Az Én Ujságom, 1939-1940 (51. évfolyam, 1-53. szám)
1939-10-01 / 1. szám
N a lába. Édesanyjuk szilvát magozott, azt is aszalni szánta. Minden szilvamag helyébe egy szem mogyorót, vagy mandulát dugott. — Édesanyám! — kiáltott Pannika már az ajtóiból. — Édes jó anyám, tessék megengedni, hogy mi is mezítláb mehessünk ki az udvarba, mint Marci meg Miska! Már hajolt is le s kezdte kifűzni a cipőjét. De édesanyja lehajolt hozzá és a karjára emelte. — Nem lehet, kislányom. Marci meg Miska nagy, erős fiúk már, egészségesek. Ti pedig nemrég gyógyultatok ki a bárányhimlőből. Talán csak nem szeretnél újra beteg lenni, ágyban feküdni? Pannika szája lefelé görbült. — Olyan jó lehet kint, a pocsolyában tapicskolni! — Azért ne sírj, kislányom, — vigasztalta az édesanyja. — Jövőre, ha a jó Isten megsegít, nem lesztek betegek s akkor szabad lesz mezítláb esővízben járni. Itt egy szép nagy szilva, mandula is van benne. Pannika bekapta a mandulás szilvát, s egy pillanatra elhallgatott, de egyre tekergette a nyakát hátrafelé, mert hallotta Marci és Miska vidám kiáltozását. — Mégis csak... jó lenne... mezítláb ... Most Katika is bejött a konyhába. — Édesanyám, — mondta illedelmesen, — tudom, hogy nem mehetünk ki mezítláb az udvarra mert nemrég betegek voltunk... de tessék elengedni minket gombát szedni délután Marcival, meg Miskával. Azt mondják, annyi a rizikó az erdőszélen, hogy még! Lehetne vacsorára sütni belőle, hátha hazajön édesapánk? Kalotayné elkönnyesedő szemmel nézett nagyobbik kislányára. Katika egyre az apjára gondolt, egyre az apját várta haza. Ha honvédsereg közeledett, nem mozdult az ablakiból, míg mind el nem mentek s erősen ügyelt, nem látja-e meg közöttük barna lovon az édesapját? Szellő volt a szép barna ló neve, amin elment az édesapja hazulról s többször megtörtént, hogy Katika kikiabált az utcára: Szellő! Szellő... De mikor a lovas hátrafordult, kitűnt, hogy nem az édesapja ült a barna ló hátán, ami Szellőhöz hasonlított — Nem hiszem, hogy hazajönne estére édesapátok, — mondta Kalotayné csöndesen, hiszen valószínűleg odalenn, Komáromnál van még. De rizikót szedni, nem bánom, elmehettek. Ebéd után majd felveszitek a magas cipőt, aztán egy kis lekvároskenyeret is adok, hogy elvigyétek magatokkal. Marci és Miska, remélem, nagyon fognak vigyázni, hogy bajotok ne essen. — Hogyne vigyáznának, hogyne! — kiáltott Pannika. — Múltkor is, mikor elvittek lovagolni a csacsin, csak egy icipicit lettem sáros és egy ici-picit szakadt el a ruhám... — És egy ici-pici kék folt lett a homlokodon, — mondta az édesanyja. — Ha a csacsit is elviszik a fiúk, akkor nem is engedlek titeket! — Nem viszik, édesanyám, igazán nem viszik! — kiáltott Katika. — A csacsinak lisztet kell a malomba vinni délután, mondta az ispán bácsi is! — Akkor jó, — nyugodott meg az édesanyjuk. Folytatjuk Kis mese a kis kakasról Egy kis kakas egyszer Mit vett a» fejébe, Öt órára kukorékol, Nem pediglen négyre... Hisz hajnali négykor Oly jó még aludni, Minek mindig négykor kelni S szemétdombra futni... S a kis kakas elbújt A tyúkól sarkába, Négy órai ébresztőre Titkon fittyet hányva... És pontosan ötkor Kifutott a dombra, Kikeriki! — ébresztőjét Nagy vidáman mondva... De hát kinevették Az elkésett szóra, Hisz a világ ébren volt már Pont egy óra óta ... Ebből a tanulság Mi lehet, pajtáskák: Az, hogy senki sem pártolja Mások lustaságát. ■. Babay József