Az Én Ujságom, 1940-1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1940-10-06 / 1. szám
rás zúgva-hegyre áradt, egy pillantás alatt utat tört magának. Hej, megszeppent Bódi. —• Nékem sem kell egyéb! — s a sikra tapaszta gyorsan két tenyerét. Tartotta, míg tudta, a lyuk száját tömte, végül süvegét is belegyömöszölte. De nem ért az semmit, az ár egyre omlott s hányta, a tajtékot, mint aki megbomlott. — No, most ihatsz Bódi, amíg kedved tartja! — bíztatgatja magát a gyerek kacagva. Ám télbíb lett kettőnél. —• Ej, tán elég lenne, hiszen már kötésig tapiskálok benne! — s hogy nőttön-nőtt a baj, nem sokat mókázott, hanem egyszeribe a dologhoz látott. Kapta a szekercét s mit esze tanácsolt, hat sudár fenyőből hamar tutajt ácsolt, arra nagy hirtelen reátelepedett s a háborgó vizen útnak ereszkedett. Mente, meddig úszott, csak jólelke tudta... Szakálla is serkedt s kinőtt már bajusza, mikor egy bősz hullám, — magas, mint a torony — felkapta a tutajt: — No, most, te vagy soron! — Fent a fellegek közt még meg is pergette s az Óperenciás tengerbe vetette. Mint ősszel a levél, ha űzi az orkán, úgy táncolt a tixtal, vad hullámok ormán. Megfogózott Bódi jól a gerendába s hagyta, hogy a nagy víz hadd vigye, dobálja... Időtlen időkig nem látott egyebet, csak a víz mély zöldjét meg a kéklő eget. Verte vihar szárnya, vágta ólmos zápor, tajtékzott a tengert, majd kisimult százszor s színaranyiban fürklött minden porcikája, mikor az áldott nap lemosolygott rája. Egyszer, amint éppen a halakat leste, azt hitte, hirtelen rászakadt az este, úgy elsötétedett fölötte a mennybolt. Ijedtében se holt, se eleven nem volt. Akár a bakacsin, árva feje felett, olyan csúf fekete felhő terpeszkedett. Behúzta a nyakát gyorsan a zekébe s fohászkorivá nézett a vihar elébe. Várta szegény, várta s előre reszketett, hogy paskolja agyon a zúgó fergeteg. Jó darabig kuksolt, lapított az ipse, míg elszállt a felhő, — legalább azt hitte — de ahogy felpillantott félszemmel az égre, attól, amit látott, megdermedt a vére. Felhő helyett felleg, szárnya, mint hét határ, ott lebeg felette egy szörnyű nagy madár. — Iless, te cudar, hess te! — tapsolt két kezével, riogatta, űzte keshedt süvegével s hogy honnan, honnan nem, jómaga se tudta, egyszercsak valami fejbe koppintotta. — Hát ez meg mi a szösz, ki hajigálódik! — kapta, el a méreg egyszeribe Bódit s amint firtatja, hogy kin töltse haragját, lábánál megpillant egy szép aranyalmát... Hej, megörült néki. Tapogatta, nézte. Előbb azt se tudta, mit is kezdjen vele. Aztán megtörölte a zeke ujjába s belé is harapott istenigazába. — Köszönöm, jó komám, ha énnekem szántad! — rikkantott utána a szálló madárnak. Hogy az ejtette le, ahhoz nem fért kétség, hiszen rajta kívül nem járt ott más népség... de bánta is ő azt, akárkitől kapta, legalább egy hétig eléldegélt rajta. Meg is ette szemig. Épp a csutkát rágta, mikor egy cifra kulcs pottyant a markába. — De takaros jóság! No lám... ejnye-ejnye, nem is tudtam, hogy még ilyen is van benne, — rázta fejét Bódi s bámulta a csodát, — csak találnék most már a kulcshoz palotát! Alighogy e pár szót kiejtette szája, hát Uram-Teremtőm, azon minutába támadt olyan vad szél, hogy a tutaj benne csak úgy sergettpergett, mintha orsó lenne. Bódi meg hő lelkét — bár sohse volt gyáva — hirtelen fohásszal Istennek ajánlta... A tutaj akkor már javában recsegett, majd szörnyű csattanás rázta meg az eget s mintha zuhant volna egy nagy magas fáról, attól kezdve többet nem tudott magáról. Folytatjuk