg-megcsúsztak szegények. De mentek... tudták, hogy a hazájuk védik. Harmadnapra aztán elállt az eső és kisütött aszelid, őszeleji nap. A tócsák még mindig ott voltak az udvaron, a nap megcsillogtatta az esővizet. A kacsák, libák most is vígan lubickoltak, de vígan lubickoltak felgyúrt nadrággal Marci meg Miska is, az ispán úr fiai. — Ti nem jöttök ki? — kopogott be a verandaablakon Marci Katikának. — Olyan jó langyos a víz! Pannika rögtön lemászott az ócska díványról, amin állva kinézegetett és szaladt ki édesanyjához, a külső konyhába, a folyosó végén. Almát hámozott három asszony, hogy betegyék az asza-